Szeretném elmondani a találkozásunk körülményeit. Bár nem volt még pontosan leegyeztetett időpontunk, a mobilja pedig Ausztriában maradt, de egy kölcsönkért telefonnal pikk-pakk megoldotta, hogy másfél óra leforgása alatt találkozzunk és tető alá hozzuk ezt az interjút. Mindig ilyen gyorsan feltalálja magát?
Vannak helyzetek, amelyek ezt kikényszerítik. Sajnos valóban otthon hagytam a telefonom, de találtam rá megoldást, hogy végül össze tudjuk hozni ezt az interjút. Tudok spontán lenni és gyorsan reagálni, ha szükséges – mondja Pfeffer Anna.
Akkor erre a nyolcvanra valóban igaz, hogy ez csak egy szám.
Lélekben egyáltalán nem érzem magam nyolcvan évesnek. Ha valaki rákérdez, hogy hány éves vagyok, sokszor utána kell számolnom. Sosem foglalkoztam a korommal, szerintem az ember akkor kezdi el számolni úgy igazán az éveket, amikor problémái vannak az egészségével. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert nem fáj semmim, aktívan töltöm a mindennapjaimat.
Nyilván a sport része ezeknek a mindennapoknak.
Feltétlenül. Reggelente teniszezek a férjemmel, ha pedig nem ütögetünk, akkor elmegyek a Normafához gyalogolni, ha éppen itthon vagyunk. Kerékpározni is szeretek, de mivel dombon lakunk ez már egy kicsit problémás. Így bevallom, kacsintgatok az elektromos bicikli felé.
És mi a helyzet a kajakozással?
Ohh, régen ültem már hajóban. Nagyon régen. Volt egy rövidebb időszak, amikor átjártam Mosonmagyaróvárra sárkányhajózni és kajakozni. Kipróbáltam az új lapátokat is, de ezekkel már nem lehet úgy letámasztani, mint a régi lapátokkal. Természetesen azonnal beborultam. Ez még a Covid előtti időszakban volt, aztán jött a bezárkózás és a kajakozás is abbamaradt.
Mennyire kíséri figyelemmel a maiak szereplését?
Tudom, hogy rendkívül eredményesek vagyunk, de annyi a versenyszám és annyi nevet kellene megjegyezni, hogy ezt én már nem tudom. A női szakág mindig is sikeres volt, nyilván idén most volt egy kis átmenet, mert a fiatalabbaknak kell érvényesülniük. Hány évesek is ők?
Húsz és huszonöt közöttiek.
Hát igen, kell arra idő, hogy az ember beérjen a nemzetközi mezőnybe.
Ön viszonylag későn kezdte a kajakozást.
Viszonylag? Nagyon későn kezdtem el. Evezős akartam lenni, de egy iskolatársnőm, Pintér Jutka révén a Ganz MÁVAG kajak-kenu szakosztályában kötöttem ki. Nem volt első látásra szerelem a kajakozással, de szépen kialakult minden. 18 évesen kezdtem Kemény Lászlónál, ráadásul télen, így a jelenléti íven nem mindig szerepelt a nevem. Laci bácsi mutatta is nekem, hogy sok a hiányzás. Elszégyelltem magam és arra jutottam, hogy rendesen fogok járni edzésre, de fifikás voltam, mert úgy időzítettem, hogy mindig késsek egy kicsit. Azt gondoltam, hogy amikor Laci bácsi a többiekkel jön vissza a vízről és a part mentén vagy a stégen csinálok valamit. De elszámítottam magam, mert nem hagyta annyiban, nekem külön is megtartotta az edzést. Idővel kezdtem megkomolyodni, beleállni az edzésekbe és a rendszeresség, meg a szorgalom meg is hozta az eredményeket.
Mikor volt az a pillanat, amikor átfordult önben ez az érzés?
Pontosan emlékszem rá. Akkor, amikor rájöttem a helyes technikára. Addig csak húztam-toltam a lapátot, aztán elkezdtem lendíteni és egyszerűen teljesen más érzés volt a hajóban ülni. Energikusabban, jól futott alattam a hajó és megszerettem az edzéseket. Ahogy egyre jobban fejlődtem, egyre több energiát és időt szenteltem ennek a sportágnak. Amikor hazamentem azon járt a fejem, hogy holnap újra ott leszek a vízitelepen és mit fogok kipróbálni, milyen edzéseket fogok elvégezni. Minden nap edzettem, még hétfőn is, amikor elvileg zárva volt a vízitelep, de mivel már eredményes voltam, így nekem megengedték, hogy hétfőn is kajakozzak. Versenyezni viszont nem szerettem. Bár eredményes kajakos lettem, nem az a típusú sportoló voltam, aki mindenáron le akarta győzni a másikat. A versenyzés hozzátartozott az edzésekhez, amiket szerettem. A versenyzést nem lehetett megúszni.
1964-ben ült először kajakban, 1966-ban a grünaui világbajnokságon már bronzérmet nyert Benkő Katalin párjaként, 1968-ban Mexikóvárosban pedig olimpiai ezüstérmes lett Rozsnyói Katalinnal. Azért ez gyors karriernek mondható, nem?
Más idők voltak akkoriban, mint most. Persze későn kezdtem, az én korosztályomban már voltak ifjúsági világbajnokok idehaza, de az adottságaim és a szorgalmam révén gyorsan fel tudtam zárkózni. Jó párosversenyzőnek tartottak, de igazából fogalmam sem volt arról, hogy nemzetközi viszonylatban mit ér a tudásom. Benkő Katival elért bronzérmünk, ami egyébként majdnem ezüst lett, ha nem szakad el a célfotó, is óriási meglepetésnek számított. Bár az előző generációkban is voltak eredményes női kajakosok idehaza, valahogy mi lettünk az úttörők női vonalon. A férfiaknál több ismert versenyző volt, Hesz Misa, Wichmann Tamás sztárnak számított idehaza, a mi nevünkkel és eredményeinkkel pedig akkor kezdtek el ismerkedni.
Az 1968-as olimpia áttörés volt?
A kajak-kenu szempontjából nagyon eredményes olimpiai volt. És reméltem, hogy egyesben én is oda tudok érni, hiszen együtt edzettem Hesz Misával, a fiúkkal és az edzéseken egészen jó időket mentem. Aztán amikor a parton melegítettem, pont szemből láttam Misa győzelmét. Annyira hajtott, úgy billegett alatta a hajó, hogy azt mondtam magamnak, én is beleadok mindent. Ez lett a vesztem. Úgy akartam menni, mint Misa, csak én beborultam, és a vízből kellett végignéznem hogyan megy el a döntő mezőnye mellettem.
Hogy lehet felállni egy ilyen helyzetből?
Odajött Granek Pista szövetségi kapitány és azt mondta: készülj a párosra. Fél órám volt a rajtig. Kati már bemelegítve várt rám, és végül a német egység mögött az ezüstérmet szereztük meg.
Hogyan alakult ez a páros?
Összeraktak minket Katival.
Egyből egymásra hangolódtak?
Az az igazság, hogy nem. Az én igazi párostársam, akivel igazán egymásra éreztünk, Hollósy Kati volt. Ma is emlékszem az 1971-es belgrádi világbajnokság döntőjére. A rajt pillanatára. Annyira együtt indultunk, annyira koncentráltak voltunk… ezt sosem felejtem el. A lendítés felfedezése az edzésen és ez a rajt örökre belém ivódott. Meg is nyertük a világbajnokságot, ezért is bánt, hogy egy esztendővel később a müncheni olimpián nem tudtunk dobogóra állni.
Három olimpiai és négy világbajnoki érme van. Melyikre a legbüszkébb?
Őszintén? Nem tudok választani. Mindegyik sokat jelentett számomra. Illetve azt mondom, ma már nagyon sokat jelent. Most érzem igazán az értékét annak, hogy egykor olimpikon, olimpiai érmes voltam. Amikor versenyeztem, ez más volt, azt éreztem, hogy tőlünk nem sokat várnak.
Ezt, hogy érti?
Ahogy mondtam, mi voltunk az úttörők, de valahogy az volt bennem, hogy a győzelemhez szükséges hitet, tartást nem plántálták belénk. 1976-ban a férjem is kikísért a repülőtérre, amikor a montreali olimpiára utaztunk. Búcsúzáskor azt mondta, hogy sok sikert, akár nyerhettek is. Mire a szövetségi kapitány visszafordult, és azt mondta: mit gondolsz, hogy képzelheted ezt? Tényleg más világ volt akkor. Sokszor nem tudtam, hogy amit csinálok elég-e, jó-e vagy sok. A mai viszonylathoz, a mostani körülményekhez képest gyerekcipőben járt a sportágunk. Csináltuk, mert szerettünk kajakozni.
A sportolói múltnak mit köszönhet?
Mindent. Például a férjemet is, hiszen 1968 telén a Honvédelmi Minisztérium által szervezett élménybeszámolós eseményen ismertem meg őt. A sportolói múltamnak köszönhetem, hogy testnevelő tanár lett belőlem és majdnem másfél évtizeden át tanítottam, és persze azt is, hogy mindig is jól éreztem magam a bőrömben. Azt éreztem, hogy van tartásom és önbizalmam. És nem az eredmények miatt, hanem a mindennap elvégzett kemény munkának köszönhetően. Az edzésben az volt a legjobb érzés, hogy megcsináltam – fizikailag és szellemileg is rengeteget adott az, hogy edzettem a testemet.
Szokásom, hogy a legendás versenyzőktől, olimpiai érmesektől, világbajnokoktól megkérdezem: a pályafutásuknak mi lehet az üzenete a jövő generációi, a mai kis kajakosok és kenusok számára. Pfeffer Annának mi az üzenete?
A sport nem kiváltság. A sport a mindennapunk része kell, hogy legyen. Szeretném elmondani a gyerekeknek, hogy a szorgalom micsoda érték. Ha nem vagy a vízen korszakos zseni, de van egy kis affinitásod a sportághoz, szorgalommal hegyeket lehet megmozgatni. Ne kezd úgy az edzést, hogy „Ma nem izzadok meg”, legyél Te, aki hajt és száz százalékosan megcsinálja, amit az edző mond. Én ma már tudom, hogy a sport életre szóló önbecsülést ad, ha a vízen, az edzéseken meg tudod tenni azokat az erőfeszítéseket önmagadért, akkor az életben, a sportpályafutás után is menni fog. És mit üzennék még? Legyetek becsületesek! Legyetek sportszerűek mindenáron!
(Lipiczky Ágnes)
