Spang Ottó

Takács Ferenc irányításával kezdett kajakozni és I. osztályú minősítést ért el. Pályafutása befejeztével 1967-től vállalt edzői munkát, és egyre magasabb edzői képesítéseket szerzett, 1978-ban lett szakedző. 1971-től a Csepelnél dolgozott, először serdülő fiúkkal és lányokkal foglalkozott, akiket a korosztályos bajnoki címig vezetett. 1977-ben a női szakág kialakításával bízták meg: ekkor nőtt fel Hubert Henriette, aki a válogatottságig vitte. 1981-ben igazolt a klubba Kőbán Rita, aki 1983-ban már IBV-t nyert egyes kajakban, majd az olimpiai és világbajnoki dobogó tetejére is felállhatott.

Spang Ottó nevét jobbára onnantól jegyzi a sportági szakirodalom, amikor az 1980-as évek elején Kőbán Rita edzője lett. Pedig szakmai pályafutása jóval korábban indult, erről ő maga emlékezett meg egy, a 80. születésnapján készült interjúban. A beszélgetésből vett részletekkel felvázoljuk egy edzői pálya örömeit és csalódásait is.

“Mindig víz, a Tisza  vagy a Duna mellett laktam, így a víz közelsége miatt hamar kikötöttem a Pesterzsébeti Vasas Testedző Körnél,  bár akkor még nem fogott meg különösebben a kajakozás. Pár évvel később, amikor az öcsém kezdett lejárni, elkísérgettem és én is evezgettem. Segítettem az akkori edzőmnek, ellestem tőle dolgokat és közben versenyeztem is. A hatvanas évek végén aztán elment a trénerünk, és mivel én voltam a legidősebb, nekem kellett a lelket tartani a többiekben. Három évig még fenntartottuk a csapatot, de ehhez el kellett végeznem egy segédedzői tanfolyamot. ’71-ben szűnt meg a szakosztály, akkor a csapattal együtt átkerültem Csepelre. Versenyzőnek már elég idős voltam, ezért edzősködést vállaltam, és elvégeztem a Testnevelési Főiskola edzői szakát. Csepelen már nemcsak kajakosokkal kellett foglalkoznom, hanem kenusokkal is. Amikor az akkori szakfelügyelő, Kulcsár János odakerült hozzánk vezetőedzőnek, készített egy felosztást, ki kikkel dolgozik majd. Énrám az utánpótlás-nevelést bízta, a csoportomban együtt voltak a kajakosok, kenusok, fiúk, lányok, mindenki. Szerteágazó feladat volt, és sok mindent tanultam a főnökömtől és a gyerekektől is. Utóbbiaktól a megértést, a türelmet és azt, hogy ne ítélkezzek előre, megtanultam, hogy ne higgyek a látszatnak, adjak esélyt mindenkinek, aki sportolni szeretne. Kezdetben mindent együtt csináltunk, én is futottam, eveztem a tanítványaimmal, ami nagyon pozitív hatást gyakorolt rájuk, szerettek velem futni. Később már egy kicsit megterhelő volt nekem, hiszen a tanítványok túlszárnyaltak, és koromnál fogva már nem ment annyira a mozgás. A másik dolog, ami edzőként jellemző volt rám: minden gyereket meghallgattam, megpróbáltam átérezni a gondjaikat, ha voltak. Komolyan vettem őket és ez tetszett nekik. Elfogadtak vezetőnek, mégis szinte baráti viszonyban voltunk.   Aztán vezetőedző-váltás történt: az előző szövetségi kapitány, Péhl József érkezett Kulcsár János helyére. Neki más felfogása volt az edzői munkavégzés terén, így új beosztást készített, amiben rám osztotta a női szakágat. Onnantól kezdve csak lányokkal foglalkoztam, egészen ’97-ig, amíg el nem jöttem Csepelről. Kezdetben nem nagyon tetszett az új felállás, mert a csapatomban a fiúk voltak eredményesebbek. Keserű volt a szám íze, de nem volt mit tenni, elfogadtam ezt a beosztást, és később bebizonyosodott, hogy nem is volt olyan rossz döntés. Kőbán Rita 1981 végén került oda a Fradiból, de már előtte is volt olyan tanítványom, aki kiemelkedett a női mezőnyből: Huber Henriette. Rita átigazolása nem volt problémamentes, hiszen az érvényben lévő szabályok szerint egy évet ki kellett hagynia. De ő céltudatos volt, és áthidalta ezt az időszakot. 1983-ban már nyílt Eb-t nyert Bydgoszcz-ban, ahová jöttek amerikaiak, kanadaiak is. Utolsó éves ifiként a szövetség már beválogatta a felnőtt keretbe, és sorra születtek a világbajnoki sikerek. A kilencvenes évek elején viszont Rita úgy döntött, hogy egyesületet vált és elment Újpestre, ami egy kicsit fájt belül, de elgondolkodtam rajta és rájöttem, hogy igaza van. Végül is, ő viszi vásárra a bőrét, ráadásul nem kicsi a tét, hiszen benne van, hogy olimpiát nyerhet. Így aztán megértettem a döntését és áldásomat adtam rá. Az én pályám is új irányt vett egy vezetői döntés következtében: Péhl József az utánpótlás nevelésével bízott meg. Ebben az időben talán az ország egyik legjobb utánpótlás-korú lánycsapatát irányíthattam. Csepel után még két évet töltöttem el a Budapesti Spartacusnál, aztán befejeztem a pályafutásomat. A sportágtól elszakadtam, de a kilencvenes évek közepén született unokáimmal sokat jártam vízre, túrázni is elvittem őket a Felső-Tiszára, nagyon élvezték…. Edzői pályámból a legelső győzelem a legszebb, amikor 1986-ban Rita először lett világbajnok. De amikor Barcelonában illetve Atlantában olimpiát nyert, akkor is nagyon boldog voltam, és arra gondoltam, hogy valahol nekem is van egy kis részem abban, hogy mindezt elérhette… A hajdani fiúcsapattal, akik a barátaim lettek, azóta is találkozunk. És a lányok közül is vannak néhányan, akik rendszeresen ellátogatnak hozzám. Ilyenkor jól kibeszélgetjük magunkat. Még Facebook-csoportot is kreáltak, „Ottó bácsi lányai” címszó alatt. Az az érdekes, hogy ők pont azok közül valók, akik nem is voltak annyira sikeresek. Mégis mindig megköszönik, hogy foglalkoztam velük, mert úgy érzik, hogy sokat kaptak azoktól az időktől és a sporttól.”