Mégse

Szöllősi Imre 75 éves

Ma ünnepli 75. születésnapját Szöllősi Imre, sportágunk kétszeres olimpiai ezüstérmese, világ- és Európa-bajnok kajakosa, aki bár rég járt a vízparti világban, a televízióban minden egyes világversenyt megnéz és szurkol a magyar kajakosoknak és kenusoknak. Ezúton kívánunk neki boldog születésnapot!

Hír

Milyen gondolatokkal készül az ember a 75. születésnapjára?

Örömmel, hiszen nincs nagy gondom az életben. Apróságok bosszantanak csak, itt-ott fáj a derék vagy a csípő, de tényleg nincs okom panaszra. Együtt élek a feleségemmel, a fiammal és immáron a negyedik újfundlandi kutyánkkal. A közös sétákat nagyon szeretem – mondja Szöllősi Imre a hatvanas évek egyik legeredményesebb kajakosa.

Kajakozni már nem szokott?

Ó nagyon rég ültem kajakban. Volt az már vagy harmincöt éve is. Még edzőként dolgoztam és egy szolnoki táborozás alkalmával kétszáz méteren csaptunk össze a kenusokkal. Akkor még jól ment, ma már szerintem be se férnék ezekbe a keskeny hajókba. Persze ez nem jelenti azt, hogy eltávolodtam a sportágtól. Mindig ott vagyok a Spariban az éves összejöveteleken, eljárok az olimpiai érmesek klubjába is. Bár nagyon rég nem voltam versenyen, de a televízióban minden közvetítést megnézek és szurkolok a versenyzőinknek. Büszke vagyok a sikereikre és arra, hogy egykoron én is ebben a sportágban vettem részt.

Hogy kezdődött a pályafutása?

Két esztendővel az érettségi előtt ismerkedtem meg a kajakozással. Először 1956 telén a Fradiba mentem le, ahol Granek volt az edző, ám mivel nem voltam híve a tornatermi edzéseknek, így el is maradtam. Tavasszal azonban egy barátom invitálására lelátogattam a Dózsa Tímár utcai telepére, és ott is ragadtam.

Nem csoda, hiszen akkoriban illusztris társaság kajakozott a lila-fehéreknél. Elég, ha csak Fábián Öcsi bácsit említjük, aki később az ön párja is lett.

Örülök, hogy ott ragadtam, bár majdnem sikerült kirúgatnom magam. Éppen hogy megtanultam kajakozni, de én már el is kötöttem egy hajót, és engedély nélkül elmentem egy Hajógyári-sziget körre. Nem a balhé kedvéért csináltam, hanem azért, mert tényleg annyira megszerettem a kajakozást, a vizet. Két évvel később már nemzetközi versenyen indultam Olaszországban, majd 1959-ben mindössze 18 évesen aranyérmes lettem K-1 1000 méteren és Petróczy Jánossal párban 10 000 méteren is a duisburgi Európa-bajnokságon. Egy esztendővel később pedig második lettem a dán Erik Hansen mögött és a kajakkirály Gert Frederiksson előtt a római olimpián K-1 1000 méteren és a váltóval is. A Tímár utcában tényleg olyan közegben élhettünk, edzhettünk, ami garantálta a sikereket. Színvonalas társaság volt, nagyon jó csapat alakult ki, minden edzésen hajtottuk, húztuk egymást és a szabadidőnket is együtt töltöttük el. Az edzések után mindig ott maradtunk még beszélgetni vagy focizni. Nyolc évet töltöttem el ebben a fantasztikus társaságban, Fábián Lacival párosban nagy sikereket éltünk meg, aztán… Aztán fogtam magam és disszidáltam.

Sikeres sportolóként?

Elegem volt az itthoni állapotokból. 1963 januárjában elmentem Duisburgba, majd Dortmundba, de novemberben vissza is tértem. Hiányoztak a rokonok, a gyökerek, egyszerűen honvágyam volt.

Könnyen visszafogadta a közeg?

Amikor hazajöttem, egyből egy edzőtáborozással indítottam, de mire beilleszkedtem volna, el is vittek katonának. Három hónapig voltam az egri sportszázadban Albert Flóriánnal, Bene Ferivel és Faházi Janikával. Természetesen a Dózsába egy disszidens nem mehetett vissza, így a Spariban folytattam a pályafutásomat, és azért úszhattam meg ezt a kalandot büntetlenül, mert szükség volt rám a tokiói olimpián. 1964-ben nem sikerült érmet szerezni, négy évvel később Mexikóban a négyessel bronzérmesek lettünk, két évvel korábban pedig Fábián Lászlóval nyertünk aranyat tízezer méteren a berlini világbajnokságon. De azt hiszem, aki szereti ezt a sportágat, az ismeri ezeket az adatokat is.

Melyik siker adta önnek a legtöbbet?

Az 1959-es egyéni Európa-bajnoki cím. Magamat is megleptem vele, nem csak a világot. Ötszáz méternél még az utolsók között lapátoltam, onnan sikerült feljönnöm az első helyre. Hogy egy évvel később az olimpián ezt miért nem tudtam megismételni? Na, az egy hosszú történet, és ebbe már nem szeretnék belekezdeni. De tudja, nem csak az eredmények miatt vagyok büszke arra, hogy kajakos lehettem. Volt tehetségem ehhez a sportághoz, de önmagában ez nem lett volna elegendő. Szerencsére a tehetségemhez szorgalom és akaraterő is párosult, amit a későbbi életemben, a civil pályámban is hasznosítani tudtam. A sport mellett a Közgázra jártam, külkereskedelmi szakon végeztem és sikerült huszonhét évet lehúznom egy munkahelyen, onnan is mentem nyugdíjba. Ilyen hűséges típus vagyok én.

És aki „hűséges kajakos”, nyilván megnézi a riói olimpiát is a televízióban.

Ki nem hagynám! Nagyon szorítok majd a csapatért, a lányoknak különösen, és a kedvenc párosomnak is, Vasbányai Henriknek és Mike Róbertnek, akik remélem, megszerzik majd az aranyérmet Rióban.

 

Szöllősi Imre 1956-ban kezdett el kajakozni az Újpest Dózsában. Úszó- és labdarúgómúltjának köszönhetően Gelle Sándor edző vezetésével alig két év múlva már a felnőtt válogatott tagja lett. Öt Európa-bajnoki győzelme közül az első kettőt 1959-ben aratta egyesben 1000 és kettes kajakban – Petróczy Jánossal – 10 000 méteren. 1961-ben szintén duplázott, akkor kettes kajakban – Fábián László társaságában – 1000 és 10 000 méteren. Ugyanebben a számban lett világbajnok 1966-ban. Itt szerzett egy ezüstérmet is csakúgy, mint 1970-ben. Három olimpián indult. 1960-ban Rómában kajak egyesben és a váltó tagjaként egyaránt ezüstérmes lett. 1964-ben Tokióban 4. és 5. helyezést szerzett, majd Mexikóvárosban a négyes tagjaként bronzérmes lett. Éremgyűjteményét az Eb-ken nyert további 2 ezüst- és 3 bronzérem teszi teljessé.