Milyen a viszonya manapság a sportággal?
A kisebbik unokám kajakozik a KSI-ben, időnként én szoktam levinni és meg is nézem olyankor az edzéseket. Hogy mennyire tehetséges azt még nem lehet tudni, de örülök, hogy szereti csinálni. Ilyenkor az Újpesti-öblöt figyelve nosztalgiázok, hiszen én is ezen a vízen kajakoztam. Csupán ennyi kapcsolatom maradt mára a kajak-kenuval.
Egy korábbi interjúban említette, hogy serdülőként egyszer kapott egy könyvet, amiben ez állt: „a legszorgalmasabb versenyzőnek”. Ez miben nyilvánult meg?
Tizenötéves voltam ekkor, de őszintén szólva fogalmam sincs miért kaptam. Az igaz, hogy maximalista voltam, de akkoriban mindenki más is az volt. Nagy divat volt az úgynevezett „zugedzés”. Mindig rátettünk még egy lapáttal, többet húzódzkodtunk, otthon is csináltuk. Várhelyi Péterrel egy korosztály voltunk, és egyszer egy időremenésen betettem egy téglát a hajómba, hogy nehezebb legyen. Büszke is voltam, csakhogy utóbb kiderült Várhelyi még nagyobb súlyt rakott a sajátjába. Ez egyrészt azért volt, hogy ne derüljön ki, hogy ki, mennyire jó, másrészt pedig, hogy erősödjünk. Ilyen volt a mentalitásunk, de nem csak nekünk, a váciak rajtunk is túltettek.
Gondolom nem is nagyon volt más választása az embernek, ha olyan edzői voltak, mint Kovács László, Dr. Nagy László, Granek István, Fábián László, Kemecsey Imre, vagy Ürögi László.
Kovács és Nagy vittek le az MTK-ba, akik már a maconi négyesben is benne voltak. Náluk aztán nem volt kecmec, de máshol se. Utánuk Granek vett a szárnyai alá, de ő sajnos hamar elhunyt. Fábián Öcsi a legsikeresebb éveimben irányított, imádtam vele dolgozni, mindig jó hangulatú edzések voltak. Kemecseyhez akkor kerültem, amikor Bakó Zolival összeültünk. Imi egyébként szintén Nagy Lászlóék neveltje volt, az MTK-ban ő volt a példaképem, elsősorban a technikája miatt. Csoda egy edző volt… Volt, amikor azt mondta, hogy „te most nem szállsz vízre, pihenjél, mérd az időt”. Máskor meg azt mondta, hogy akkor 20 darab ezer, mondanom sem kell mennyire elfáradtunk. Érezte, hogy kinek, mit és mennyit kell adagolni. Ürögi pedig a legjobb társ volt, hozzá már befutott versenyzőként kerültem.
Sikerei nagy részét párosokban, négyesekben érte el, a sportág egyik első csapathajós specialistája volt…
Ezt azért szerintem így túlzás kijelenteni, de büszke vagyok rá, hogy nagyon sok emberrel ment jól a páros. 1969-ben még Hazsik Endrével is nyertem magyar bajnokságot ötszázon. Azt meg senki nem is tudhatja, hogy a Várhelyivel mint az álom úgy mentünk, csak aztán ez nem jött ki versenyen, illetve akkor futott be a Deme József, Rátkai János páros. Bakóval a véletlen hozott össze bennünket, egy nemzetközi versenyen megvertük az akkor már világbajnok Rátkaiékat.
Ha már Bakó Zoltánt említi. Az Önök kettőse a tipikus példája annak, hogy az ellentétek vonzzák egymást?
Igen. Én egy kishitű ember voltam, ő pedig határozott, magabiztos és tudatában volt a képességeivel. Ő segített nekem a legtöbbet. Zseni volt versenyzőként és később edzőként is. Sajnos én ezt a fajta a határozottságot nem tudtam tovább vinni akkor, amikor már Joós Istvánnal, vagy Tóth Istvánnal – akivel egyébként szintén vb-érmeket tudtam nyerni - párosoztam. Nekem mázlim volt az edzőkkel, a versenyzőkkel, emellett úgy gondolom, hogy egy pároshoz össze kell születni, úgy nagyon nehéz, hogy csak kitalálom, hogy csinálok valakikből egy párost.
Montreálban Bakóval bronz-, Moszkvában pedig Joóssal ezüstérmes lett ezer párosban. Az igaz, hogy az előbbit tragédiaként, míg az utóbbit ajándékként élte meg?
Ez így van. Montreál előtt nagyon jól mentünk egész évben, azonban egy hónappal előtte - a felkészülés részeként - volt egy hosszú evezésünk, akkor indult meg neki a vesehomokja. Amiről azonban ő soha nem beszélt egy interjúban sem, hogy nekem ugyanekkor ínhüvelygyulladásom lett. Mondtam neki már többször, hogy Zoli, kettőn állt a vásár. Nem csak ő volt beteg, én is sérülten versenyeztem. Egy hetet kellett kihagynom, végül harmadikok lettünk. Négy évvel később viszont Joóssal minden nagyon jól jött ki, a sorsolás, a pálya, minden.
Pedig sok idejük nem volt együtt készülni, ugyanis Bakó Zoltánnak mindössze néhány héttel az olimpia előtt, egy betegség miatt kellett felhagynia a kajakozással.
Igen, ezután felmerült, hogy Tóth Istvánnal menjek, de Deméék megvertek minket. Parti János, az akkori szövetségi kapitány viszont annyira bízott bennem, hogy adott még egy lehetőséget. Joóssal jobban szerepeltünk Demééknél, így mi utazhattunk Moszkvába. Jól mentünk kint, bár addigra már ezren szerintem belassultam, talán, ha tíz évvel fiatalabb vagyok nyerhettünk volna.
Sokat gondol arra, hogy mi lett volna, ha…?
Sajnos igen és ez nem jó. Nem voltam egy szeretetreméltó társ, mindig maceráltam, csesztettem a párostársaimat. Pozitívum, hogy végülis senki nem fázott rá velem, de egy házsártos ideggörcs voltam. Minden versenyt pontosan le tudok írni, százszor lejátszottam őket, ez egy rossz tulajdonságom. Bakó ebben például más volt, ő nem rágódott annyit ezeken, az előtte lévő feladatokra koncentrált.
De azért pozitív az összkép?
Persze, különben mi lett volna belőlem? Egy 170 centis, 69 kilós emberke. Talán gépészmérnökként lehettem volna valaki, de nekem a sport volt az életem. Tizenhárom évesen kezdtem, amikor a mellizmom helyén még a bordáim látszódtak. Én viszont csak nyomtam és nyomtam. Attól, hogy valaki nagynak születik és első a csoportban, nem biztos, hogy a legjobb is lesz. Egy idő után, ha a hátul lévő elég szorgalmas lehagyja az elsőt. Velem is valahogy így történt.
A sport ma is az élete része még?
Megmaradt sokáig és talán ez volt a baj, a lábam ugyanis tropára ment. Nem bírtam leállni soha, félmaratont futottam, triatlonoztam. Az élsportolói mentalitásom vitt előre, 55 évesen még napi hármat edzettem. Ez aztán rá is ment az egészségemre, ma már csak biciklizek.
Születésnapja alkalmából lesz valamilyen összejövetel?
Van egy volt Izzós kajakosokból álló társaság, hozzájuk csöppentem be immár 20 éve. Évek óta tartunk velük bringatúrákat több alkalommal, most is ez lesz. Nem igazán szoktam rendezvényekre járni, de hozzájuk közel kerültem, jó srácok.
