1962 óta íródik ez a történet, 12 éves lehettem, amikor megalakult az egyesület Nagymaroson. Lementem a telepre, akkorm ég volt hierarchia, ha lemostam a nagyok hajóját, mehettem pár kört. Ez hamar megváltozott, 1968-ban lettem ifi válogatott, elsőként Nagymarosról. Azután elkerültem katonának, ott persze nem volt lehetőségem megfelelően készülni, nem is sikerült a következő szezonom. 1969-ben lemaradtam a moszkvai ifi Eb-ről, leszereltem és a síkvizi kajaknak egy időre vége lett, kicsit nekem is végem lett. Szlalomozni kezdtem, még az oroszokkal együtt kezdtük el a szakágat. Marha jól ment, 1971-ben indultunk Meranoban a világbajnokságon is. Ott válsérüléssel versenyezve lettem 97 versenyző közül az 50. Három évig nyomtam, én nyertem az első magyar bajnokságot. Utána nem kaptunk több szövetségi támogatást, mert nem volt rá pénz, pedig szépen fejlődtünk.
Ekkor fogalmazódott meg Benned a gondolat: ha nem megy versenyzőként, akkor talán menni fog edzőként?
Ez nálam egy nagyon mélyről jövő dolog. Ha elmentünk edzeni és valaki lemaradt, én mindig megvártam. Ez versenyzőként rossz tulajdonság, de nálam ez belső késztetés volt. Amúgy eleve én voltam itt a legrégebbi tag és elkezdtem foglalkozni a gyerekekkel, elvégeztem a középfokú edzőit. Gyimesi Lászlóval kezdtük ketten az edzősködést Nagymaroson, ma már egyedül vagyok. 1974-ben toboroztam egy kis csapatot és velük indultam el. Tíz évig készült nálam Pitz Andrea aki ifi válogatott volt akkoriban, később maratoni világ és Európa-bajnok lett, utána felkerült a Spartacushoz, ott tudtak neki sportállást adni. Tulajdonképpen mi utánpótlás neveléssel foglalkoztunk, Móni Kati, Viski Erzsi, Tóth László – aki most a sportág egyik sikeredzője – mind innen indultak el.
Egészen meseszerű a történet íve – de a mesékben mindig van egy drámai pont, egy törés. Nálad is volt?
Az én életemben 1993 és 2002 között volt egy leállás, már ami az edzősködést illeti. Vállalkozásba kezdtem, gyerekeim születtek. Azt hittem, amit oly sokan, hogy el tudok szakadni. 2002 őszéig bírtam, de nem tovább. Visszatértem, itt ragadtam. Én vagyok az egyetlen edző Nagymaroson és a szülőkkel együtt mi vagyunk a szakosztály, úgy 45-50 gyerekkel dolgozom nap mint nap. Az edzőtáborokat, utazásokat is én szervezem. Mindent mi csinálunk, szine nem is vagyok otthon.
Szülőket említesz és úgy tudom, nagyra tartod őket.
Ezt nem sokan látják át, de a szülők nélkül nem lehet ezt csinálni, sokaknak fogalmuk sincs, micsoda áldozatot hoznak azért, hogy a gyerek valóra válthassa az álmait. És mindezt úgy, hogy egyáltalán nem biztos, hogy világ- vagy olimpiai bajnok lesz a csemetébeől. Nálunk már egy magyar bajnoki címért is hatalmas a küzdelem. Na, én ezt nevezem áldozatkészségnek.
Előbb a sportszeretet, azután az élversenyző, vagy inkább fordítva?
Én nem versenyistállót szeretnék. A becsület, a megtett munka, az előbb-utóbb maga elintézi a dolgokat. Van itt nálunk egy Hemingway-idézet a faliújságon: „A sport megtanít becsületesen győzni és emelt fővel veszíteni, tehát a sport mindenre megtanít.” A másik kényes kérdés a dopping. Nálunk méz, csokoládé, szalonna, ez volt a dopping. Azt szeretném, hogy amikor a gyerek 40-45 éves lesz, képes legyen a tükörbe nézni és nyugodtan hajtsa álomra a fejét. A lényeg az egészséges rivalizálás, az mindent megold: legyünk sokan, aki nagyon akar és nagyon tehetséges az úgyis kiemelkedik a többi közül. Ha valaki le tudja hozni a csillagot az égről, az lehozza, de nem kell szétszakadni, mert az egészség mindenek felett áll.
Manapság szinte senki nem kajakozik csak úgy, hobbiból…pedig egy csoda az egész. Nem lehet és nem is lesz mindenkiből nagy bajnok, de a víz attól még víz, a természet még természet marad.Ha futni annyian futnak hobbiból, nyugodtan kajakozhatnának is.
Ennyi év, ennyi emlék – van olyan, ami mindennél emlékezetesebb?
Vajda Vilmos és Füzesséry Gyula felkérésére én lettem az ifi férfi keretedző. Kubába utaztunk két hétre versenyezni. Sikeres versenyen voltunk túl, nyertünk 7 aranyat az IBV-n, indultunk volna haza, ám a reptéren közölték, hogy a 25 fős küldöttségből csak 6 ember utazhat haza, mert jött egy katonai különítmény, amely elsőbbséget élvez. Kint maradtunk még hat napig, eszméletlen luxusban tartottak minket, el voltunk kényeztetve, de mindannyian haza akartunk már jönni. Elvittek minket búvárkodni egy korall zátonyhoz – mondanom sem kell, akkoriban ez mekkora luxust jelentett, más csak álmodni mert róla, és mégis, úgy éreztük magunkat, mint a ketrecbe zárt vad.
Ez a mostani djí minek szól? A versenyzőkkel elért eredményeknek , vagy egy pályafutás összegzése?
Úgy gondolom, ennek inkább példaértéke van. Azt díjazták, hogy ilyen versenyzőket neveltem ki ennyi időn át. Remélem persze, hogy az egészben ott van a minőség értékelése is, amiből sosem engedtem.
Meg lehet fogalmazni egy mondatban a kajakozás, a vízisportok varázsát?
A szülők látják, hogy itt biztonságban vannak a gyerekek, egy csapat részei, amely tanít és megkövetel bizonyos dolgokat. Megtanulják a rendszeres munkát, a kitartást, miközben egymást segítve nevelődnek ki, szinte automatikusan. Akit egyszer megfogott a siklás varázsa, azzal csinálhatsz bármit, örök szerelme marad a dolog. Látod, ez már három mondat volt….
Hogyan áll most szerinted az utánpótlás?
Úgy látom, stabil, mert sok ilyen hülye van, mint én, és csináljuk, nyomjuk megállás nélkül. Sok olyan megszállott edző van, aki minden egyes nap ott van a telepen és remek munkát végez, annak ellenére, hogy nincsen megbecsülve anyagilag. Nekem olyan arcpirítóan alacsony nyugdíjat állapítottak meg, hogy el sem merem mondani, pedig az egész életem benne van. De semmit sem bántam meg, mert amikor a gyerekek rám néznek, az erőt ad. Az is jó érzés, amikor régi versenyzőim hozzák le a gyerekeiket edzésre. Sőt volt már, hogy nagypapától az unokáig mindenki itt kajakozott egyszerre.
Te is vidéki klubot vezetsz – de mi a helyzet a többivel??
Egyre jobb, sorra épülnek, szépülnek a vidéki klubok, ahol egyre több kölyök jár le a vízre Mindenki folyamatosan azt szajkózza, milyen nehéz a helyzet, de ettől függetlenül hittel, lelkesedéssel dolgoznak, hogy megoldják a problémákat.
Hogyan tovább?
Húzzuk az igát, csak ezt tudom mondani. Elmennék már nyugdíjba, de az edzősködést folytatom, ameddig bírom. Hogy itt Nagymaroson mi lesz, azt nem tudom. Volt róla szó, hogy eladják a csónakházunkat, az előző polgármesterünk megterhelte jelzáloggal, de a jelenlegi, Petrovics László, aki szintén kajakos volt, levetette róla. A szülők lelkesen támogatnak, látják, hogy itt mi értéket teremtünk.
