Angyal Zoltán

Noha Angyal Zoltán váltóval szerzett ezüstérmet őriz az 1973-as világbajnokságról, nem az aktív kajakosként elért sikereiről ismerjük. 

Az élete egyébként azóta a sportág és a víz körül forog, hogy 1965. október 30-án egy barátja magával vitte az MHS-hez – az esemény fontosságát mutatja, hogy pontosan emlékszik a napra. Az 1976-os olimpia idején azonban azt érezte, hogy versenyzőként nem juthat a csúcsra, mindig második helyre futott be. „Tudod, mit jelent másodiknak lenni a kajak-kenuban? Ülhetsz otthon, és nézheted a tévét” – fogalmazott az Ahogy tőlünk telt című könyvben. Relatíve tehát fiatalon abbahagyta, és megkérdezte a klubvezetőket, hogy tudnak-e neki való feladatot adni. Megkapta a kezdőket. 

Utóbb elmondta, egyetlen meghatározó pillanatként erre a döntésre emlékszik, hiszen a karrier befejezése és az edzősködés kezdete az egész életét meghatározta. „Jó kedvvel csináltam, jöttek az eredmények, aztán sutty, eltelt negyven év.”

Az évtizedek nyitányaként 1981-ben elvégezte a TF sportszervezői szakát, két évvel később az edzőit is. Már 1987-ben mesteredzői címmel ismerték el. 1988-tól lett a Budapesti Honvéd edzője, tanítványai közé tartozott Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Ábrahám Attila és Gyulay Zsolt is. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét.

„Egy edzőnek sosem szabad elhinnie, hogy Isten” – így Angyal, aki az elmondása szerint egészen addig csak egy volt az edzők között, amíg Csipes nem jelent meg a színen. A tanítvány vb-címe másokat is a klubba vonzott, őt pedig megismertette. Az 1988-as szöuli olimpián tanítványai nyerték meg az aranyérmet férfi kajak négyesben, akárcsak 2000-ben. 

A kettő között, 1997-ben a válogatott szövetségi kapitánya lett. Nem tervezte, ráadásul olyannyira nem számított a sikerre, hogy edzést tartott a Dunán, úgy kellett rohannia a szövetségbe. Egészen 2009 áprilisáig irányította a válogatottat, összesen 11 olimpiai aranyhoz volt köze (kettő edzőként, kilenc kapitányként). A feledhetetlen 2006-os szegedi világbajnokságon 12 elsőséget gyűjtött be a társaság, ennél többet sosem; a hazai sportújságírók ötször választották az év szövetségi kapitányának. 

Bár nevéhez méltó türelemmel és higgadtsággal kezelte a konfliktusokat, a kihívást jelentő helyzeteket, a kapitánysága utolsó évében már sokszor hazavitte a problémákat. Ezt észlelve saját elhatározásából döntött úgy, hogy nem pályázik ismét a kapitányi posztra. A pekingi játékok előtt néhány héttel, tragikusan fiatalon távozó Kolonics György halála is megtörte, nehezen tette túl magát rajta.

Utóbb jólesett neki, hogy a szövetségben nem engedték el a kezét, hanem a szívének oly kedves feladattal, a Patrónus-programmal bízták meg. Nagy eltökéltséggel járta az országot és igyekezett nevelni a fiatal edzőket, az utánpótlás-nevelésről pedig mindig úgy tartotta, hogy nem szabad hajhászni az eredményeket. 

Aztán 2014-ben felkérték a Velencei-tavi Vízi Sportiskola szakmai igazgatójának. 

Szakmai filozófiájának fontos pillére volt, hogy ha egyenrangú partnerként kezeli a versenyzőt, azzal nagyon sokat lehet nyerni. Tán nem véletlen, hogy olimpiát nyerő tanítványaival rendszeresen találkozik minden év október elsején, a közösen elért nagy siker évfordulóján.

„Azt hiszem, én az emberi kapcsolatok ápolgatásában és egyengetésében tudtam hozzátenni valamit” – fogalmazta meg saját kapitányi érdemeit. Akik ismerik, tudják, ennél többet is.