Mégse

Fair Play díjat kapott Baráth Etele

A sport szolgálatában-trófeát vehetett át Baráth Etele, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSZ) korábbi elnöke a Magyar Olimpai Bizottság (MOB) Fair Play-gáláján. A MKKSZ közgyűlésének elnöke 1995 és 2016 között vezette a Szövetséget, irányítása alatt versenyzőink 367 aranyérmet és több mint 800 dobogós helyezést szereztek a világversenyeken.

Hír

A MOB Fair Play-gáláján a fair play-bizottság elnöke, Kamuti Jenő köszöntő beszédében kiemelte, a magyar sport továbbra is a sportszerűség szellemének irányába halad előre.

A sport szolgálatában-trófeát kapott Pécsi Gábor, aki szövetségi kapitányként és a szövetség főtitkáraként 12 évig irányította az öttusa sportágat, valamint Baráth Etele, akinek vezetése alatt hat olimpián 17 aranyérmet nyertek a magyar kajakosok és kenusok. Baráth Etelét a gálán az olimpiai bajnok Vaskuti István méltatta laudációjában.

„Baráth Etelét olyan emberként jellemezhetem, aki szereti a rendet maga körül. Rendkívül konstruktív, nagyon intelligens vezető. Sporthasonlattal élve: úgy képes irányítani a csapatát, hogy mindenkiből kihozza a maximumot, miközben maga is hatalmas intenzitással dolgozik – mondta az ünnepségen Moszkva olimpiai aranyérmese, aki arról is beszélt, hogy Baráth Etele elnökségének 21 éve alatt a kajak-kenu sport korábban elképzelhetetlen fejlődésen ment keresztül.

Vaskuti István többek között arról is beszélt, hogy Baráth Etele elnökségének 21 éve alatt a kajak-kenu sport korábban elképzelhetetlen fejlődésen ment keresztül.

„Emberségesen és demokratikusan irányította a kajak-kenut – indokolta meg a fair play-bizottság döntését a szervezet elnöke, Kamuti Jenő. – Kiváló vezetői érzékkel támogatta a fiatalabb kollégáit és vezetésével rengeteg klasszis sportembert nevelt ki a sportág.

Ráadásul valódi szenvedéllyel dolgozott; ha kellett, akkor hajót pakolt, ha kellett, akkor orvost szerzett és sokszor személyes kapcsolatait felhasználva biztosította a szövetség működéséhez szükséges anyagi erőforrásokat is. Személyes meggyőződésem, hogy a trófea ezúttal is kiváló helyre került.”

Baráth Etele a díjátadó után arról beszélt, hogy számára a kajak-kenu sport az elmúlt évtizedekben elsősorban felhőtlen boldogságot adott.

„Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyi tisztességet és szépséget kaptam két évtized alatt a kajak-kenu sportágtól. Mondhatnám azt is, hogy könnyű abban a közegben sikeres elnöknek lenni, ahol olyan kollégák vettek körül, mint például Vaskuti István. Valódi megtiszteltetés, hogy a sportvezetőként végzett munkámat a MOB fair play-bizottsága is elismerte – mondta Dr. Baráth Etele.

Túl az első közös edzőtáboron a Párizs-keret

Kéthetes edzőtáborban, Szolnokon elkezdődött a közös tréning a Párizs-keret tagjainak. Az edzőtábort vezető Nyerges Attila szerint kiválóan rajtolt el a közös munka a fiatalokkal.

Hír

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség a Tokió-keret mellett létrehozott egy úgynvezett Párizs-keretet is. Ez a csoport olyan versenyzőkből, akik az elmúlt években ifi és U23-as versenyeken már mutattak jó eredményeket, és esélyesek lehetnek arra, hogy akár ebben az olimpiai ciklusban is, de elsősorban a Tokiót követő négy évben ott legyenek a világ élmezőnyében.

A férfi kajakos csapat október 15-én már meg is kezdte az első közös edzőtábort Szolnokon a szarvasi sikeredző, Nyerges Attila vezetésével. Az első héten Gál Péter, Bogár Gábor, Solti László, Noé Zsombor, Erdőssy Csaba, Erős Patrik, Béke Kornél, Gacsal Ákos, Kós Benedek és amolyan mentorként Kammerer Zoltán kezdte meg a felkészülést.

„Kicsit tartott mindenki mindenkitől,

meg kellett találnunk egymással a megfelelő hangnemet. Bár a különböző utánpótlás versenyeken és a táborokban már találkoztam mindegyik versenyzővel, de mégiscsak új voltam nekik, ezért az első hét egy ismerkedős hét volt” – mondta Nyerges Attila, akivel egyedül jelenlegi tanítványa, Kós Benedek dolgozott már együtt.

A második héten csatlakozott hozzájuk Gecse Márton, Györgyjakab Máté, Varga Dominik, Koleszár Mátyás, Németh Viktor, valamint két rutinosabb versenyző, Tóth Dávid és Kulifai Tamás is.

Kammerer Zoltán, Tóth Dávid és Kulifai Tamás is ott volt a fiatalokkal a szolnoki edzőtáborban

Kammerer Zoltán is nagy segítség Nyerges Attilának. „Ez edzéstervet nem ő állítja össze, de a végrehajtás minőségét nagyban segíti. Az eredményei alapján van egy komoly tekintélye, a jelenléte már fegyelmet parancsol a csoport tagjai számára. Az a szellemiség pedig, ahogy hozzááll az edzésekhez, átragad a fiatalokra is” – mondta Nyerges Attila, akinek nemhogy hatáskörébe tartozik beleszólni a keret összetételébe, de kifejezetten kérték tőle, hogy keményen fogja a fiatalokat.

„A táborok elosztását és az éves ütemtervet nekem kellett összeállítani, a szövetség pedig külön megkért arra, hogy

ha valaki nem teszi oda magát maximálisan az edzéseken, akkor tegyem ki a keretből.

Erre szerencsére az első táborban nem volt példa, nagyszerűen dolgoztak a srácok. Mostantól minden hónapban összehívjuk őket egy táborra, amely legfeljebb háromhetes lehet, reméljük, hogy a továbbiakban is ugyanilyen remek hozzáállással fognak majd edzeni” – zárta Nyerges Attila, aki rendkívül megtisztelőnek tartja, hogy az MKKSZ megbízta őt ezzel a fontos projekttel.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…