A 65. születésnapján készült interjúban azt mondta, hogy igyekszik minél többet vízen lenni. Ez most is így vagy, hogyan telnek a hétköznapjai?
Mostanság főleg itt Velencén, a ház körüli dolgokat próbálom megoldani. Ez a téli időszak már egy kicsit szigorúbb velem, mert nem nagyon tudok mozogni. Pedig szeretek biciklizni, görkorizni, és bár már sokkal ritkábban, de evezni is. Még mindig a szövetségtől kapott fahajót használom, de az a baj, hogy a tavat körbe kövezték, így nagyon nehéz a vízre szállás. Ilyenkor már amúgy is az uszoda lenne ideális, de a járvány miatt most az is kiesik a sorból. Benne vagyok a versenybíróságban és a Sportfegyelmi Bizottságban is, szóval egyáltalán nem távolodtam el szeretett sportágamtól.
Szolnokról származik, ott töltötte élete jó részét. Nem hiányzik?
Való igaz, sokat gondolok a szolnoki csapatra és a városra, de jó helyen élek most is. Másfél kilométerre vagyok a víziteleptől Sukoró határában, jó emberek vesznek körbe, és itt is megtaláltam a kajak-kenu társadalom egy részét, akik be is fogadtak. Régen is jobban szerettem a Dunántúlt a hegyek, a környezet és a víz miatt, az Alföld pedig már egy kicsit egysíkú lett nekem. Ettől függetlenül nagyon szerettem ott kajakozni, és állítom az ország legjobb vizes felületei a Tisza, a Zagyva és a Holt-Tisza. Mindenünk megvolt ott.
Hogyan kezdődött a sportág iránti szeretete?
12 évesen kezdtem el úszni tanulni az uszodában, bár az úszómester többször kizavart minket a bátyámmal a vízből, mondván mit kalimpálunk mi ott. Amikor már jobban ment, a rokonokkal lementünk a Holt-Tiszára egy szabadstrandra, és ott láttam először másokat hajóban. Nagyon tetszett, ahogy előttem elsuhannak, majd amikor az iskolába jöttek toborozni, egy percig sem haboztam, bekerültem a Vízügy első fiatal csoportjába.
A sikerek is hamar jöttek, majd 1969-ben egy ifi magyar bajnoki elsőség után ültek össze Rátkai Jánossal, akivel számos szép eredmény mellett életre szóló barátok lettek. Ez azért ritka manapság…
Az életünk szálai nagyon párhuzamosan futottak. Ő szerény családból származott, én pedig csóró vidéki voltam, akit emiatt, és az eredmények miatt is, nehezen fogadtak el a többiek a csapatban. Jani volt a társam, akivel nyugodtan átbeszélhettem a dolgokat, sokat voltunk együtt, megismertük egymást és kialakult egy kötődés. Egyszer az egyik születésnapján azt mondtam, amit egyébként ma is gondolok, hogy
ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne.
Az 1972-es müncheni olimpián 73 századdal kaptak ki a szovjetektől K-2 1000 méteren, akik szinte a semmiből bukkantak fel. Nem volt ez furcsa, hogyan emlékszik vissza?
Akkor még nem. Az ember első gondolatai 21 évesen, amikor ilyen kevéssel marad le az aranyról általában az, hogy mit lehetett volna másképp csinálni. Egyébként is úgy gondoltuk, hogy a következő olimpián javítunk. A dolog a következő évben bukott ki, mikor
mi utcahosszal nyertük a világbajnokságot,
ez az egység pedig csak hetedik lett. Sokat azonban nem foglalkoztunk ezzel, hiszen akkoriban így is nagyon sikeresek voltunk.
Ám mindez 1980-ban véget ért…
29 évesek voltunk, Parti János szövetségi kapitány pedig már csak legyintett ránk, mondván, túl öregek vagyunk. Hiába nyertük meg mindkét olimpiai válogatót 1980-ban, csak a négyesbe kerültünk be. Több vitánk is volt Partival, végül még abban az évben lemondtam a válogatottságot. Utána még jó darabig masters versenyeken indultam, sőt Rátkaival világbajnokságot is nyertünk Dániában. Sokszor ültünk össze élsportolói pályafutásunk után Szolnokon és Nagymaroson is.
Idén Tokióban is kiemelten figyelte a K-2 1000 méter?
Igen, és nagyon jó volt mind a két egység. Nem ismerem őket személyesen, de jó volt látni fiatalokat, van még idejük, igaz, nincs könnyű dolguk, mert nagyon sok minden történhet két olimpia között. Mindazonáltal az összképet is nézve, bár a teljesítményt nem tisztem értékelni, fantasztikus eredményeket értek el a versenyzők, büszke voltam, hogy itt tart a sportág.
A születésnapját is Rátkai Jánossal ünnepeli?
Pontosan jövő héten a feleségeinkkel Bogácsra megyünk kirándulni. Három éjszakát fogunk ott eltölteni, biztos jól fogjuk érezni magunkat. Szeretünk a természetben csámborogni, illetve Jani imádja a meleg vizet, ott pedig nagyon jó termálfürdő van. Remélem, azért a családban is felmerül a gondolat, hogy felköszöntsenek, igaz a gyerekek Pesten, illetve a középső fiam Norvégiában él. De azért remélem gondolnak rám.
