Mégse

Deme József: arra vagyok büszke, hogy voltam valaki

Ma ünnepli 65. születésnapját olimpiai ezüstérmes, kétszeres világbajnok kajakosunk, Deme József. Aki a mai napig lemegy a vízre kajakozni, akit a sport még most is nevel, aki örök barátságot kötött párjával, Rátkai Jánossal, s aki Hesz Misának is köszönheti sikereit.

Hír

– A cikk tervezésekor az archívumból előkerült egy kép önről. Ül egy szép, klasszikus fahajóban és mosolyog. Ha kajakban ül, mindig megéli az elégedettség érzését?

– Mindig és igyekszem is minél több időt kajakozással tölteni. Bár nem tagadom, a házunk felújítása miatt az idén nem jutott annyi idő rá, jó, ha egy-kétszáz kilométer a kezembe került. Hatvan évig Szolnokon éltem, ott sportoltam, edzősködtem, a víz volt a mindenem, s a válásom után is olyan helyre költöztem tovább, ahol lehetőségem nyílt arra, hogy kajakozhassak. Ez az a sportág, amelytől – bármilyen szájízzel szállsz is ki a hajóból a sportpályafutásod végén – nem lehet elszakadni.

– Önnek milyen volt a búcsú?

– Fájó. Huszonkilenc évesen én mondtam fel a válogatottságot, mert nem találtuk meg a hangot az akkori kapitánnyal, Parti Jánossal. A mai mezőnyt látva kicsit furcsán hangzik ezt leírni, de öregnek tartott már minket a párommal, Rátkai Jánossal.

– Akivel gyakorlatilag a teljes pályafutását egy hajóban töltötte el. Nagyon ritka az ilyen kapcsolat…

– Bizony, hogy ritka. Olyannyira, hogy minket nem csak a sport, a közösen elért eredmények kötöttek össze, hanem a parton is igazi barátok lettünk. Ma is jön hozzám köszönteni, sokszor beszélünk egymással, sokat találkozunk, szinte olyan, mintha a testvérem lenne.

– Hogyan indult a közös utazásuk?

– Az ifjúsági válogatottban találtunk egymásra. János edzője, Satya bácsi fedezett fel minket, és szinte az első pillanattól csodálatosan ment alattunk a hajó. Én sztrókoltam, mert gyors voltam, robbanékony, afféle sprinter alkat, János mackósabb, tökéletes toló ember. Jól kiegészítettük egymást, passzolt a technikánk, a stílusunk, amit én valójában Hesz Misától koppintottam. Hetedikes kölyök voltam, amikor egy iskolai toborzásnak köszönhetően először lementem a vízitelepre. 1960-ban Várkonyi Géza csoportjában kezdtem el kajakozni, s évekig szürke eminenciás voltam ebben a sportágban. Aztán 1968-ban Hesz Misa mexikói sikerét és befutóját látva próbáltam leutánozni a technikáját, s ez olyan jól sikerült, hogy egy esztendő leforgása alatt bekerültem az ifjúsági válogatottba.

– Rátkai Jánossal megannyi sikert, világbajnoki győzelmeket, olimpiai ezüstérmet élhettek meg együtt. Melyik eredményükre a legbüszkébb?

– Büszke leginkább arra vagyok, hogy voltam „valaki” ebben a sportágban. Az akkori mezőnyben olyan vezérevezős voltam, aki mögé szívesen beültek a többiek, szerettek volna velem menni, vadásztak rám. Természetesen nagyon fontos számomra az olimpiai ezüstérem, amit egy rossz rajt után, másfél hajós hátrányból tudtunk megszerezni. És a legszebb emlékeim között szerepel a tamperei világbajnokság is, amelyen könnyedén, röhögve tudtuk megnyerni az aranyat párosban és négyesben is a legjobbak lettünk. Abban az évben egyébként a bajnokságon egyesben legyőztem Csapó Gézát is, a kajakkirályt.

– Sosem voltak egyes ambíciói?

– Nem, engem a páros és a négyes teljes mértékben kielégített, a csapathajók mindig közelebb álltak a szívemhez. Egyesben pedig kiéltem magam a bajnokságokon, a hazai versenyeken.

– Sportágunk egyik fontos mottója: Életre szóló siker. Ez az ön életében is jelentkezik, magáénak érzi ezt a mondatot?

– Teljes mértékben. A sportpályafutásom befejezése után végigjártam az edzői ranglétrát, és ahogy a beszélgetésünk elején is említettem, most, hatvanöt esztendősen is lemegyek evezni. A kajakozás nevel, formál, nem csak a testet, a lelket is. Nekem ez a sportág önbizalmat, önértékelést, tartást, motivációt adott, pedig itt nem egyszerű érvényesülni, a sikerekért itt kőkeményen meg kell küzdeni. De aki belerakja a munkát, aki megéli ezt a küzdést, az örökre összeköti az életét ezzel a sportággal.