Édesanya többszörös országos bajnok kajakos volt, édesapja az MKKSZ elnökségi tagjaként is tevékenykedett. Füleky András azonban az úszást választotta, amelyben ifjúsági bajnok volt 400 méter vegyesen, majd bronzérmes a felnőttek között 1500 gyorson. Sportkarrierje után orvos akart lenni, később mégis gépészmérnöknek kezdett tanulni, de hamar rájött, hogy a sporttal kell foglalkoznia.
„Elkezdtem a Műszaki Egyetemet, és a második évben volt egy mechanika vizsgám, ahol a tanárnő megadta volna a kettest, de azt mondta, hogy nagyon kéri, hogy gondolkodjak el azon, hogy biztos mérnök akarok-e lenni. Ezek után kezet csókoltam neki, felálltam és többet nem tettem be a lábam a Műszaki Egyetemre. Ezt követően egy családi barát, idősebb Bánki Ferenc tanár úr, aki a TF-nek volt a tanszékvezetője, ő kérdezte meg tőlem, hogy hát te világ életedben sportoltál, jó dumád van, jó szervező ember vagy, miért nem akarsz sportvezető lenni? Ezután kezdtem el dolgozni a sportban. Majd beiratkoztam a Testnevelési Főiskola sportszervezői alapszakára, később pedig a kajak-kenu szakedzői másoddiplomát is megcsináltam.”
1974-től kezdődően az OTSH-hoz került, ahol az alap- és vízisportok sportágcsoportjának vezetőjeként a kajak-kenu is hozzá tartozott.
„1974-től egészen '80 végéig a sportágak főosztályán dolgoztam, ami azért volt fantasztikus, mert egyrészt a kor legnagyobb magyar sportvezetői voltak a főnökeim, másrészt pedig egyetemi diplomával felérő képzés volt ez nekem. Majd 1981-ben Buda István új elnököt és főtitkárt nevezett ki és így lettem mindössze 27 évesen az MKKSZ főtitkára.”
Füleky András főtitkársága alatt a szövetség a négy fős apparátusból egy komplett nagyvállalattá nőtte ki magát. A rendszerváltást követően a szövetségek kikerültek az OTSH fennhatósága alól, így fel kellett építeni egy önálló struktúrát.
„Volt egy titkárnő, egy szakfelügyelő, egy szövetségi kapitány és egy főtitkár, akik kvázi nap, mint nap a szövetség működésével foglalkoztunk. Ebben nagy szerencsémre a szakfelügyelő a zseniális
Vajda Vilmos volt, akivel együtt jártuk az országot és próbáltuk megnyerni a különböző lehetőségeket, önkormányzatokat, nagy szervezeteket,
hogy csináljanak kajak-kenu szakosztályokat. Ebben a Vilmosnak óriási érdeme van. Őrzök egy olyan fényképet, amikor még az édesapám az MKKSZ-ben dolgozott, és a Dunán mennek egy motorossal, ahol én a Vajda Vilmos ölében ülök még egész kicsi gyerekként. Akkor még nem gondolta szerintem egyikőnk sem, hogy később együtt fogunk dolgozni. A rendszerváltás után kikerültünk a nagybetűs életbe, és akkor el kellett kezdeni a szponzori támogatottságot kiépíteni a sportág mögé. Nyilván rengeteg sportág volt hasonló problémával, úgyhogy a piacon nagyon sokan jelentek meg. Nem is biztos, hogy mi annyira értettünk ehhez a részéhez a dolognak, de kénytelenek voltunk megoldani a helyzetet. Ez a nagyvállalati működési struktúra erősen kötődik Baráth Eteléhez és a székház megszerzéséhez, ami szerintem a magyar sportban egy úttörő jelentőségű tett volt akkoriban.”
Az egykori főtitkárnak az első, 1998-as szegedi rendezésű világbajnokság különös helyet foglal el karrierjében, amelyen a Szervezőbizottság elnöke volt.
„A '98-as vb egy egészen fantasztikus dolog volt, hiszen ilyet még soha nem csináltunk előtte.
Megosztottuk a munkát az Etelével, ő a társadalmi kapcsolatokat és én az operatív munkát végeztem. Aztán pedig sorban voltak nemzetközi versenyeink, mindre szívesen emlékszem vissza. Amit még mindenképpen kiemelnék, az a 2000-es olimpia. Nemcsak azért, mert a világ másik végén volt, Sydneyben, hanem azért, mert az egy olyanfajta munkát kívánt meg mindannyiunktól az a négy aranyérem, hogy az egészen elképesztő. Én egy héttel a csapat előtt kiutaztam Vaszary Zolival kettesben, hogy mire ők kiérnek, minden körülmény ideális legyen számukra. A víztározón egy edzőtábort rendeztünk be, a hajók már ott várták a versenyzőket, az edzőknek előkészítteti a gumimotorcsónakokat és még sorolhatnám.”
2002-ben távozott a szövetségtől, azonban a sporttól sosem szakadt el. Dolgozott a Sportminisztériumban, volt helyettes államtitkár, részt vett a Magyar Sportszövetségek és a Nemzeti Sportszövetség létrehozásában is. Tagja volt a Magyar Olimpiai Bizottságnak, majd később a Magyar Vívószövetségnél és a Magyar Úszószövetségnél is vezető pozíciókat töltött be. Füleky András nyugdíjas ugyan, de jelenleg is aktívan dolgozik a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületében és folyamatosan nyomon követi a sportágak alakulását. Úgy véli a kajak-kenu sportág sikeressége három dologban rejlik.
„Egyrészt az a hazai bázis, ami van az egyesületeknek, az az egyik alappillére ennek a sportágnak. A másik ez a ’know-how’, amit az edzők egymásnak adnak folyamatosan fejlesztve ezzel a sportágat. A harmadiknak pedig azt a belső versenyszellemet tartom, ami az egész kajak-kenut jellemzi, az, hogy minden edzés egy kisebb verseny, nagyon sokat segíti a sportolók felkészültségét. Ahhoz, hogy egy sportág ilyen sikereket érjen el kell, hogy legyen egy ilyen csapat, amelyik
hajtja, űzi egymást edzésről edzésre, ami egy óriási érték és nagyon kevés országnak van meg.”
- zárta gondolatait Füleky András.
Füleky András megkapta a sportág legnívósabb elismerését is, 2018-ban a szövetség Arany Érdeméremmel köszönte meg áldozatos munkáját.
Isten éltesse sokáig!
