Nem csak a vízen volt erős, lendületes az egységük, de az életben is örökifjúnak bizonyulnak: ön ma ünnepli kilencvenedik születésnapját, Nagy László és Kovács László pedig már túlvannak a kilencvenen…
És ahogyan általában szoktuk, most is együtt ünnepeljük a születésnapomat – mondta Vagyóczky Imre. –
A barátságunk örökérvényűnek bizonyult,
rendszeresen beszélünk egymással, s havonta, kéthavonta biztosan összehozunk egy találkozót a fiúkkal.
Az ötvenes évek elején fonódott össze az életük, amelynek csúcspontja az 1954-es maconi világbajnoki győzelem volt. Mesélne nekünk a kezdetekről, azokról az időkről?
A kajak-kenu sporttal 1943-ban ismerkedtem meg az Eötvös Gimnázium vízicserkész csapatának tagjaként. Nagyon szerettem a cserkésztúrákat, a Szentendrei szigetkerüléseket. Komolyabban 1947-ben kezdtem el foglalkozni a sportággal az Elzett Sportegyesületben, a Népszigeten. 1950-ben ötszáz méteren már magyar bajnok voltam kajak egyesben, de az igazi áttörést az 1951-es esztendő hozta meg, amikor Kovács Lászlóval, Nagy Lászlóval és Szigeti Zoltánnal megalakítottuk a Bástya kajak-kenu szakosztályt. Jó körülmények között tudtunk készülni, Nagy Laci és Kovács Laci volt az egyik kajak kettesünk, én pedig Szigetivel a másik. 1953-ban Kovács Lacival behívtak bennünket katonának, de alakult egy vízisportszázad, amelynek köszönhetően biztosított maradt a felkészülésünk, így futottunk neki a maconi világbajnokságnak.
Ami hat aranyat, összességében pedig 16 magyar érmet hozott. Önnek pedig hatalmas ünnepet.
Igen, hiszen
pontosan 68 éve, a születésnapomon lettünk világbajnokok a fiúkkal.
Ugrattak is, hogy nyertek nekem egy világbajnoki aranyat erre a napra. Boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a világbajnokságnak, amely tulajdonképpen a magyar kajak-kenu sport első nagy sikerét hozta, és az én pályafutásom legnagyobb eredményét is. 1956-ban Szigeti Zoltánnal megszereztük az indulási jogot a melbourne-i olimpiára, de a játékok előtte három héttel a politikai helyzetből adódóan nem tudtunk edzeni, Szigeti pedig a fejébe vette, hogy kint marad Ausztráliában. A fókuszunk elment, nem is tudtunk döntőbe kerülni ezen a versenyen. Én pár nélkül jöttem haza, és bár a négyest még próbáltuk sikerre vinni másokkal, végül 1959-ben befejeztem az aktív pályafutásom.
Viszont a sportágtól nem szakadt el.
Az OTSH-ben lettem gazdasági igazgató-helyettes, és bár a munkaszerződésünk szerint nem tartozhattunk semmilyen sportszervezethez, azért én a háttérből igyekeztem segíteni a sportágamat. Gépkocsikat biztosítottam, utánfutót szereztem be, több európai verseny kapcsán is egyengettem a magyar válogatott lehetőségeit. Aztán nyugdíjba vonultam, de 2011-ig a Magyar Olimpiai Bizottság technikai munkatársaként dolgoztam tovább.
Az élete összefonódott a kajakozással. Mit adott önnek ez a sportág?
Mindent. Vízszeretetet, önállóságot, és mivel ez egy természetben, széllel, esővel, hullámokkal megküzdve űzzük, egyfajta keménységet, szívósságot, acélosságot is. És persze az életre szóló barátságokat, amelyekért örökké hálás leszek.
A maiakat mennyire kíséri figyelemmel?
Naprakész vagyok, hiszen olvasom a kajak-kenu szövetség oldalát, mindent tudok a versenyzőkről, az eredményekről. Megvallom őszintén,
Kopasz Bálint nagy rajongója vagyok, lenyűgöz az a munka, amit az édesanyjával végeznek.
Szívügyem ez a srác és az egész sportág is. Drukkolok, hogy minél fényesebb sikereket érjenek el az augusztusi világbajnokságon.
