Több százan érkeztek a Dunaújvárosi Csónakházba - amit egyébként mostantól Tarján Éva Csónakháznak hívnak -, hogy végső búcsút vegyenek Hubikné Tarján Évától. Éva néni hosszú évtizedeken át volt a dunaújvárosi kajak-kenu élet szíve, lelke. Versenyzőként sohasem az eredményesség, sokkal inkább a kajakozás szeretete vezérelte. Húsz éven keresztül volt a Dunaferr SE vezetőedzője. 2021-ig indult a masters magyar bajnokságokon, több aranyérmet is nyert.
Búcsúztatóján ott volt természetesen férje, az Aranylapát-díjas Hubik András. Mellette többek között az olimpiai bajnok Kárász Anna és Vajda Attila, a korábbi szövetségi kapitány Angyal Zoltán, a világbajnoki bronzérmes Parti Zoltán, illetve Sztanity László mesteredző, valamint az MKKSZ alelnöke Weisz Róbert és főtitkára Szakács Bálint is. A szertartáson Schmidt Gábor elnök mondott beszédet, soraival búcsúzunk mi is Éva nénitől:
„Vannak, akik nem a hangos sikereikkel válnak felejthetetlenné, hanem a jelenlétükkel. A mosolyukkal. A türelmükkel. Azzal, ahogyan figyelnek ránk. Hubikné Tarján Éva – Éva néni – ilyen ember volt.
A dunaújvárosi kajakosok és kenusok számára ő nem csupán edző volt, hanem biztos pont. Valaki, akihez lehetett fordulni. Aki meghallgatott. Aki tehetségtől függetlenül hitt bennük. Ma fájó szívvel, mégis hálával állunk itt, hogy búcsút vegyünk tőle.
Éva néni közel hét évtizeden át kötődött a kajak-kenu sportághoz. 1959-ben, 16 évesen ült először hajóba. Akkor, amikor a sportág hazánkban már megkezdte felemelkedését. Amikor már volt egy Urányink, egy Fábiánunk, egy Partink és feljövőben volt az ekkor szintén még csak 16 éves Hesz Mihály. Példaképek, akikre felnéztünk már akkor is. Éva néni is példakép volt, de neki nem kellett ehhez olimpiai aranyérem. Őt sohasem az érmek halmozása, a világraszóló sikerek elérése vitte le a vízitelepre nap mint nap. Hanem a kajakozás szeretete és az az önfeledt szabadságérzet, amit csak egy hajóban a Dunán evezve tapasztalhat meg az ember. A víz, a mozgás és a természet közelsége. Ez a szerelem végigkísérte egész életét.
Szerette volna, ha ezt mások is átélik. Még csak 25 éves volt, amikor segédedzőként elkezdett kenusokkal foglalkozni, majd két évvel később már a Dunaújvárosi Kohász sportiskolájának főállású edzőjeként dolgozott.
Néhány évre Velencén is megfordult, de a szíve visszahúzta Dunaújvárosba, a dunaújvárosi gyerekekhez. Férjével, Hubik Andrással legendás párost alkottak – nemcsak a sportban, hanem az életben is.
A Dunaferr SE nem is találhatott volna jobb vezetőedzőt nála. Éva néni 20 évig töltötte be ezt a pozíciót. Megszámlálhatatlan fiatal kezébe adott lapátot, és szerettette meg velük a kajak-kenut.
De ő nemcsak edző volt. Ha szabad így mondani: egy kicsit a második anyukájuk is.
Beszélgetett velük. Meghallgatta őket. Bátorította, támogatta, terelgette a rá bízott gyerekeket. Nemcsak sportolókat nevelt, hanem embereket is. Ezért történhetett meg, hogy tanítványai nemcsak ott, akkor szerették őt, hanem felnőttként sem felejtették el viszonozni azt a törődést, amit tőle kaptak.
Őt tényleg nem a világraszóló eredmények hajtották, hanem az, hogy jó legyen a közösségben lenni. Hogy együtt legyünk a vízen. Hogy mosollyal érkezzünk és fáradtan, de boldogan menjünk haza. Ennek a szemléletnek volt a tökéletes megtestesítője.
Jellemző, hogy még edzői pályája lezárása után sem szakadt el a sporttól: nyugdíjasként is vízre szállt, 2021-ig rendszeres résztvevője volt a masters magyar bajnokságoknak. Mert számára a kajak-kenu nem munka volt – hanem életforma.
Halálával pótolhatatlan veszteség érte a magyar és a dunaújvárosi kajak-kenu sportot. De a személyisége, kedvessége, embersége és a gyerekek iránt érzett szeretete velünk marad.
Ma nemcsak egy kiváló edzőtől, hanem egy különleges embertől búcsúzunk.
Köszönjük, Éva néni, amit adtál nekünk. A türelmet. A hitet. A szeretetet.
Nyugodj békében.”
Fotók: Vígh Zoltán/VizoPhoto
