Korábban nyilatkozta már, hogy családjával a kanadai Renfrew-ban él, és idős emberek házvezetőjeként dolgozik, valamint jógát is oktat. Honnan ered ez a törődés mások felé?
Helyesbítenék, a jógaoktatás már a múlté, csak az idősek gondozása maradt. Sütök, főzök, mosok, takarítok, bevásárlok nekik. Valószínűleg az isteni gondviselés vezetett erre a pályára tíz évvel ezelőtt. Akkoriban sok szempontból kerestem a helyemet még, és az elején egy kényszerpályának fogtam fel ezt a munkát. Idővel azonban beleszerettem, és ma már ha három diplomám lenne se tudnék jobb munkát elképzelni. Szeretem az embereket, jó érzés olyasmit tenni, amire tényleg nagy szükségük van.
Ez a fajta empátia már élsportolóként is jelen volt Önben?
Akkoriban ez még nem volt annyira jellemző rám. Az élsport egy elég öncentrikus hivatás, én is ilyen voltam, de ahogy telt, múlt az idő, és ahogy változott az életem, úgy fejlődött át a lelkem is.
Amikor 1992-ben a Dónusz Éva, Czigány Kinga, Mészáros Erika, Kőbán Rita alkotta kajaknégyes olimpiai bajnok lett, Ön még csak 20 éves volt, és előtte felnőtt világbajnokságon sem járt. Fel tudta egyáltalán fogni ilyen fiatalon, hogy mit jelent egy olimpiai részvétel, pláne egy aranyérem?
Húsz éves fejjel nagyon sok mindent nem tudtam még feldolgozni. Eléggé későn érő típus voltam, különösen a lelki dolgokban, de azt hiszem jól vettem akkor az akadályokat, nem okozott ez problémát nekem. Sőt,
a korom miatt talán rajtam volt a legkevesebb nyomás, de az is igaz, hogy magasan voltak az elvárások,
mert az utolsó napon volt a döntő, és addig nem volt aranyérmünk azon az olimpián kajak-kenuban.
És a sikerrel járó hírnév, illetve örömmámor itthon?
Minden érzésre már nem pontosan emlékszem, igazából sodródtam az árral. Így visszagondolva az egy fals világ volt. Húsz éves fejjel nagyon pozitív volt megtapasztalni azt, hogy milyen jó dolog, ha ünnepelnek minket az emberek azért, amit elértünk. Ilyen fiatalon a boldogságot olyan helyen hajszoljuk, mint a hírnév, a siker, vagy a pénz. Idővel aztán rájöttem, hogy ez egy csapda, mert a béke és a boldogság nem itt keresendő. Az olimpiai aranyérmemet is a szekrényemben őrzöm, amikor a gyerekeimet érdekelte elővettem, de nosztalgiából csak úgy soha.
A későbbiekben világbajnokságokon még dobogóra állhatott, ám 1997-ben a dartmouth-i vb után visszavonult. Miért?
Őzivel (Dónusz Éva – a szerk.) K-2 500 méteren ötödikek lettünk azon világbajnokságon, és az nagy vízválasztó volt. Erre is azt tudom mondani, hogy az isteni gondviselés irányította a sorsomat, az eredményeim akkor már nem voltak olyan jók, és úgy éreztem, nincs már jövőm a sportágban. Sérülések is gyötörtek, és bár a vb után elkezdtem az alapozást, a tavaszi edzőtáborban már tényleg azt éreztem, hogy nincs tovább.
Álmából sem riadt fel soha arra, hogy ez talán mégis korai volt?
De igen, volt, hogy arra ébredtem fel éjszaka, hogy miért nem adtam magamnak még egy esélyt. Hosszú vívódás volt ez, de odáig sosem jutottam el, hogy újrakezdjem. Ennek ellenére semmit sem bántam meg, teljesnek érzem a karrieremet.
Szokott még vízre szállni?
Előfordul, de őszintén szólva nem keresem az alkalmat. Tavaly az olimpia miatt annyian kérdezgettek, hogy úgy voltam vele; jó, akkor lemegyek, ha még egyszer valaki megkérdezi, legalább rávághatom, hogy igen, voltam kajakozni. Egyébként mai napig szeretem a vizet és a természetet is, de a kézzsibbadásom, amivel az utolsó aktív éveimben is sokszor bajlódtam, most is hamar előjött. Talán emiatt sem tudom már annyira élvezni, mint sokan mások. De az olimpián néztem a futamokat, és nagyon örültem a magyarok sikereinek.
Korábban azt nyilatkozta, hogy a sikereket úgy élte meg, hogy elhitette magával ettől milyen nagyszerű ember, de közben belül óriási hiányérzete volt. Most sikeresnek érzi magát?
Attól függ, mit nevezünk sikernek. Ahogy említettem, nekem már nem az, ami régen.
A siker számomra, amikor olyan béke és boldogság van a lelkemben, amit nem tudok máshonnan megkapni, csak a Jóistentől.
Van olyan, amikor kényszeresen hajszolod a sikert, és mindenáron el akarod érni, ezeken nekem is túl kellett jutnom. Azonban ez nálam se egy elhatározásnak volt köszönhető, hanem olyan kihívások voltak előttem, olyan dolgokat éltem meg, amelyek rávezettek erre az útra, amin most járok, és aminek hála úgy érzem; sikeres életem van.
