Soltész Árpád

Az FTC-ben kezdett kenuzni 1960-ban, nevelőedzője Székffy Géza volt. Tehetségét látva azonban Granek István hívta a csoportjába, és az ő irányításával készült 1961-től 1966-ig. 1966-ban az Újpesti Dózsába igazolt, ahol Keresztes János lett az edzője.

1963 és 1971 között tagja volt a magyar kajak-kenu válogatottnak és számos kiemelkedő sikert ért el: 1963-ban C-2 1000 méteren Gyűrű Endre oldalán a jajcei világ-és Európa-bajnokságon 3., az 1964-es tokiói olimpián Hajba Antal párjaként C-2 1000 méteren negyedik, az 1966-os berlini világbajnokságon Szántó Csabával harmadik, míg utolsó világversenyén, az 1971-es belgrádi világbajnokságon C-2 500 méteren Pfeiffer János oldalán negyedik.

Sportpályafutása befejezése után, 1975-től edzőként dolgozott az Ú. Dózsában, illetve az UTE-ban, és vezetésével a kenu szakágban Leikep Gusztáv, Takács Gábor, Varga Zoltán, Barna Tamás olimpiai és világbajnoki helyezéseket értek el. Legeredményesebb tanítványa a vb-ezüstérmes dr. Csépai Dezső és az olimpikon Takács-Leikep páros volt. Ő irányította fiatal koruktól az Ipacs-fivérek, valamint a későbbi világbajnok Belicza Béla edzéseit. Nevelőedzője volt Mike Róbertnek, aki később világbajnok, a riói olimpián pedig 4. lett Vasbányai Henrikkel párosban.
1978-ban a TF-en edzői oklevelet szerzett. Az Újpesti Dózsa SC-ben és az UTE-ban több kenus generációt nevelt fel. Edzői pályafutása során fiatal versenyzői számos kiemelkedő sikert értek el az utánpótlás világversenyeken, munkásságát 1995-ben Mesteredző címmel ismerték el. 
A kezdetektől 2013-ig ő irányította a Héraklész program kenus szakágának munkáját, az ifi válogatott felkészítője volt a 2003-as korosztályos vb-n, ahol versenyzője, Sáfrán Mihály aranyérmes lett kenu egyesben.

Versenyzői pályafutásából büszke arra, hogy az 1968-as olimpián Wichmann Tamás tartaléka lehetett, edzőként pedig  arra, hogy az 1988-as olimpián szakágvezetőnek nevezte ki Parti János kapitány.

Nyugdíjba vonulása után néhány kollégája felkérésére válogatott versenyzők felkészülését segítette, edzőtáborokba is elkísérte őket. 

“Mindenféle sportmúlt nélkül kerültem 16 évesen a Fradiba, és a nagy öregek befogadtak maguk közé, tőlük lestem el a kenuzás csínját-bínját. Ennek köszönhetően juthattam ki már három év után világbajnokságra, rá egy évre pedig olimpiára. Ma már pozitív élményekkel gondolok vissza pályafutásomra, de ha jobban menedzselem magam, talán többre vihettem volna. Edzőként rengeteget kaptam a gyerekektől, sokat tanultam a kollégáktól. Nem készültem az edzői pályára, úgy kértek fel rá, hogy végzettségem sem volt. Az eredményeimre való tekintettel írásos engedélyt kaptam az állami sportvezetéstől, hogy papír nélkül is elkezdjem a munkát. Azzal a feltétellel vállaltam el az edzősködést, hogy a fiatalokkal kezdhettem, mert csak akkor lesz jó nevelő az ember, ha az alapoktól, a kicsikkel kezdi. A csoportomban sosem bántottam a gyengébben teljesítőket, így értük el a csapategységet. Ha láttam, hogy valakiből nem lesz klasszis versenyző, finoman próbáltam más irányba terelgetni őt, mert a sporton kívül is vannak értékek az életben.”