- Márciusban egy nosztalgia evezés erejéig vízre szállt a szöuli olimpián győztes férfinégyes, Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Gyulay Zsolt és Ábrahám Attila. Mi jutott először az eszébe, amikor látta őket a vízen?
- Hogy milyen jó lenne, ha egyszer mi is még együtt kajakozhatnánk a lányokkal. Nekik se volt egyszerű, hiszen Hódosi Sanyi az Egyesült Államokban él, nálunk pedig Czigány Kinga alapított családot Kanadában, de talán… talán ez egy olyan álom, ami valóra válhat egyszer. A négyesünkből Dónusz Évivel, Őzivel tartom leginkább a kapcsolatot, telefonozunk, üzeneteket váltunk, és ha a szövetség környékén járok, beugrok hozzá egy capuccinóra. Jó volt látni a srácokat így együtt, mosolyt csaltak az arcomra. Annak idején a válogatottban sokat mozogtunk együtt és általában nagy nevetésekkel teltek a napok.
- Mikor ült legutóbb kajakban?
- Húúú, jó pár éve. Szentendrén, a vízitelepen edzősködtem akkoriban és ott kaptam egy Csepel hajót, amivel reggel hatkor kieveztem. Nyár volt, tükörsima víz, egészen a Tahi hídig ellapátoltam és nagyon jó érzéseket éltem meg.
- Ilyenkor mi van egy olimpiai bajnok fejében?
- Hogy micsoda harmonikus érzés ez. Sokkal jobb volt, mint amikor kajakoztam és napi szinten a fájdalomig és azon is túl el kellett jutnom. Jó érzés volt érezni a testemet, és örültem a másnapi, harmadnapi izomláznak is, ami azt mutatta: vannak még izmaim, csak egy kicsit fedésbe kerültek. Egyébként egyszer kajakoztunk együtt Őzivel is. Amikor oldalra sandítottam a vízen rácsodálkoztam, hogy Őzi ugyanazzal a mozgással evez, mint fiatalkorában, erre hirtelen megszólalt: „Erás, Te ugyanúgy kajakozol, mint ahogy versenyzőként kajakoztál.” Szóval ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.
- „Napi szinten a fájdalomig és azon is túl el kellett jutnom”. Igazából erről szól az élsport. Meg lehet ezt szokni? Békét lehet ezzel kötni?
- Muszáj. Ha az ember valamit el szeretne érni, mindenképpen ki kell lépnie a komfortzónájából. Nyilván 12 évesen még nem ezt éltük, fájtak akkor is dolgok, de az még más fájdalom volt. Kati néni általában úgy állapította meg a penzumot, hogy tudta, úgyis valamit lecsalunk belőle. Szerintem nincs olyan gyerek, aki mondjuk egy futásból ne csípett volna le egy keveset. Szűk 20 évig kajakoztam, és igen, a fájdalom az életem, a mindennapom része lett. A kajakozásban a versenyzés talán a legkönnyebb dolog, az út, amíg eljutsz a sikerig, na az a kemény. Minden nap rávenni magad a munkára, egy újabb 500 vagy 1000 méterre és még egyre, és még egyre és egy még gyorsabbra… De ugyebár a győzelem íze ezeket a rossz érzéseket semmisé teszi.
- A győzelem íze. A barcelonai aranyérem az első, ami beugrik, ha a pályafutására visszagondol?
- Nem. Az első emlék az, hogy azt mondom: én ezt bizony nem csinálom tovább! Ez pedig a moszkvai Racsinszkaja emlékversenyen történt, ahová 20 évesen engem is elvitt Parti János szövetségi kapitány. Ez a verseny erősebb volt, mint akkoriban egy világbajnokság, hiszen két NDK-s, két orosz, két román versenyző is indulhatott egy-egy számban. Amikor feleveztem ötszáz méter fölé melegíteni olyan nagyon izgultam, hogy majdnem hánytam. Rázott a hideg, egész testemben remegtem és azt gondoltam, ha ez ilyen, akkor én ezt nem fogom hosszú távon bírni. Parti rögtön a mélyvízbe dobott ezzel az egyes indulással, és úgy rajtoltam el a döntőben, hogy ha ezt kibírom, hazamegyünk és leteszem a lapátot. Aztán második lettem Birgit Fischer mögött és végül túléltem ezt az izgalmat, ezt a pillanatot.
- Később már nem volt ilyen?
- Nem, szerencsére. A továbbiakban egészséges drukk volt csak bennem, nem kellett a versenyeken a mellékhelységbe szaladgálnom. Mivel megcsináltam minden edzést, tiszta volt a lelkiismeretem, így mindig úgy rajtoltam, hogy kihozom magamból a legtöbbet és az elég lesz arra, amire elég lesz. Az olimpián persze volt bennem extra izgalom, de az sem nyomasztott annyira.
- Az elvárások tekintetében mondhatjuk, hogy azok még békebeli évek voltak?
- Ha azt nézzük, hogy most a social media minden egyes mozdulatod rögzíti és sosem tudod, hogy mikor kerülsz fel a netre, milyen kommentet kapsz a teljesítményed kapcsán, mindenképpen az volt. Persze Barcelonában azért sikerült terhet rakni ránk. Az előfutamunk során ugyanis megvertük a németeket, valamint a svédeket és rögtön a döntőbe kerültünk. Amikor visszaértünk a faluba, már olyan hangok voltak, hogy itt jönnek az aranylányok, mi vagyunk az abszolút favoritok. Persze, esélyesek voltunk, de nyolc ezüstérem után azért nem volt olyan egyértelmű ez a győzelem. De sikerült jól kezelni ezt a helyzetet is.
- Nyolc ezüstérem után mit él át az ember a győzelem pillanatában?
- Talán a sportolók értik igazán, amiről most beszélek. Szétrobbansz belül, csak úgy üvöltenél bele a világba, ahogy a feszültség, az adrenalin távozik belőled. Nagyon büszkék voltunk magunkra, de igazából ennek a sikernek az értékét itthon értettük meg, amikor a repülőtérről a Budapest Sportcsarnok felé tartva láttuk az utcán az embereket. Ott álltak magyar zászlóval a kezükben, integettek nekünk, tapsoltak, csakúgy áradt felénk a szeretet. Sosem felejtem el ezt a fogadtatást. Rég vártunk erre a sikerre, és most is a fülemben cseng, ahogy Knézy Jenő a döntő közvetítésekor mondja: „Verjük meg ezeket a németeket, verjük meg ezeket a németeket, mert meg lehet őket verni…”
- Sokszor visszanézi?
- Nem, de ha eszembe jut, akkor megnézem. Talán két éve láttam legutóbb, amikor valami kapcsán feldobta a Facebook.
- Tud hiányozni egy ilyen pillanat?
- Hogyne! Nagyon is. Sok sportoló vallott már arról, hogy a civil életében nagyon nehéz újra megteremteni, hogy hasonló érzést élj át. Talán ezért is olyan nehéz abbahagyni a sportot, mert az ember mindig szomjazza a siker érzését.
- Mészáros Erika jelenlegi életében mi kell a boldogsághoz?
- Nagyon kevés. Boldog vagyok, ha nyílnak a virágaim, ha szépen, egyenletesen lenyírtam a füvet a nagy kertünkben. Örülök, ha a bokraim rendben vannak, ha tudtam egy nagyot sétálni a kutyákkal, akik minden nap szeretettel néznek rám. Örülök, ha gördülékenyen elintézek valamit, ha például egy Casco váltásnál sikerül spórolnom pár tízezer forintot, és nagyon jó érzés, amikor tavasszal a gyaloglásaimnál megérzem először a tavasz illatát.
- Rendszeresen gyalogol?
- Igen, az életem része lett. Hajnali lány vagyok és ha nincs sürgős elintéznivalóm reggel, akkor felteszem a karsúlyokat és elmegyek egy tempósat gyalogolni. És ha már a boldogságról beszéltünk, boldog vagyok, ha látom, hogy még tónusos a bicóm, és büszke vagyok rá, amikor visszafele jövök, hogy ma is tettem magamért valamit.
- Mennyire követi a sportág eseményeit?
- Fogalmazzunk úgy fél szemmel. Tavaly ott voltam a szegedi világkupán, idén is szerettem volna elmenni, de kicsit ellinkeskedtem, későn reagáltam. Minél idősebb az ember, annál gyorsabban repül az idő és mire eszméltem, már mentek a futamok. Meg amúgy is nehéz követni a versenyeket, folyamatosan változik a sportág, a számok sorrendje, de azt tudom, hogy a férfi kajakosok most nagyon jól szerepelnek.
- A lányoknál kicsit haloványabb a kép. Tanácsolna nekik valamit?
- Dehogy. Ez egy másik világ, és csak közhelyeket tudnék puffogtatni, annak meg nincs sok értelme vagy értéke.
- Ha már az értékeket említi. Melyek azok a kajakos értékek, amiket a mai napig fellel az életében?
- Sok mindent adott a sportág. Nagy a munkabírásom, fegyelmezett és pontos vagyok a dolgaimban, megpróbálom a tőlem telhető maximumot beletenni mindenbe. Bár ezt Apukám véste belém. Kislány voltam még, amikor nagyon fáradtnak éreztem magam és nem akartam edzésre menni. Anyu azt mondta, pihenjek, ám amikor Apu hazaért a munkából megkérdezte: Beteg a gyerek? Mondtuk, hogy nem. Ő pedig azt felelte: szedjem össze a holmim és menjek az edzésre, ha pedig nem megyek, akkor igazából hagyjam is abba. Ez a délután megmaradt bennem, elmentem az edzésre és a sok-sok érem bizonyítja, hogy nem adtam fel.
- Mi pedig most egy jót beszélgethetünk a sportág hatvan esztendős olimpiai bajnokával. Mit jelent a hatvanas szám?
- Igazából semmit. Vidám, optimista ember vagyok, aki sokszor optimistább a kialakult helyzeteknél, szeretem mindenben meglátni a jót. A hatvanadik születésnapomban is. Nem érzem ennyinek magam, itt belül megragadtam negyven év körül és persze látom a ráncaim, a testem változásait, néha megkérdezem magamtól: „ez meg mi a túró itt?”, de összességében nagyon szépen elvagyok a korommal. Szerencsére egész életemben vicces, kedélyes emberekkel voltam körbe véve, a válogatottban rengeteget nevettünk a kajakos és kenus fiúkkal, a lányokkal, ezek a poénok is építettek, formáltak azzá az emberré, aki most vagyok. És köszönöm, nagyon jól vagyok.
Lipiczky Ágnes
