Gelle Sándor

A később Gesa becenéven is ismert kiváló edző egyes források szerint 13 évesen, műszerészinasként ismerkedett meg a sportággal. Osváth György vezetésével kezdett kajakozni, és a kor viszonyainak megfelelően építette is a hajókat. 

Gelle trénerként nem vizet prédikált, hiszen versenyzőként olimpián szerepelt, Cseh Gáborral K–2 1000 méteren 10., K–2 10 000 méteren 12. helyen végzett a több szempontból is emlékezetes 1936-os berlini olimpián. Érdekesség, hivatalos eredményjegyzéke is volt arról, hogy harmadik helyen értek célba a hosszabb távon, ugyanis összekeverték őket az ugyancsak zöld trikóban lapátoló, valóban bronzérmes svédekkel. 

Mint sokaknak, az ő sportpályafutásának is keresztbe tett a második világháború, később már más minőségben tevékenykedett. Tevékeny részese volt a Magyar Kajakszövetség 1941-es megalakításának, aztán létrehozta az Előre kajakszakosztályát, majd 1952-ben az Újpesti Dózsa SC hasonló „részlegének” elnöke lett, neki köszönhetően kerültek az egyesületbe lányok. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy 1945-ben megrendezték az első hivatalos magyar bajnokságot. Tudásából a „nagy testvérnek” is juttatott, hiszen a szovjet szakági szövetség meghívására hosszabb időt töltött Moszkvában, így a kontinensnyi ország kajaksportjának alapjait is letette. 

1953-ben a magyar válogatott keretedzője lett, ugyanebben az évben vezetésével alakult meg az Edzők Tanácsa, majd 1954-ben elkezdték hódításukat a magyar kajak-kenusok, a franciaországi Maconban rendezett világbajnokságon 6 arany-, 5 ezüst- és 5 bronzérmet szereztek – holott a csapat „devizális nehézségek” miatt kis híján el sem utazhatott… Tanítványa volt az olimpiai bajnok Fábián László, akinek ő tanácsolta, hogy társuljon a tizenkét évvel idősebb, „öregként” emlegetett Urányi Jánossal, összeülésüket az 1956-os olimpián a K–2 10 000 méteren aratott siker jutalmazta, amely a sportág első magyar ötkarikás aranyérme lett. Rövid ideig a szövetség elnöke is volt, sőt négy évig (1958–1962) a Magyar Olimpiai Bizottságban is dolgozott, az 1960-es római olimpián pedig vezetőedzőként élte meg, hogy a válogatott hat érmet szerez (1–3–2). 

Az 1961-ben megkapott mesteredzői címnek csak két évig örülhetett teljes egészségben, hiszen egyes források szerint már 1963-tól betegeskedett, a Népsport nekrológja szerint viszont még egy-két héttel halála előtt is úgy vált el másoktól, hogy a következő versenyen találkoznak. Mindenesetre ha az edzői munka háttérbe is szorult, az edző- és a versenybírói képzésben továbbra is részt vett. 1968-ban összeállította a nemzetközi szabályokat is tartalmazó „Kajakozás, kenuzás” című kézikönyvet, előtte két évvel a Testnevelés és a Sport Kiváló Dolgozója, 1969-ben pedig a Sportérdemérem aranyfokozatával tüntették ki, ám 1970-ben elhunyt. 

Nagy érdeme, hogy megszüntette a sportág idényjellegét, meghonosította a tanmedencés tréningeket, a versenyzők rendszeres edzésre ösztönzésével hozzájárult a „Keveset edzem, jobban versenyzem”-elmélet felszámolásához. Fontosnak tartotta, hogy ne csak jó sportolókat, hanem tisztességes, becsületes embereket neveljenek, és kitűnő érzékkel vette körül magát fiatal, harminc év körüli edzőkkel, akik nem utolérni, hanem megelőzni akarták a legjobbakat.