– Minek tulajdonítja a kitüntetést?
– A feleségemmel az egész életünket a sport, a kajakozás töltötte ki, természetesen a munka mellett, mindketten nyomdászként dolgoztunk. Emmikének 29, nekem 28 magyar bajnoki címem van. 1952-ben sikerült az olimpiai dobogó harmadik fokára felállni, majd 1954-ben, a machoni világbajnokságon 10000 négyesben szintén harmadikok lettünk, párosban pedig habár győztünk, de kizártak a versenyből. Az aktív sport befejezése után is a kajakozás mellett maradtunk, edzősködtünk a Pannóniában, az Előrében, a Dózsában és az Építőknél, mindenhol sikerült szép eredményeket elérnünk. Életünket a sport tette ki, mindig átsegített a nehézségeken, ennek köszönhetjük, hogy ma is elégedett és boldog emberek vagyunk. Úgy gondolom, hogy ezzel a díjjal ezt a munkát, a sportág szeretetét honorálták.
– Ma is sportol még?
– Természetesen, minden nap lent vagyok edzésen. Télen a tanmedencében, nyáron pedig a Dunán evezek. Részt veszek a masters bajnokságokon is, még ma is élvezem a kajakozást.
– Milyennek látja a mai kajak-kenut az ötven esztendővel ezelőttihez képest?
– Régebben teljesen más feltételek között készültünk, mint manapság. Ma szervezettebb a sportág, a szakmai felkészülés tudományos alapokon nyugszik, ráadásul az MKKSZ áldozatos munkája is a sikerek biztosítéka. Az 1941-ben alakult kajak-kenu szövetség akkori vezetését is öröm töltené el a mai eredményeket látva. Amikor én kezdtem kajakozni, teljesen más világ volt, akkoriban a sport volt az egyetlen kikapcsolódási lehetőség, nem volt televízió vagy számítógép, sokkal több gyerek töltötte a víz mellett a szabadidejét. A feleségemmel nekünk is ez adta meg a boldogságot, ami a mai napig kitart.
