Ha a sportág ikonikus, elhivatott versenyzőivel, edzőivel beszélgetünk, szinte mindig találunk a múltban valakit, egy családtagot, egy barátot, egy példaképet a szomszédból, aki úgymond sikeresen „megfertőzte” a kajak-kenu sport szeretetével az interjúalanyunkat. A Te esetedben ez a nagybátyád volt, Tóth Árpád, aki szintén mesteredzője sportágunknak.
Igen, neki köszönhetem, hogy megismertem és megszerettem a kenuzást, és azt is, hogy annak idején az MTK vízitelepén kötöttem ki. Tulajdonképpen az ő hatására választottam az edzői szakmát is.
Mikor érkezett a felismerés az életedben, hogy ez lesz az élethivatásod, ez a jó irány?
Talán tizenhat éves lehettem… Akkoriban az edzőm tudta nélkül sokszor segítettem a csapattársaimnak, néztem a technikájukat, a mozgásukat. Sokszor kikérték a véleményemet, de megesett az is, hogy éppen kéretlen tanácsokat osztogattam.
Jó szemed volt hozzá?
Hát, ezt tőlük kellene megkérdezni. Én akkor azt éreztem, hogy mocorog bennem valami, szeretnék az edzői pálya felé elindulni és szeretném azt nagyon jól csinálni. Ez volt úgymond az első belső indíttatás. Kilencvenkettő őszén, huszonkét évesen el is kezdhettem toborozni és társadalmi munkában edzősködni az MTK-nál. De valójában én 1993-ra datálom az edzői pályám kezdetét, amikor Ipacs Laci javaslatára átkerültem az UTE-ba. Újpesten akkor éppen nem volt kenus szakág és a nulláról elkezdtem építeni egy csapatot. Eljártam az általános iskolákba toborozni, ahonnan szép számmal érkeztek a gyerekek, visszatértek a klubhoz idősebb versenyzők is, sőt, az MTK-ból is átjöttek a korábbi versenyzőim, köztük az első sikeremberem, Iván Gábor. Így hamar azon kaptam magam, hogy harminc-negyven fős csoportot vezetek. Mindenünk megvolt, motoros, hajók a PC7-től a versenykenukig és volt elképzelésem is arról, hogy miként szeretném csinálni ezt a munkát. És ezektől az elképzelésektől sokszor nem igen tágítottam.
Makacs voltál?
Fogalmazhatunk így is. A gyerekkori mintáimból a pozitív példákat kiragadva elindultam egy irányba, ettől függetlenül hallgattam az idősebb edzők tanácsaira is. Sokat segített a nagybátyám, Tóth Árpád, remek edzéselméleti ötleteket adott Fábián Öcsi bácsi, és ott volt mellettem Soltész Árpád is, aki igazi példakép volt számomra. Sokszor segítette a munkámat a későbbiekben is.
Milyen edző volt Oláh Tamás huszonhárom-huszonnégy évesen?
Határozott, de tudtam rugalmas is lenni. Ha a szívemre teszem a kezem pedagógiailag ma már sok mindent másképpen csinálnék, mert szerintem túlságosan is szigorú voltam. Sokszor hittem azt, hogy a sok munkának van értelme, csak az lesz kifizetődő és megesett, hogy sokat követeltem a gyerekektől. De ahogy edzőként érsz, tapasztalsz, látsz úgy tisztul le az az út, ami a tiéd. A kezdeti éveink nagyon sikeresek voltak, jöttek a magyar bajnoki címek, az Európai Olimpiai Reménységek Versenyéről az érmek, legjobb kenusom, Iván Gábor pedig ifjúsági világbajnok, majd 2001-ben kétszeres felnőtt világbajnok lett.
Közben klubot is váltottál, 1999-től a KSI-ben dolgozol, annál az egyesületnél, amelyhez a leginkább köthető a neved.
Igen, először kenus edzőként érkeztem a klubhoz, majd 2003-ban Buri Gergővel közösen átvettük a szakosztályvezetést egy akkori fiatal sportvezetőtől, akit Schmidt Gábornak hívnak. Harminchárom éves voltam, új kihívás érkezett az életembe, amibe bele kellett tanulnom. 2004-től már egyedül vezettem a szakosztályt, ráadásul egy olyan időszakban, ami az aranykorszaka volt az egyesületnek. Agócs Mihálynál, majd Simon Miklósnál bontogatta a szárnyait Kozák Danuta, Szabó Gabriella, Paksy Tímea és Benedek Dalma is. A kenus edzői pálya ebben az évben háttérbe szorult, nem voltak versenyzőim, lefoglalta az energiámat a szakosztályvezetése. Az edzősködést egy évvel később kezdtem el újra, amikor Cepán felhívott, hogy segítsem a versenyzőit, mert egészségügyi okok miatt nem tud kimenni az ifjúsági és U23-as Európa-bajnokságra. Később nyugdíjba ment, így 2004 őszén átvettem a csapatát, Metka Marcit, Mike Robit, a Sáfrán Misit. Később csatlakozott hozzánk Sáfrán Mátyás, ők ketten 2009-ben felnőtt Európa-bajnokságot nyertek olimpiai számban. De az azt megelőző években még többnyire csak korosztályos szinten értünk el eredményeket. Ezekben az években érthetően még Koló, Kozmann Gyuri, Vajda Attila árnyékában éltünk. Nem voltak messze a srácok a világklasszisainktól, de az a pici mindig hiányzott valahogy.
Majd 2013-ban jött egyfajta áttörés: Tóth Márton betegsége miatt a szegedi világkupán gyors megoldásként összetérdelt Mike Róbert és Vasbányai Henrik. Ekkor született meg az a páros, amely az elkövetkező években meghatározó szereplője lett a nemzetközi elitnek.
Igen, Tóth Marci betegsége miatt kellett új párost nevezni és abban az évben hirtelen minden összeállt. A csillagok, a két gyerek, és olyan évünk lett, amiről csak álmodni lehet. Robiék megnyerték a világkupát, világbajnokok lettek ezer méteren, ezüstérmesek ötszázon, a következő évben Európa-bajnoki címet is ünnepelhettek és rendre ott zártak a dobogón a világversenyeken. Jó eséllyel utaztak ki a riói olimpiára is, amelyen azonban nem sikerült a érmet nyerniük. Voltak, akik felrótták nekem, hogy Rióban Henriknek nem lett volna szabad egyest indulnia, de hogy tehetné ezt meg az ember egy olyan versenyzővel, aki a válogatókon legyőzi Vajda Attilát és az ideje alapján esélyesként lehetett számolni vele az olimpián is?!
Ezekben az időkben a kívülálló azt látta, hogy nem csak edző vagy, hanem afféle pótapa is, más szerepet is betöltöttél a versenyzőid életében.
Varga Zsolt edzőtársammal sok mindent megtettünk és sokszor kevesek voltunk ahhoz, hogy irányban tartsunk egy nagy tehetséget. Úgy gondolom, sok kiváló kenus fordult meg nálam, de valamilyen oknál fogva mindegyik versenyzőm a maga nemében erős, nehéz jellem volt. Hogy miért kaptam őket? Talán feladatnak, hogy tanuljak belőlük szakmailag, fejlődjek én is az edzői munka minden területén.
Szerinted mi a jó edző ismérve? Az eredményesség vagy valami más?
Szerintem az a jó edző, aki képes hosszú távon stabil, eredményes versenyzőket adni a válogatottnak, illetve becsülöm azokat az edzőket, akik végig járják a ranglétrát, tudják, hogy milyen lapátot adni egy kisgyerek kezébe és képesek arra is, hogy egy fontos világbajnokságra vagy az olimpiára felkészítsék a versenyzőjüket.
Tavaly fontos megbízatást kaptál a szövetségtől, Kadler Viktor mellett az utánpótlás válogatott munkáját felügyeled kenus vezetőedzőként. Mennyire testhez álló ez a feladat?
Azt gondolom, hogy a helyemen vagyok és nagyon élvezem Viktorral a közös munkát. Jó látni, hogy az utánpótlás csoportokban már azok az edzők egyengetik a fiatalok útját, akik annak idején az én versenyzőim voltak. Jó érzés, amikor számítanak rám szakmailag, kikérik a véleményemet és örülök, hogy az edzőtáborokban vagy a versenyek során a segítségükre lehetek.
A kenus utánpótlás kiemelkedő, bizonyítják ezt az idei nemzetközi versenyek is, amelyek elsősorban az utánpótlásnevelő műhelyek munkáját dicsérik. Hogyan kell jól menedzselni ezeket a gyerekeket ahhoz, hogy esetleg négy-nyolc év múlva valaki odaérhessen az olimpiai dobogó tetejére?
Felelősségteljes feladat és nagyon remélem, hogy ezek közül a srácok közül lesz, aki meg tudja valósítani az álmát. Rengeteg a nagy tehetség, meg kell tanítani őket a megfelelő technikára, meg kell adni nekik a kellő mennyiségű munkát és meg kell adni a türelmet is ahhoz, hogy világklasszis versenyzővé érjenek a felnőtt mezőnyben. Aki az ifjúságiak között mindent visz, pár év múlva vért izzad a felnőttek között már az elő- és a középfutam során is. De ki kell várni azt, hogy beleerősödjenek a nemzetközi elitbe. A mi felelősségünk, hogy jól vezessük át őket a felnőtt korosztályba.
Ha már a vezetésről esett szó, a munkád révén elég sokat ülsz autóban, hiszen a családod, a párod Paksy Tímea és a három gyermeked Gyenesdiáson él. Hogyan tudsz mobil maradni és eleget tenni minden feladatodnak?
2019-ben költöztünk Gyenesdiásra, majd Timi 2021-től a Plastex Nagykanizsa csapatánál kezdett el edzősködni, és az évek során szép lassan kialakult az új életünk. Most, hogy az új feladataimnak kell eleget tennem többet vagyok távol, az edzőtáborok, a versenyek jobban elvonnak a családtól, de jól menedzseljük a mindennapjainkat. A lányaim szépen cseperednek, így már mások a feladatok is. A legnagyobbik, Betti kajakozik Nagykanizsán, idén U10 MK-2 2000 méteren a második helyen zárt a magyar bajnokságon. A középső lányomat, Emesét most emelték ki az úszónemzet programban, bekerült a Híd programba, szóval ő is szépen menetel a sportban, a kicsi, Brigi pedig gyűri az ovidzsúdót, ami szerintem a legjobb alapokat adja minden sportághoz. És Gyenesdiáson nagy hagyományai vannak a néptánc oktatásnak is, a nagyobbik már négy-öt éve táncol, a kicsi idén kezdte el ezt is.
A sport tehát minden szinten jelen van az életetekben.
Abszolút. A sportos génjeinket viszik tovább a lányok. Én pedig gyógyírként élem meg a jelenlegi munkám. Sokat ad a lelkemnek, hogy ifikkel tudok foglalkozni, hogy szövetségi edzőként számítanak rám, a tudásomra, a tapasztalataimra. Hálás vagyok ezért.
Lipiczky Ágnes
