Mióta vagy versenybíró?
Ez lesz a 25. évem. 1999-ben kezdtem, illetve akkor jelentkeztem a versenybírói képzésre.
Miért jelentkeztél versenybírónak?
Ez egy elég vicces történet. Én kajakos családból származom. A szüleim és a testvéreim is mind kajakoztak. Nálam sokkal nagyobb olimpiai és világbajnoki eredményeket értek el. Sőt, a feleségemet is a kajak klubban ismertem meg. De egyikük sem terelt a versenybíráskodás felé, teljesen magamtól jött. Még vicceltek is vele a családomban, hogy átálltam a sötét oldalra. Úgy történt, hogy bemondták egy dunaújvárosi versenyen 1999-ben a versenybírói képzésnek a kezdetét, hogy lehet jelentkezni, és így indult a karrierem. Tehát teljesen véletlenül, bármilyen külső nyomás nélkül.
Átálltál a sötét oldalra, ahogy az előbb említetted. Ezt hogyan fogadta a család?
Akkoriban a versenybíróknak nem volt jó híre, versenyzőként – pár kivételtől eltekintve, akiket a mai napig mélyen tisztelek – én sem szerettem őket. Így a kajakos családom részéről is érthető volt az aggodalom, hogy hova keveredtem. Utólag belegondolva, részben igazuk is volt, mert az akkori pár évfolyam versenybíró jelentkezői és vizsgázói közül mára mindössze ketten maradtunk, a többiek elvesztek, valószínűleg az akkori közeg miatt. Az elmúlt két évtizedben aztán ez pozitív irányba teljesen megváltozott. Kollégáim áldozatos munkájának köszönhetően minden évben van versenybírói tanfolyam és vizsga, és a versenybíró testület mindig kap legalább annyi lelkes utánpótlást, mint amennyien befejezik. Tudni kell, hogy ez gyakorlatilag költségtérítéses társadalmi munka, így komoly elhivatottság kell hozzá, hogy valaki megvesse a lábát közöttünk.
Könnyebb volt felvenni a ritmust, tudtad, hogy mire kell figyelni?
Igazából nekem az könnyebbséget jelentett, hogy mindig a sportszerűséget és a tisztességet tartottam szem előtt, értendő ez versenyző és bíró részről egyaránt. Egy versenyen egy versenybírónak van hatalma a versenyszabályok betartásának biztosítására, és ezzel időnként sajnos élni kell, viszont sohasem visszaélni. Alázatosnak kell lenni, és a legfontosabb, hogy tisztelni kell a versenyzőket és érteni a sportágat.
Ezt lehet tanulni? Vagy ezt otthonról hozod?
A versenyzők – sporttársaim – tisztelete, meg a sportágnak az értése megvolt a kajakos múltból. Akiből hiányzik az alázatosság és tiszteletteljes hozzáállás, aki nem így gondolkodik, az előbb-utóbb lemorzsolódik, mert ma már nem találja meg a helyét a bírók között. Nagyon-nagyon fontos, hogy mi bírók akkor végezzük jól a feladatunkat, ha úgymond nem vesznek észre bennünket. Tehát ha nincs esemény, akkor működik jól egy verseny. A verseny sohasem a bírókról szól, hanem mindig a versenyzőkről. Ez mára már egy alaptétel – de nem volt mindig az. Tehát kicsit olyanok vagyunk, mint a rendőrök, a szó legpozitívabb értelemében. Viszont mi elsősorban nem a szabályszegést üldözzük, hanem éppen fordítva, a sportszerűek érdekeit védjük a sportszerűtlenekkel szemben, akik persze legtöbbször egyben szabálytalanok is.
Milyen a kapcsolatod a sportolókkal, hogyan veszik tudomásul, ha szankcionálod őket?
Ahol a versenyszabály lehetőséget ad rá, mindig mérlegelünk, hogy a szabályszegés egyben sportszerűtlen is volt-e vagy jogosulatlan előnyhöz juttatta-e a szabálytalankodót. Az alkalmazott szankció - hangsúlyozom, hogy ez nem büntetés - ettől a két körülménytől függ, és a figyelmen kívül hagyástól a figyelmeztetésen keresztül a versenyből való kizárásig terjedhet. Viszont én a versenybírói pályafutásom alatt személyesen azt figyeltem meg, hogy ha tisztelem a versenyzőket és tisztelettel beszélek velük, akkor ők sem ellenségként tekintenek rám. Legtöbbször szó nélkül tudomásul veszik a döntéseimet, mert szerintem talán érzik, hogy ezek a döntések megalapozottak. A döntéseket egyébként az okokkal együtt, mindig bemutatkozás után és tisztelettel közlöm velük, és ezt általában respektálják. Illetve hogyha a döntés számukra negatív, viszont nem szándékos, hanem gondatlan volt a cselekedet, akkor én mindig elnézéskéréssel kezdem, amiért így kellett döntenem. Viszont a döntéseim mellett mindig határozottan kiállok és vállalom őket, így ezek ellen igazából csak fellebbezéssel lehet élni, magasabb fórumon és azokban az esetekben, amikor a versenyszabály erre lehetőséget ad.
A versenyzőkkel tiszteletteljes kapcsolatot sikerült kialakítanod. Mi a helyzet az edzőkkel és a szülőkkel, akik a pálya mellett folyamatosan jelen vannak?
Az a tapasztalatom, hogy sokszor nem azért kiabálnak túl minket az edzők és a szülők például a rajt előtt egy gyerekversenyen, mert ők ezt jónak látják, vagy éppen bosszantani akarnak bennünket, hanem mert nem tudják azt, hogy nekünk ez kényelmetlen vagy rossz. Sőt, nem értik meg, hogy a versenyzők számára mennyire problémás, hogy sokszor nem sportszerű rajtolásra buzdítják őket. De szerintem ezt nem feltétlenül tudatosan csinálják, és főleg nem rosszindulatból, csak ők egyetlen versenyzőt látnak, mi pedig egy egész mezőnyt. Viszont tény és való, hogy időnként az embernek akad problémája velük, és itt is egy picit nehéz mérlegelni, hogy milyen hangnemben szóljak hozzájuk. Ha odáig fajul a helyzet akkor az esetek többségében udvariasan és kizárólag négyszemközt meg szoktam kérni, hogy ezt a tevékenységet fejezzék be. Az a tapasztalatom, hogy akkor észbe kapnak, hogy valóban nem jó, amit csinálnak, így velük is korrekt kapcsolatot tudtam kiépíteni. Serdülő, de még inkább ifjúsági korosztálytól felfelé teljesen más a helyzet, ott az edzők és a szülők fegyelmezetten és néma csendben vannak a rajt előtti pillanatokban, és csak utána kezdenek el szurkolni, itt semmilyen panaszom nem lehet rájuk. Sőt, még olyan edzők, akikkel amúgy is jó emberi kapcsolatot ápolok, zokszó nélkül veszik tudomásul az olyan döntéseimet is, amelyek a versenyzőjük számára esetleg negatívak.
Át tudod azt is érezni, hogy mi jár egy edző vagy szülő fejében, akik a partvonal mellett szurkolnak?
Én voltam mind a három oldalon: versenyzői, edzői és szülői szerepkörben is jelen voltam már versenyen. A legnagyobbik fiam most lesz 18 éves, korábban egy ideig kajakozott, szeretne versenybíró lenni, a képzésre készül beiratkozni. Talán viszi tovább a családi hagyományt, én nagyon örülnék neki. Edzőként is tevékenykedtem, azonban a versenybíró testület alapszabálya kimondja, hogy versenyzőket aktív bíró nem nevelhet. Tehát amint a nálam kajakozni tanuló gyerekek versenyekre kezdtek volna járni, én mindig átadtam más edzőknek a stafétát. Tudom, hogy mindegyik szerepkörben más-más jár az emberek fejében, így mindenkihez úgy viszonyulok, hogy tudom, milyen helyzetben van.
2024-et írunk, minden sportoló készül a párizsi olimpiára. Te indítóbíróként leszel kint Franciaországban. Hogyan készülsz az ötkarikás játékokra?
Mindenekelőtt ezúton is szeretném megköszönni a lehetőséget a kajak-kenu szövetségnek és a versenybíró testületnek, nekem nagyon sokat jelent ez. Tulajdonképpen sehogy sem készülök, viszont nagyon várom. Egyrészt időm se lenne úgymond készülni, hiszen Feleségemmel 6 gyermekünk van és mellette még dolgozni is kell. Civil foglalkozásom egyébként informatikai tervezőmérnök, több állásban, köztük a Microsoft-nál, így a gyerekeket leginkább Feleségem felügyeli, aki számomra egy igazi hős, és csak csodálni tudom, hogy tudja a hátán cipelni az egész családot. Másrészt azért nem készülök különösebben, mert ugyanazt és ugyanúgy fogom csinálni, ahogy eddig. Úgy gondolom, hogy ez a jó útja a bíráskodásnak, és csak azért, mert egy olimpiáról beszélünk, én nem változtatom meg a hozzáállásomat. A Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség egy olimpiai cikluson belül mindig ugyanazokat a versenybírókat várja a köztes három világbajnokságra. A Magyar Kajak-Kenu Szövetség pedig mindig ezeket a bírókat jelöli a világbajnokságokra, köszönhetően a szövetség és a versenybíró testület mindenkori vezetésének. Így, hogy több versenyen találkozunk, már gyakorlatilag egy összeszokott nemzetközi bírói csapat alakult ki az olimpiára. Jól ismerjük egymást, egy-egy bírói poszton belül tudjuk, hogy ki mire hogyan reagál, és szükség esetén segíteni tudunk a másiknak. Tulajdonképpen egy összetartó társaság, és nekem ez tetszik benne.
Az indítóbírói szerepkör mennyire áll közel?
Hozzám nagyon közel áll, és azért, mert a versenybírók között gyakorlatilag kétféle pozíciótípus van: az egyiknél, amikor sok helyre kell figyelni, ebből van több, a másiknál csak egy dologra, de arra nagyon kell koncentrálni. Én egyrészt férfi voltomból adódóan, másrészt azért, mert ilyen a személyiségem, egyetlen helyre tudok egy időpillanatban koncentrálni, arra viszont nagyon. Az indítóbírónak a személye épp ezt kívánja meg. Tehát én csak arra a pár másodpercre fókuszálok, amikor elindítom a versenyt azzal, hogy elkezdem mondani, hogy figyelem, kész, rajt vagy megnyomom a rajtgép indítógombját. Utána még fél-egy másodpercem van felmérni, ha valamelyik versenyző hibás rajtot csinált és újra kell-e indítani a futamot vagy sem.
Hogy derült ki, hogy ebben a pozícióban vagy a legjobb?
Én a pályafutásom alatt végig jártam az összes pozíciót, tehát még mérlegelő, versenytitkár és tájékoztató is voltam, amik szerintem a legnehezebb pozíciók közé tartoznak, a folyamatos megosztott odafigyelés és a mindezekhez kevés rendelkezésre álló idő miatt. Az indítóbíráskodást szeretem a legjobban csinálni, viszont más pozíciókat is fenntartás nélkül elvállalok, ha úgy adódik. Nekem semmiféle problémám nincs, hogyha előindítónak kell beállni, vagy mérlegelni kell. Úgyhogy, ha magyar versenyeken mérlegelőként vagy előindítóként találkoznak velem a versenyzők, akkor azt is teljes szívvel-lélekkel csinálom. Egyébként érdekes, hogy nemzetközi versenyen voltam először indítóbíró, a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség Síkvízi Bizottságának akkori elnöke akart kipróbálni ebben a pozícióban. Ha úgy tetszik, rögtön a mély vízbe kerültem egy világkupán. Csak ezután jöttek a hazai versenyek, ahol további tapasztalatokat gyűjthettem, szerencsére olyan bíróktól, akik ezt már évtizedek óta csinálják. Mindig megfigyeltem, melyikük hogyan csinálja, és ellestem tőlük azokat a praktikákat, amiket hasznosnak találtam. A mai napig nem felejtettem el, amit ezeknek az embereknek köszönhetek a különböző váratlan helyzetek megfelelő kezelésében. Ezekhez illesztettem a személyiségemből adódó saját stílusomat. Bár a futamindítást megelőző pár másodperc kommunikációja kötött, nagyon nem mindegy, hogy milyen stílusban kommunikálunk a versenyzőkkel a rajtvonalra állás előtt vagy egy esetleges hibás rajt után. Én igyekszem itt is udvarias és tiszteletteljes, de határozott és tömör lenni. Tudni kell a versenyzővel együtt érezni, hogy milyen beszűkült koncentrációja van egy rajt előtt. Vagy érdemes tisztában lenni a rajtautomatika működésével, mert a különböző típusú gépek gyenge pontjait a versenyzők kihasználják, és a mi feladatunk ezt megakadályozni. A kajakos múlt és a műszaki beállítottság ezekben is segít.
Mik a legnehezebb feladatok egy verseny lebonyolításánál versenybírói szempontból?
Sohasem eseménymentes egy verseny, valami váratlan, amire reagálni kell és ha lehet, korrektül, mindig történik. De, ha a sportolók és a bírók is a verseny végén jó szájízzel távoznak, és előbbiek az igazságérzetüknek megfelelően, utóbbiak pedig lelkiismeret furdalás nélkül hagyják el a helyszínt, akkor igazából sikeres volt a verseny. A legnagyobb kihívás még mindig a vitatott események utólagos rekonstruálhatósága, ahol a legtöbb esetben a versenybíróság megítélése alapján születik meg a végső döntés egy-egy megkérőjelezhető esetben. Ez nagyon nagy felelősség és persze ezért vagyunk. Azonban ezeknek a szubjektív lehetőségeknek a számát igyekszünk évről-évre csökkenteni képrögzítő technológiák segítségével, aminek úttörője nyilván a célfotó alkalmazása volt, majd egyre több helyen, mint például rajtnál vagy fordulókban tűnnek fel az ilyen berendezések. Az emberi közreműködést nem lehet kizárni, viszont célkitűzés az emberi tényezőből adódó tévedések minél kisebbre csökkentése, az egész versenyrendszer tisztaságának az érdekében. Hogy mást ne említsek, célfotót évtizedek óta alkalmazunk a célban, a centiméteres különbségek kimutatására. De egy észrevétlenül maradt és nem visszahívott hibás rajttal akár méteres előnyt is lehet szerezni, ami persze aztán jól jöhet a célnál.
Nincs részrehajlás egyetlen versenybírónál sem?
Többségünk maga vagy a családjából valaki hosszabb-rövidebb ideig és kisebb-nagyobb sikerekkel, de aktívan űzte a sportágat és így valószínűleg az anyaegyesülete közelebb áll a szívéhez. Nemzetközi versenyen meg ugyanez a helyzet a hazánkkal, Magyarországgal. Itt van a borotvaél, hogy egyenlő elbánásban legyen része a hazai és az úgymond idegen versenyzőnek. Nekem a hitvallásom az, hogy egy embernek egy életben egy becsülete van. Ha csak a gyanúja is felmerül az effajta kettős mércének valakivel kapcsolatban, akkor soha többet nem fognak bízni benne sem a versenyzők, sem az edzőik. Nekem ebből a szempontból nagyon tiszta a lelkiismeretem.
Mi volt a karriered legnehezebb döntése?
Én nemzetközi versenyen már több magyar indulót figyelmeztettem például korai rajt miatt, hazai versenyen pedig az egykori egyesületemből zártam ki általam jól ismert és kedvelt versenyzőt pályaelhagyás miatt. De mind közül a legfájdalmasabb - és tényleg a szívem szakadt meg -, amikor a saját testvéremet kellett kizárni egy mérlegelésnél, könnyebb hajó miatt. Erre természetesen nem vagyok büszke, de a versenyszabály egyértelműen fogalmaz erre az esetre, így ott és akkor nem tehettem mást. Utána már civilben a verseny végén a megértését kértem, viszont ő abszolút jól állt ehhez, és tapasztalt versenyzőként sértődés nélkül tudomásul vette ezt a döntést. Azóta családi ebédeknél időnként előjön ez a történet, mindig jót nevetünk rajta, sőt versenybíró kollégáim is ugratnak vele, hogy ki lesz a következő: Édesapád?
