Kolozsvári István

A DVTK kajak-kenu szakosztályának alapító tagja fiatalon ismerkedett meg a kajakozással. Mint más fiúk, ő is kipróbálta magát több sportban, de a kajak lett a nagy szerelme. Versenyzőként másodosztályú minősítést szerzett és a SZOT-tagságig (Szakszervezetek Országos Tanácsa) vitte.  

Borsod megyében Kolozsvári Istvánnak és Ginovszky Gézának köszönhető a kajak- kenu sport megléte.

Edzői munkáját a Sajó folyón kezdte, 1953-tól dolgozott edzőként  anyaegyesületében, folyamatosan bővítette tudását, és szerezte meg az edzői minősítéseket a segédedzőtől a szakedzőig. A ma 50-es és 60-as éveikben járó, akkor Miskolcon és környékén élő emberek szinte kivétel nélkül megismerkedtek a kajakozással, kenuzással, ami később a  Sajóról a folyó mellett lévő, kavicsbányából kialakult Csorba-tóra helyeződött át, és itt folynak ma is az edzések.

Edzősége alatt aranykorát élte a klub: Kiss Lajos az 1956-os melbourne-i olimpián bronzérmes lett K-1 1000 méteren, és tagja volt az 1958-as prágai világbajnokságon ezüstérmes 4x500 méteres váltónak is, rajta kívül is válogatottak sorát nevelte fel: Boross Gyula, Veréb László, Boross Éva, Hovanyecz Márton, Halmos László, Márton Károly, Gaál István, Jakó Tibor.    

1971-től öt éven át a konkurens MVSC-nél edzősködött, ahol a mélyponton lévő szakosztályt sikerült olyan szintre felhoznia, hogy ismét válogatottakat adott: Hajdú Gyula síkvízi és Erdődi Ágnes maratoni világbajnokot.  Az 1982-ben világbajnoki címet szerző Hajdút később Maros Éva átvette tőle, de még utána is együtt készítették fel.  

Edzői munkásságát a sportágban az elsők között ismerték el Mesteredző címmel 1964-ben.

Az 1995-ben elhunyt Kolozsvári Istvánra így emlékezett unokája, a sportágat a családban továbbvivő, és nagyapja emlékét ápoló Völker Helga:

Nagyapám nagyon kemény, talán túl kemény edzőnek számított. Aki nem vette komolyan a munkát, aki csak „kapirgálta” a vizet, nem hajtott, azt ellentmondást nem tűrően elzavarta. Egyik híres mondása volt: „Ne demoralizálja az ilyen ember itt a közösséget.”

Állandó elégedetlenség jellemezte. Ha nyert a versenyzője, akkor sem dicsérte, hanem azt kérdezte: miért csak ennyivel nyertél, miért nem utcahosszal?

Szigora mellett azonban mindig odafigyelt az embereire. Tudott minden lépésükről, iskolai teljesítményükről. Rendszeresen bejárt az oktatási intézményekbe, az igazgatókkal figyelemmel kísérték a sportoló tanulmányait. Ha kellett, segített bejutni a gimnáziumokba, főiskolákra, egyetemekre. Az edzői munka neki nem munka volt, az első helyen állt az életében, a család elé helyezte. Esténként nem lehetett szólni hozzá, mert órákat töltött azzal, hogy heti edzéstervet állítson össze, mindenkinek teljesítménye, képessége szerint. Még színes filctollat is szerzett, ami akkoriban ritkaság volt, hogy szemléletes legyen az edzésterv… aztán volt, hogy az aznapi teljesítés után újra írta az egész heti tervet… Ez minket  nem zavart különösebben, hiszen nagyapám után mi ebbe születtünk bele: Édesanyám is, én is, a lányom is és a férjem is. Egész életünk a kajakról szólt, és szól szinte még ma is, szerelmesei lettünk a sportágnak. Férjem, Gaál István, az egykori tanítvány, aki masters bajnokságokon ma is rendszeresen indul, még mindig sajnálja, hogy nincs meg az a híres kék notesz, amiben a nagyapám hosszú-hosszú éveken keresztül vezette név szerint, napi szinten, minden egyes edzés időmérését, így követve:  ki hová fejlődött.

A régi időkben nem voltak ilyen szuper technológiával megépített hajók, mint manapság, örültek a gyerekek, ha sikerült bármilyen hajóba beülniük. A hetvenes években volt egy sokat emlegetett mondása azoknak a versenyzőinek, akik jobb hajót szerettek volna: „Minek egy új, jobb hajó, menőknek jó a narancsos láda is.”

Érdekes momentum, hogy a népszerű Abigél című tévéfilmben a Vitay Georgina édesapját alakító színész, Nagy Attila is nagyapám kajakosai közé tartozott.

Mivel Miskolcon edzői munkája miatt sokan ismerték és szerették, a rendszerváltás után megkérték, induljon el a polgármester-választáson, de ő ezt visszautasította.

Edzőségét hatvan éves korában rövid időre két egymást követő agyvérzés szakította meg, amikor is a bal karja lebénult.

Egy nap arra mentem be a szobába, hogy azon az egy, sérült karján sírva nyomja a fekvőtámaszokat, hogy újra a régi legyen, és visszaállhasson a Csorba-tó partjára, ahol néha kaviccsal dobálta, „simázta” a kajakosait. Sajátos keménysége miatt egyetlen szülő sem jelentette fel, tisztelték, szerették őt, mert tudták: nem a pénzért és az elismerésért tette amit a gyerekekért és a sportágért tett, hanem szenvedélyből.

Sikerült ismét a szenvedélyének élnie, visszatért az edzősködéshez. Az idő haladtával azonban ő sem lett fiatalabb, elfáradt, és 1995. szeptember 5-én átment a másik világba.”