Granek István

A magyar kajak-kenusport nemzetközi sikereinek megalapozója, edzésmódszertani újító, az első modern magyar kajak-kenu szakkönyvek szerzője, testnevelő tanár. 

1947-ben az Elektromos MSE versenyzőjeként országos bajnokságot, és Tata-tóvárosban ún. Munkás Európa-bajnokságot nyert 1000 m-es kajaknégyes tagja volt. 1949-ben és 1950-ben már a Bp. Honvéd kajak-kenu szakosztályának alapítójaként és versenyzőjeként Andrássi Gyulával együtt megnyerte a kajakpárosban a magyar bajnokságot 1000 méteren, majd 1952-ben Kulcsár János párjaként lett aranyérmes. 

Tagja volt országos bajnok kajaknégyeseknek 1000 és 10 000 méteren is, 1951-ben pedig a második alkalommal kiírt 500 m-es távon győzött. Az 1952-es helsinki olimpián 7. helyezett lett K-2 1000 m-en. Elvégezte a Testnevelési Főiskolát, ami abban az időben ritkaság volt az edzők körében. 1953 és 1954 között egyesülete, a Bp. Honvéd edzője volt. Pályafutása befejezése után ő alapította meg 1955-ben az FTC (akkor Bp. Kinizsi) kajak-kenu szakosztályát, melynek egyben edzője volt 1958-ig. A válogatott keretnek 1958-tól edzője, 1959-től pedig vezetőedzője/szövetségi kapitánya lett. Nagyon fiatal korában bekövetkezett haláláig ő volt az első főállású szövetségi kapitány. A TF-en ő szervezte meg a szakedzői szintű oktatást.

A krónikák szerint a mindig is „munkamániás” sportágban rátett még egy lapáttal az addig megszokottra, új edzésmódszereket vezetett be, a válogatottak rendkívül sokrétű felkészülést végeztek az irányításával. Nagymértékben központosította a válogatott felkészülését. Nagyobb hangsúlyt kaptak az erőfejlesztő edzések, a tanmedence mellett rengeteg futás, gimnasztika, szertorna, súlyemelés és kiegészítő játékok szerepeltek a programban. A versenyzők nem mindig foglalták imába a kapitány nevét a rendkívül kemény edzésmunka miatt, viszont a sokoldalú, erős edzések az olimpiákon és világbajnokságokon aranyakat és további érmeket hoztak. Az ő keze alatt nőtt edzővé Péhl József, aki Granek halála után szövetségi kapitányként folytatta az örökséget.  

Nemzetközileg is nagy tekintélyt szerzett: beválasztották az ICF Technikai Bizottságába, sok világversenyen versenybíróként tevékenykedett. Gyakorlati edzői munkája mellett a sportág elméleti kérdéseivel is foglalkozott. Irányításával sikerült a sportág magyar képviselőinek először egy olimpián két aranyérmet nyerniük (1968, Mexikóváros) – az eredmény köszönhető annak is, hogy Mexikó előtt már sikeresen oldotta meg az akklimatizálódás és a kétszeri formába hozás feladatát. 

Az 1966-ban kiadott, majd több nyelvre lefordított Kajakozás-kenuzás című könyve fontos, tankönyvszintű szakanyaga a sportágnak. A kenuzásról készített oktatófilmje 1963-ban különdíjat nyert a Cortina d’Ampezzo-i filmszemlén. 

Emlékét az 1970-es években emlékverseny őrizte. A szövetség székházának egyik tárgyalóterme Granek István nevét viseli, és róla nevezték el a szövetség és a Kolonics György Alapítvány tanulmányi ösztöndíját.