Kolóhoz fűződő kapcsolatáról a kilencvenes évek második felének öttusalegendájával, a kétszeres olimpikon, négyszeres világ- és hatszoros Európa-bajnok Sárfalvi Péterrel nosztalgiáztunk, közel három és fél évtized távlatában. Tesszük ezt annak fényében (is), hogy e sorok írójával is összehozta őket a sors, ’97 szilveszterén. Mint ahogy 30 éves az a fotó is – az Atlanta utáni olimpikon-fogadáson készült –, amit most megmutatunk; Koló, mindig is jóban volt az öttusázókkal, itt jobbszélen a másik csepeli olimpikon-világbajnok, Hanzély Ákos.
Kolonics Györgynek és Sárfalvi Péternek számos közös pont, mérföldkő volt az életében. Mindketten a Csepel versenyzői voltak, a közös út a barcelonai olimpia évében kezdődött. Jöttek az olimpiák, a közös tanulmányok.
- Kilencvenkettőben, Barcelonában Koló már gyűjtött egy ötödik és hetedik helyezést, én olimpiára ugyan először ’96-ban jutottam ki, mégis, juniorként már számos nemzetközi eredményem volt, így mindketten hivatalosak voltunk a Csepel ’92-es évzárójára. Egyből megtaláltuk a közös hullámhosszt, ott kezdődött a mi barátságunk; ő húszéves volt, én huszonkettő. Aztán együtt jelentkeztünk a TF edzői szakára, csodálatos évek következtek. A szabadidőnkben együtt buliztunk, egymás versenyein szurkoltunk, ő jött Budapestre öttusa-vb-re, én mentem Szegedre kajak-kenu világkupára. Jött az atlantai olimpia, majd Sydney. Nagyon intenzív volt a kapcsolatunk, ami élete végéig kitartott. Volt egy társaságunk, volt benne öttusázó, kick-boxos, vívó, vízilabdázó és sorolhatnám, tele sok-sok olimpikonnal. De ott volt több kenus, Hüttner Csaba, Szuszkó Laci is. Kolóval közös volt még mindkettőnk hipochondersége, féltünk a legapróbb betegségektől, fertőzésektől is, de azon is folyamatosan ugrattuk egymást, kinek keményebb a sportága – utóbbiban sose egyeztünk meg.
A TF után együtt mentek a Külkerre is, a sport mellett a tanulásban és sokszor a pihenőnapokon is egymás társai voltak; Koló emberi vonásai teljes testközelből megismerhetővé váltak. Nagyon közeli és szoros barátság kötötte őket össze.
- Az egyetemen mindig együtt vizsgáztunk. Rettentően felkészült, de előzőleg nagyon parázott, mégis ötösökkel jött ki. Koló maximalista volt mindenben, inkább túlpörgette magát. Amibe belekezdett, abba mindent beletett. Amilyen versenyző volt, olyan volt a tanulásban is. Ha negyven tétel volt, olyan nem volt, hogy csak 39-et tanult meg. Beleláttam a tanulmányaiba és sokszor láttam őt edzeni is; elképesztő tudatosság, felkészültség jellemezte. A hétvégét is tudatosan tervezte, a pihenőnapot elvesztegetett időnek tekintette. Szabadidejében sem szeretett egyhelyben ülni. Mindig menni-menni, csinálni valamit, és még jobbat csinálni; ezer fokon égett – ez volt rá a jellemző, én csak rohantam utána. Egy kedves emlékem, amikor egyik szilveszterkor is többet utazgattunk, mint társaságban lettünk volna, és a HÉV-szerelvényen, a Szabadkikötőnél ért minket az éjfél és az újévi koccintás. Ilyen volt a kenuban is, ettől lett a világ legjobbja. Hitt abban, hogy az elvégzett munkának meg lesz a gyümölcse. Nem véletlenül lett olimpiai bajnok.
Koló emlékezete – 18 esztendő…
- Amikor megyek föl a temetőbe, megállok a sírjánál, és mindig dumálok vele. Még mindig hihetetlen, hogy nincs itt velünk. Koló száma a mai napig megvan a telefonomban. Döbbenetes, hogy nincs itt, pedig már 18 éve történt. Bevésődött a nap. A mostani államtitkár úr, egykori szintén öttusázó sporttársam, Kálnoki Kis Attila 2008-ban akkor a Nemzeti Sport főszerkesztője volt, ő hívott, mert tudta, hogy „országos” jó barátok vagyunk. Elmondta, mi történt – nálam elment a kép, a hang. Döbbenetes volt. Nem is tudtam a pekingi olimpiára úgy tekinteni, mint a játékokra korábban, rossz emlékként maradt meg bennem. Amilyen formában volt akkor a Koló a Kozmann Gyurival – az egy aranyérem lehetett volna.
Sokszor eszembe jut, mi lenne most vele, mivel foglalkozna, amellett, hogy odalenne a családjáért. Biztos sportvezetőként nőtte volna ki magát, mondjuk a kajak-kenu szövetségben. Tervezte is, készült a sportirányításra, el is tudtam volna képzelni őt ilyen pozícióban. Meg ott van emlékként a Hollandi úti háza, amikor arra járok, mindig meg-megállok. Az volt a nagy szerelme, mert ott volt a közelben a Duna, a vízitelep, a stég. Azt viszont nagyon jó látni, hogy az emléke megvan, azt őrzik, tovább él. Jó kezdeményezés a nevét viselő Kolonics György Alapítvány, több programjukhoz magam is csatlakoztam, voltam vándorkiállításon, emlékevezésen, díjátadón. Nagyon jó célok, programok, kiváló közösség. Dicséretes az alapítvány munkája; nem az az általános, hogy egy elhunyt sportoló halála után másfél-két évtizeddel még ennyire ápolják valakinek az emlékét. Koló unikális személyisége garancia volt arra, hogy őt nem fogják elfelejteni. Hatalmas sportoló, jóhumorú, nagyon jó srác, igaz barát volt, mindenkivel jóban tudott lenni, hamar megtalálta bárkivel a közös hangot. Boldog vagyok, hogy összesodort bennünket az élet, és ilyen szoros kapcsolatban lehettünk 1992-től egészen 2008. július 15-ig – nagyon hiányzik. Tizenhat év marha kevés egy barátságból, de hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyit is kaphattam belőle, Kolóból.
Az utolsó közös emlék egy telefonbeszélgetés.
Az olimpia közeledtével nem sok időnk volt találkozni, inkább telefonon beszéltünk. Azt mondta, nagyon sokat edzenek, már elfáradt, alig várja, hogy vége legyen a pekingi olimpiának. Utána kezdődhetett volna számára a nagybetűs élet, amikor már élvezi a mindennapjait; nagyon tervezte a családot, az esküvőt. Ami talán sorsszerű a halálában, hogy azon a helyen történt a tragédia, amit a legjobban szeretett, ahol nap mint nap vállára vette a hajóját, majd vízre szállt – a Dunán, a csepeli vízitelep előtt…
Koló! Leülünk a szülinapi asztalhoz, majd egy újabb gyertya füstje száll az égbe, hozzád.
(Kolonics György Alapítvány/Vasvári Ferenc; első fotó: Sárfalvi Péter archívuma)
