Alábbiakban Patyi Melinda, vagyis Törpi búcsúüzenete olvasható:
„Biztos van, akinek már feltűnt – gondolok elsősorban csapattársaimra, akik néhány hónapja nem láthattak az edzésen –, életem új fordulóponthoz érkezett. Huszonnyolc évesen meghoztam azt a döntést, amelyet előbb vagy utóbb, de mindegyik élsportolónak meg kell hoznia: a versenysporttal szakítva kiléptem a civil életbe. Búcsúzom Tőletek, edzőktől, sportvezetőktől, csapattársaimtól és ellenfeleimtől, mindenkinek köszönöm életem eme felejthetetlen időszakát. Ez a búcsú azonban a szokásosnál talán rövidebb: ugyanis a sportág közvetlen közelében tudtam maradni, illetve máris retteghetnek tőlem a szabadidős és masters versenyek sporttársai, hamarosan megérkezek ugyanis közéjük!
%REKLAM%
Húsz év emlékei és fordulópontjai köszönnek most vissza rám ezekben a pillanatokban, megannyi felejthetetlen verseny. Az első igazán nagy váltást pályafutásomban a kétezer-hármas esztendőben élhettem át, amikor a profi versenysport mellett tettem le a voksomat. Remekül sikerült évad volt, először lettem világbajnok – kétszáz méteren párosban Paksy Óriás Timivel –, és az első főiskolai évem után az élsport kedvéért levelezőn folytattam a tanulmányaimat.
Heti tizenkét edzéses penzummal peregtek a hetek és az évek, összeszámolni is sok. Végül nyolcnál álltam meg, már ami az éveket illeti. Az érmeket tekintve pedig tizenegynél. Két világbajnok arany- és egy ezüstérem, valamint két Európa-bajnoki arany-, négy ezüst- és két bronzérem boldog tulajdonosa lettem. Ezen kívül a kajakos társadalomban azon szerencsés kivételezettek közé sorolhatom magam, akiknek megadatott, hogy hazai rendezésű világbajnokságon képviseljék Magyarországot. A 2006-os szegedi vb-n ráadásul érmet is sikerült szereznem, de igazából a saját bőrömön is megtapasztalt, a KÖZÖNSÉGTŐL kapott hatalmas plusz töltet és energia, ami szavakban ki sem fejezhető.
Az újabb mérföldkő a kétezer-kilences volt számomra, amikor elvégeztem az iskolát, megszereztem diplomámat. A könnyűipari mérnökök közé bekerültem, a válogatottból viszont időközben annyi év után először kikerültem. Akkor gondoltam rá igazából először: meddig és hogyan tovább? Az idei, szegedi rendezésű hazai világbajnokság önkéntelenül is adta magát támpontként. Bár akkor konkrétan még magamban sem fogalmaztam meg, de azért nem ért felkészületlenül: ha itt sem sikerül kiharcolnom a helyemet a vébé-keretben, akkor jövőre az olimpiai esztendőben, ahol létszámilag még szűkebb a keresztmetszet, valószínűleg még annyira sem lesz esélyem az olimpiára utazó keretbe kerülni. A válogatókon aztán nem tudtam kiharcolni a kerettagságot, így azt követően az országos bajnokságon már úgy álltam rajhoz, hogy tudtam: profiként az lesz az utolsó felnőtt versenyem. Nagy örömömre szolgált, hogy úgy tudtam búcsúzni, ahogyan annak idején nyolc éve letettem a névjegyemet: Timivel kétszázon nyertünk párosban.
Cseppnyi hiányérzet sincs bennem, nincs okom senkire féltékenykedni vagy megsértődni. Úgy érzem, a maximumot hoztam ki magamból. Ami fizikailag, lelkileg és akaratilag bennem volt, azt beleadtam ebbe a nyolc, vagy még inkább húsz évbe, és a mérlegre helyezve az ellenérték is egyensúlyban van.
%REKLAM2%
A munkakeresés, a civil életbe való kilépés az élsporttól elköszönők számára legtöbbször nehéz dolog, sokaknak törés is lesz az életében. Én viszont szerencsésnek mondhatom magam: az átmeneti idő nem volt hosszú, ráadásul még a sportág közelében is tudtam maradni. Júniusban kezdtem el munkát keresni, néztem az álláshirdetéseket, küldtem el az önéletrajzokat, és vártam a visszajelzéseket. Utóbbi helyett aztán egy telefont kaptam. Az a Bártfai Krisztián keresett, aki akkortájt köszönt el a válogatottól, amikor én nagyjából megérkeztem oda. Cége egy portugál hajógyár magyarországi forgalmazója. A szegedi vébé előtt rövid egyeztetést követően sikerült is megegyeznünk egymással. Bár nem tartozik közvetlenül hozzám az értékesítés, ne lepődjön meg senki a sportágban, vagy annak közvetlen közelében, ha a cég boltjában, vagy bármelyik nagyobb magyarországi versenyen a kitelepülésünk során majd összefut velem.
Persze, az edzésekkel nem álltam le teljesen. Ezt már csak azért sem tehettem meg, mert az elmúlt két esztendőben rátaláltam a raftingra és a sárkányhajóra, ahol „kiélhettem” versenyzési hajlamomat, és ugye a víz az mégiscsak víz… Van hasonlóság a szakágak között, elég hamar sikerült belerázódnom, mindkettőben nagy nemzetközi versenyeken is képviselhettem Magyarországot.
Most viszont azt élvezem ki igazából, hogy magamnak csinálom az egészet. Csak akkor és annyit edzek, amennyihez kedvem van. Egy centiméterrel sem többet. Egyelőre heti három-négy edzést csinálok meg, úgy tervezem, tavasszal a szezon kezdete engem is a vízen talál majd, mint ahogyan a korábbi húsz évben mindig. Azért van, amit nem lehet, és talán nem is szabad eltörölni. Főként úgy, ha a családban akad valaki, aki állandóan emlékeztet erre. A bátyámnak – aki szintén kajakozott, de aztán fiatalon kizárólag a tanulás mellett döntött – megígértem, hogyha abbahagyom az élsportot, akkor szabadidős- vagy Masters – versenyen majd összeülök vele egy családi párosra. Nos, úgy érzem, eljött az idő, hogy ezt az ígéretemet beváltsam.”
Törpi, Patyi Melinda
