- Újabb kerek és szép évforduló. Nyolcvan esztendő. Ilyenkor milyen gondolatok cikáznak az ember fejében?
- Hogy legyünk túl rajta – nevet Giczy Csaba. – Az ember ilyenkor már nem szereti a nagy felhajtást, a meglepetéseket. Könyörögve kértem a családomat is, hogy eszükbe se jusson meglepi buli szervezése, csak szép csendben ugorjunk át ezen valahogy. Jó érzés, ha a születésnapom kapcsán gondolnak rám az emberek, de ebben a korban már a megszokott, nyugalmas dolgokat sokkal többre értékeli az ember.
- Például azt, hogy a Vasas műhelyében éppen lánya, Zsófi motorosát szereli?
- Például azt. Ez itt egy megnyugtató világ, és szeretem megélni nap, mint nap, amit itt kapok.
- Hogy telnek ezek a megnyugtató napok?
- Edzősködöm még most is, és én vagyok a mindenes a klubban, aki fúr, farag és szerel, ha éppen szükség van rá. Zsófi foglalkozik a nagyokkal, Bara Alexandra és Kovács Árpád a kisebbekkel, én pedig a tápláléklánc alján vagyok, én adom a kezdők kezébe a lapátot, viccesen úgy szoktam mondani, én vizezem össze őket először.
- Sok gyerek kopogtat a szakosztály ajtaján?
- Szerencsére jönnek szép számmal, a kajak-kenu húzó sportág Magyarországon, egy-egy sikeres olimpiai szereplést szerintem minden egyesület megérez, hiszen a megszokottnál jóval több gyerek érkezik le a vízitelepre.
- Könnyű őket függővé tenni?
- Változó. Van, akinek lukat beszélhetek a hasába, akkor sem fog egy életre elköteleződni ezzel a sportággal, van, aki pedig szemrebbenés nélkül széthajtja magát. A lényeg az, hogy minden lurkó sportolási igényének, vágyának meg tudjunk felelni. És sosem tudja az ember, hogy mikor kattan be a gyereknél az, hogy ő bizony kajakos szeretne lenni.
- Ön a mai viszonylatban későn, tizenhárom évesen kezdett el kajakozni és tíz évvel később már olimpián indult, sőt két érmet is szerzett az 1968-as mexikóvárosi nyári játékokon. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
- Az, hogy az olimpiai szereplés álmaim netovábbja volt. Emlékszem, amikor tavasszal, még a válogatók előtt ott állt a BKV stégjén a férfi kajak szakág krémje és szeretett szövetségi kapitányunk, Granek István feltette a kérdést: ki, miben szeretne szerepelni Mexikóvárosban, akkor én azonnal rávágtam: párosban és négyesben. A párom, Tímár István pedig majdnem lelökött a stégről, hogy ilyet nem szabad mondani…
- És igaza lett. Párosban ezüst-, négyesben bronzérmesek lettek. Mit tesz hozzá az ember életéhez az, hogy olimpikon, sőt olimpiai érmes?
- Akkor, amikor ott van és megéli, fel sem fogja, hogy mi ennek a jelentősége. Aztán jön az az időszak, amikor végigelemzi és morfondírozza, hogy hol rontotta el, mit kellett volna másképpen csinálni az aranyéremhez. Aztán jön az elfogadás, a büszkeség és a legszebb dolgok maradnak meg. Én szeretek nosztalgiázni, olykor előveszem a régi képeket, filmfelvételeket, megnézem például feleségem, Zakariás Marika moszkvai döntőjét és elmélázok azon, hogy akkoriban mennyire furcsán eveztünk. Más volt minden, a lapát, a hajók, a technika, mai szemmel nézve én úgy kajakoztam, mint egy kezdő.
- Azért ez a „kezdő technika” csak hozott két olimpiai érmet, három világbajnoki címet, megannyi dobogós helyezést. A világbajnokságok tekintetében például mire a legbüszkébb?
- Például az 1973-as tamperei világbajnokságra, amelyen két aranyérmet is tudtunk nyerni. Csodálatos volt. Aztán persze arra is emlékszem, hogy 1978-ban miért csődöltem be, és döntöttem úgy, hogy leteszem a lapátot a világbajnokságot követően. Nem tudtam lenyelni, hogy a többiek szabálytalansága árán lettünk csak negyedikek 10 000 méteren. A szabályok szerint az utolsó ezer méteren már külön pályán kellett volna menni, nem lett volna szabad oldalvizezni. Mi ezt betartottuk, a többiek nem, de végül sportdiplomáciai okokból mégsem zárták ki őket. Akkor, abban a pillanatban azt éreztem, hogy elég.
- Nem bánta meg?
- Harminchárom éves voltam. Úgy éreztem, hogy kiversenyeztem magamból mindent és nagyon szerencsésnek éreztem magam, hiszen a TF elvégzése után rögtön kaptam edzői állást, a Tungsramban kezdtem el dolgozni. Tudtam, hogy a kajakozástól semmiképpen sem akarok elszakadni. Amikor megszűnt a Tungsram, megalapítottuk az Újpesti Kajak és Sárkányhajó Clubot, majd, ha jól emlékszem 2018-ban vagy 2019-ben betagozódtunk a Vasasba és szakosztályként működtünk tovább.
- Ha az edzői pályáját nézzük, mire a legbüszkébb?
- A lányaim maratoni sikereire, valamint Solti Lacira, aki számomra az egyik legértékesebb versenyző volt, sportolóként és emberileg is sokat adott vissza.
- Mit üzenne a mai edzőknek? Azoknak, akik most bontogatják a szárnyaikat ezen a pályán?
Ha nem szeretik ezt az életet, ezt a hivatást, el se kezdjék. Nem lehetsz csak a fizetésedért edző, ez sokkal több annál. Függőnek kell lenni, szenvedélyesnek, odaadónak, alázatosnak és érezni azt, milyen csodákat nyújt ez a pálya. Mert lehet, hogy sokszor úgy tűnik, minden nap ugyanolyan, pedig minden nap más kihívásokat és szépségeket tartogat. És én ettől képtelen vagyok elszakadni.
Lipiczky Ágnes
