Dr. Janza Péter

Dr. Janza Péter, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség 38. Arany Érdemérem kitüntetettje a 2024. szeptember 27-i Közgyűlésen vehette át elismerését.

„Idén egy olyasvalaki kapja az elismerést, aki idestova lassan öt évtizede, hogy bekerült a sportág vérkeringésébe. 1968 április elsején jelentkezett először edzésre, méghozzá a Tímár utcai Újpesti Dózsa Vízitelepen, vagy ahogy mai nevén ismerjük, az Urányi-Fábián Vízitelepen.

Egykori edzője, Horváth Péter elmondása szerint bár kajakos létére vékony testalkatú volt, kiválóan érezte a vizet. Igaz, a kiemelkedő sikerek elkerülték, de azért néhány nagy skalpot így is begyűjtött. Egy 1975-ös nemzetközi versenyen például K-1 1000 méteren legyőzte a háromszoros olimpiai bajnok szovjet legendát, Parfenovicsot. Az 1976-os magyar bajnokságon K-1 10000 méteren többek között Hesz Mihályt is maga mögé utasítva lett aranyérmes, de ugyanitt ezer egyesben Csapó Géza is csak a hátát nézte.

Mégsem feltétlenül ezek miatt nézünk fel rá. Még aktív versenyző volt, amikor jogi diplomát szerzett az ELTE-n. A lapátot 1979-ben tette le, megpróbálkozott ugyan az edzői pályával is, de 1985-től kezdve, egészen a mai napig versenybíróként szolgálja a sportágat. A pálya tartozéka, ahogy egyszer ő fogalmazott. A legfontosabb hazai versenyekről sosem hiányzik, ugyanakkor elhivatottságának köszönthetően a legmagasabb szintekre is eljutott. Világ- és Európa-bajnokságokon működött közre elsősorban indítóbíróként, ugyanakkor más versenybírói pozíciókban is kiemelkedően magas szintű munkát végez és rendkívüli szaktekintélye van.

Precizitása, alapossága és odaadása a mai napig minta valamennyiünk számára, nem véletlen, hogy 1999 óta az Ellenőrző Bizottság, vagy ahogy ma hívjuk, a Felügyelő Bizottság elnöke. E munkájának talán legnagyobb dicsérete, hogy az állami sportirányítás is mind működésében, mind gazdálkodásában követendő példaként tekint a Szövetségre." - hangzott el a méltatásban.

Interjú a kitüntetettel, dr. Janza Péterrel: 

-A méltatás szerint 1968. április 1-jén lépett be az Újpesti Dózsa vízitelepére. Minden dátumra ennyire pontosan emlékszik, vagy csak a jelentősebbek maradtak meg Önben?

-Ezt nem én tudtam napra pontosan, hanem az egykori edzőm, Horváth Péter, akinek félelmetes mennyiségű dokumentációja van. Én csak arra emlékeztem, hogy tavasz volt…A kajakkal véletlenül kerültem kapcsolatba, ugyanis akkor már két éve cselgáncsoztam a Dózsában, mert már akkor is nagy Dózsa-drukker voltam. A klub kajak-kenu szakosztálya toborzót hirdetett, és két osztálytársam megkért, hogy kísérjem el őket. Az egyikük Sóti István volt, aki később mesteredző lett a sportágban… Horváth Pétert kellett keresnünk a telepen, amikor valaki erőteljesen ránk szólt, hogy menjünk átöltözni. Úgy megrettentem, hogy hiába voltam csak kísérő, én is átöltöztem. Aztán ottragadtam… Bár már két éve cselgáncsoztam, de még nem voltak versenyeim, a kajakban viszont hamar jöttek. Persze az is a történethez tartozik, hogy vékony gyerek voltam, ezért a cselgáncsban nem kecsegtetett fényes jövő. És talán a legfőbb ok, hogy magával ragadott a Duna! Nincs még egy sportág, ahol minden együtt van: a víz, a napsütés, a természet, madárcsicsergés és a szabad levegő.

-A versenyekkel együtt a sikerek is jöttek?

-Igen, a kisebb gyereksikerek. No meg a rengeteg élmény, állandóan mentünk túrázni, Bajára, Mohácsra, körbe eveztük a Szentendrei-szigetet.

- A felnőttkori versenyzésről milyen emlékeket őriz?

-Testközelbe kerülhettem a sportág nagy legendáival, a téli edzőtáborokban például egy szobában laktam Wichmann Tamással. Sokszor közel jártam a nagyokhoz, ezer méteren válogatókat nyertem. Mindig azt hitték, hogy jövőre jó leszek, de nem lettem jó. Olyan nagyságok voltak előttem, mint Csapó Géza, Bakó Zoli, aztán amikor én következtem volna, megint jött egy jobb generáció, Sztanity Zoli Fábián Pisti.

-A krónikák feljegyezték, hogy Hesz Mihályt is legyőzte.

- Igen, így igaz.

-Akkor mi hiányzott a fényesebb karrierhez?

-Semmi! Vékony testalkatú voltam, 183 centi és 68 kiló. Az akkori sportsajtóban többször leírták rólam, hogy nem vagyok kajakos alkat. 1976-ban bajnok lettem, majd 1977-ben a belgrádi nemzetközi versenyen megnyertem az ezer egyest. Akkor felcsillant némi remény, de még ott, Belgrádban, egy fagyitól olyan bélfertőzést kaptam, hogy vége lett az idényemnek. A következő évben nem tudtam összeszedni magam, közben 1978 végén, 1979 elején a Belügyminisztériumtól megkerestek, hívtak oda dolgozni. Az 1979-es évet még végig eveztem, de már az államvizsgára készültem. A jogi tanulmányaim miatt sok mindenből kimaradtam, nem jártam bulizni, és volt, hogy egyedül edzettem. 1980. január 1-jétől a BM-ben dolgoztam, és befejeztem a kajakozást.

-Az edzői pályával azért megpróbálkozott.

-Csupán három-négy hónapig tartott, hamar kiderült, hogy az edzősködés nem az én világom!

-Hogyan lett versenybíró? Nem hiszem, hogy kisgyerekként erre vágyott, mint mások mondjuk űrhajósnak vagy mozdonyvezetőnek készülnek.

-Amikor abbahagytam a versenyzést, oly módon maradtam a sportágban, hogy az 1980-as moszkvai olimpia előtt kiírt Olimpiai Ötpróba versenysorozat kajak részét szerveztem. Utána a feleségemmel elhatároztuk, hogy a következőn el is indulunk. Így is történt, a Los Angeles-i olimpia előtti Ötpróbát teljesítettük, és akkor találkoztam egy volt dózsás kenuedzővel, Tarcsafalvi Józseffel, aki már versenybíróként működött, és hívott engem is bíráskodni. Felsorolt neveket, akik szintén bíráskodtak a régi versenyzők közül, és addig kapacitált, míg 1984 őszén az apósommal elvégeztük a tanfolyamot. 1985-ben pedig már bíráskodtam.

-Lassan negyven éve… Mi a szép a bíráskodásban?

-Mi a pálya tartozéka vagyunk, a tisztességes versenyzők megbízottjai. Mi vagyunk azok, akik független személyként megteremtjük az egyenlő feltételeket, rendet tartunk, és vigyázunk arra, nehogy valamelyik versenyző jogtalan előnyt szerezzen. A bíráskodás mellett 25 éve a versenyszabályok gondozása, „karbantartása”, lefordítása is a feladatom. Ezt olyan társakkal csinálom, akik szintén sportágbeliek, és ez megkönnyíti a munkánkat. Mivel versenyző voltam, kezdetben sok pályabíráskodást kaptam, majd indítóbíró lettem.  

-Mint minden sportág, a kajak-kenu is sokat változott, és ezt a versenybíróknak is követniük kell. Elengedhetetlen az állandó tanulás, fejlődés, és persze, mint a sportolóknál, gondolom itt is kell a rutin.

-Az indítás stresszes feladat, nagyon kell figyelni az esetleges trükkökre. A rajtgépes korszakban gyorsnak kellett lenni, fel kellett ismerni a „simlizést”. Magam kárán tanultam meg, mert senki sem mondta, hogy a pályákat nem föntről lefelé, hanem alulról fölfelé kell nézni indításkor. Egyszer nem vettem észre, hogy valaki föltette a kezét, és elindítottam a futamot. Máig fájó emlék, már csak azért is, mert az illető világbajnoki csapatba kerülése múlt ezen. Ez is jelzi, milyen nagy a felelősségünk.

- Most, hogy végigvettük versenyzői és máig tartó versenybírói korszakát, világosan látszik, hogy a kajakozás az élete. Árulja el, legyen szíves, mi a hobbija, mi van a kajak-kenun „túl”?

-Négyszeres nagypapa vagyok, az egyik hobbim az unokákkal való foglalkozás, hozom-viszem őket, ahova kell, vagy éppen velük vagyok egész nap. A gyerekeim kajakoztak, de az unokák inkább a focit és a kosárlabdát választották. A másik hobbim a szőlőművelés, ami egész évben ad munkát nekem és az apósomnak, a szüretelésbe néha a kajakosok is besegítenek”.