Mégse

Ludasi Róbert klasszisok mestere volt

Iskolateremtő edzésmódszereket vezetett be, miután már 30 évvel ezelőtt sem a mennyiségben hitt, hanem a tréningek intenzitásában. Versenyzői egytől-egyig őszinte, nyílegyenes, de kissé nyers embernek látták, akitől rengeteget kaptak emberileg. Ludasi Róbertet családtagjai pénteken kísérték el utolsó útjára, ezúttal a tanítványai emlékeznek rá.

Hír

“Robi valahogy ösztönösen érezte, hogy mire van szüksége a versenyzőknek, ha kitalált valamit, 

eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni,

 annyira tiszteltük - meséli Hüttner Csaba felnőtt szövetségi kapitány, aki a 90-es évek elején került Ludasi Róbert csoportjába. - Sokat köszönhetek neki, ha akkor nem lett volna az edzőm, akkor valószínűleg befejeztem volna, és nem lenne kenus pályafutásom. Robi csoportja a 90-es évek közepétől 2000-ig volt a csúcson, abban az időszakban 200 métertől a maratonig minden távon sikeresek voltunk. Aki abban a csapatban ott volt, az nemcsak a kenuzásban, hanem később az életben is megtalálta a számítását.”

Ludasi Róbert klasszisok mestere volt

“Az eredményeimet én is neki, és annak a miliőnek köszönhetem, ami jellemző volt a Ludasi-csoportra - mondja Györe Attila, sokszoros maraton világbajnok kenus. - ’97-ben kerültem hozzá, akkoriban 11-12 versenyző volt nála, és a “leggyengébb” is felnőtt Európa-bajnok lett. Robi egy igazi egyéniség volt, tudott nyers lenni, de ugyanakkor végtelenül egyenes volt, aki 

soha nem beszélt mellé. 

Több mint 15 évig voltam a versenyzője, 2013-ban tőle vonultam vissza, de egészen a haláláig rendszeresen beszéltünk, a születésnapomon mindig felhívott, ápoltuk a kapcsolatot. Elképesztő űrt hagy maga után.”

Ludasi Róbert klasszisok mestere volt

“Nagyon kivételes edzőnek tartom őt, mert rengeteget adott a versenyzőinek, ha nem is szavakkal, de tettekkel igen - emlékszik vissza edzőjére minden idők legeredményesebb maraton-kenusa, Csabai Edvin. -  15 évig jártam hozzá kenuzni, minden edzésen ott volt, és soha nem késett, éreztette velünk, hogy amit csinálunk, az mennyire fontos. Bár valójában senkit nem engedett igazán közel magához, de számunkra így is nagyon hiteles volt. Ösztönösen tudta, hogy mire van szükségünk, olyan edzésmódszereket alkalmazott, ami akkoriban még egyáltalán nem volt hétköznapi. Az FTC-ből kerültem hozzá 1993-ban, annyi volt egy edzés a Ludasi-csoportban, mint az előző klubomnál a bemelegítés. 

Akkoriban még mindenki a mennyiségben hitt,

 mi pedig magas intenzitással edzettünk jóval kevesebbet. Pontosan tudta, hogy mire van szükségünk, és jó szeme volt a csapathajók összeállításához is” - teszi hozzá az egykori kenus, aki dolgozott a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) szakmai igazgatójaként is, 2017 óta pedig a Magyar Edzők Társaságának sportigazgatója. 

Ludasi Róbert klasszisok mestere volt

“Koló halála után nagyon közel kerültünk egymáshoz, szinte apa-fiú viszonyban voltunk - mondja edzőjéről az olimpiai bronzérmes Kiss Tamás. - 2004-ben kerültem hozzá, nála lettem igazi kenus, ő mutatta meg, hogy mi az a magas szintű kenuzás. Majdnem 15 évig voltam a versenyzője, nekem olyan természetes volt, hogy Robi ott van a vízitelepen, mint hogy reggel felkel a nap. 

Még nem fogtam fel, hogy nincs,

 egyszerűen nem akarom elhinni, és képtelen vagyok róla múltidőben beszélni. Szerintem majd életemnek egy nyugodtabb időszakában szembesülök az igazi hiányával. Most gőzerővel dolgozom azon, hogy újra sikeressé tegyem az egyesületet, ami fénykorát egyértelműen Ludasi Róbertnek köszönheti. Nem álltam volna neki ennek a munkának, ha Robi nem támogat benne. Tragikus, hogy éppen a nyugdíjas éveire, a pihenésre készült, amikor itt hagyott bennünket, csakúgy mint a legeredményesebb tanítványa.

Ludasi Róbert klasszisok mestere volt

“Nagyon jó volt abban, hogy felébresztette bennünk a profizmust - idézi fel Kozmann György, kétszeres olimpiai bronzérmes kenus, Koló egykori párja. - Két emlék ugrik be rögtön, ami ezt alátámasztja. Az első évemet töltöttem a csoportjánál, és az első nyári résztávos edzés, első öt percében történt, hogy elindult a csapat, de ott Csepelnél a komp éppen keresztezte volna az utunkat. Gondoltam, hogy jó, akkor le is van fújva az első öt perc, mert mégsem mehetünk neki a komp oldalának. Robi mögöttünk jóval lemaradva jött a motorossal, de amikor észrevette, hogy megmozdul az átkelőhajó, elkezdett teli torokból káromkodva üvölteni a kompossal, hogy mit képzel, és nehogy már elinduljon, aki erre visszahúzta a kompot, így végigmehetett az öt percünk. Körülbelül a huszadik másodpercnél jártunk, semmibe nem került volna azt mondani, hogy jó, várjuk meg, amíg elmegy, majd újrakezdjük, de az első résztáv neki annyira fontos volt, hogy 

inkább visszaüvöltötte a kompot a partra.

 Akkor arra gondoltam, ha ez az egy résztáv ennyire fontos, akkor milyen fontos az egész edzés, az egész hét, és úgy általában a felkészülésünk. A 2004-es olimpiai előtt néhány nappal, az utolsó itthoni tréningek egyikén is volt egy hasonló esetünk. Amikor Kolóval mentünk párost, a fordulónál, az edzés felénél az volt a rituálé, hogy odaeveztünk a motoroshoz pihenni, én általában ittam egy kicsit, Koló pedig mindig megkérdezte, hogy “jól eveztem, Robi?”, amire az elmaradhatatlan válasz mindig az volt, hogy “hááá, jól, jól.” 

Ludasi Róbert klasszisok mestere volt

És aztán jött az érdemi rész, hogy mit kell másként csinálni, mi a feladat, mint rontottunk el, stb. Na mi éppen ott kapaszkodtunk a motoros oldalában, amikor megálltak mellettünk a vízirendőrök, az egyikük átlépett Robi mellé, igazoltatta, kérte a kötelező eszközöket, ellenőrzést tartott, kötözködött, meg akarta őt büntetni. Mi pedig láttuk, hogy Robi egyre idegesebb, és vártuk, hogy mi fog történni. Egyszer csak így szólt a rendőrhöz: “Na figyelj, megmondom mit csinálunk. Itt olimpiai felkészülés zajlik, ezért te innen kilépsz, elengeded a hajónkat, hagyod, hogy befejezzük az edzésünket, követsz minket vissza a vízitelepig, és majd ott megbüntetsz” - vagyis szó szerint kizavarta a rendőrt a motorosból, mi pedig befejeztük a programunkat, mert az edzésnél nem volt fontosabb. Mindig mindent mögénk tett, és ezzel hitet adott nekünk. Mi soha nem ketten térdeltünk a hajóban a versenyeken, hanem harmadiknak velünk volt Robi is. Hatalmas űrt hagy maga után, mert elvitt magával rengeteg együtt megélt bánatot, fájdalmat, örömet és sok-sok közös sztorit, amit már mással nem fogok tudni felidézni.”