Vácon született, ott is kezdődött a pályafutása. A magyar kajak-kenu sport eredményeit böngészve talán nem túlzás kijelenteni: áldás, ha valaki Vácon vesz lapátot a kezébe, ott kezdi el a kajakozást.
Bár a Dunától száz méterre nőttem fel, azért nem volt olyan egyértelmű, hogy belőlem is kajakos lesz – kezdi Fidel László. – Először a nővérem ment le a vízitelepre, aztán a suli, az osztálytársaim révén én is lesodródtam. Nyolc-kilenc évesen vettem először lapátot a kezembe, egy kiváló szakember, Csereklye József lett az edzőm, aki akkoriban tért vissza a sportágba, ugyanis egy darabig tengerész volt.
Azonnal megfogta a vízitelep hangulata?
Szerettem lejárni, de kétszer is abbahagytam és Józsi bácsinak volt köszönhető, hogy mégis visszatértem. Tizenegy évesen mást is ki szerettem volna próbálni, gondolkoztam azon is, hogy evezős leszek, de ő kapacitált, hogy ne forduljak el. Üzent a szüleimmel, hogy ne szégyenlősködjek, nyugodtan térjek vissza a csapathoz. Így is lett.
Akkoriban óriási tehetségek jöttek-mentek a vízen. Elég, ha csak a kétszeres olimpiai bajnok Gyulay Zsoltra vagy a szintén ötkarikás aranyérmes Dónusz Évára gondolunk. Ha most visszatekint: milyenek voltak gyereknek?
Elevenek. Elég sokan voltunk ebben a csapatban, kialakult egy kemény mag és szinte garantált volt, hogy ilyen közegből kinőnek a nagy tehetségek. Aztán én iskolát váltottam, tizenhat évesen Győrbe mentem tanulni, ott lettem kollégista és a győri kajakosokkal edzettem együtt. Vácott ekkor zűrzavaros volt a helyzet, Győr pedig fogadókész volt, így átigazoltam.
Itt sem került rossz helyre, hiszen Győrben kajakoztak például az Ábrahám testvérek.
Kecske, aztán Gida is odakeveredett, majd egy évre rá jött Gyuzsó is. Nagyszerű idők voltak. Tizenhét évesen már a felnőttek között versenyeztem, K-1 500 méteren második voltam Rajna András mögött a bajnokságon, Joós Pistivel párosban szintén ezüstérmesek voltunk. Ebben az időszakban sokat párosoztam a fehérvári Kovács Zoltánnal is, akivel 500 és 1000 méteren is ifjúsági Európa-bajnokok lettünk. Tizennyolc évesen egyesben megnyertem az országos bajnokságot és akkoriban kezdődtek formálódni azok a négyesek, amelyek később meghatározói lettek a világbajnokságoknak és az olimpiáknak. 1985-ben ismét klubot váltottam, Székesfehérvárra jöttem, ahol a párom, Kovács Zoltán edzőjével, Dunai Pista bácsival készültem tovább. Az 1985-ös világbajnokságon már én is a felnőtt négyes tagja voltam, ekkor még csak az ötödik helyen zártunk, de 1986-ra megérkezett az egységbe Csipes Ferenc is, akivel megnyertük az 1986-os világbajnokságot. 1987-ben Duisburgban megvédtük a címünket, akkor már Feri sztrókolta az egységet és nagyon büszke vagyok arra, hogy vele együtt párosban, K-2 500 méteren is a dobogó legfelső fokára állhattunk fel.
Ilyen sikeres évek után nyilván csalódás volt, hogy a szöuli olimpiára csak tartalékként utazhatott.
Így alakult. Nekem az nem lett egy sikeres év egyéniben, talán nem jött össze jól a lapátváltás, több idő kellett volna, hogy megszokjam, nem tudtam átállni, így kimaradtam. Pontosabban Kovács Zolival kimaradtunk a négyesből.
Fájó pont még?
Nem mondanám. Sok idő volt a feldolgozásra és arra is, hogy felértékelődjön számomra a végül a 1992-es barcelonai olimpián megnyert ezüstérem, amelyet – és az 1991-es párizsi világbajnoki címemet – már Sári Nándornak köszönhettem. A párom egyébként mindig is azt sulykolta belém, hogy egy ezüst nem kudarc, sokkal inkább dicsőség. Persze más versenyzői szemmel és más laikusként nézni ezeket a történéseket, a sok beletett munkát és az eredményt, de ma már büszkén húzom ki magam, hogy olimpikon, sőt olimpiai érmes vagyok. Véleményem szerint mindent elértem a pályám során, lehet, hogy csinálhattam volna egy-két dolgot másképpen, de nincs szégyenkezni valóm.
Ha visszanéz erre a sikeres pályára, mire a legbüszkébb?
Arra, hogy ilyen fiatalon be tudtam robbanni a felnőtt mezőnybe, mostanság azért ez nehezebben megy. A Csipes Ferivel megnyert páros világbajnoki cím mindenképpen a szívem csücske, de összességében nagy élmény volt mindig a dobogó tetején állni. Sokat köszönhetek a sportnak, szerintem a mindennapi munka, a sikerek és a kudarcok alapjában véve embert faragnak belőlünk. Ezt próbálom meg átadni a srácoknak is Székesfehérváron, ahol lassan egy évtizede edzősködöm a Vitálnál. Nem edzőként érkeztem a csapathoz, csak segíteni szerettem volna az egyesület elnökének, aztán mégiscsak elkezdtem a gyerekekkel forgatni a lapátot. Igyekszem beléjük nevelni azt a szemléletet is, amelyben én nőttem fel, fontos dolgokat kaptam az edzőimtől, amelyek véleményem szerint örökérvényűek. Van egy családi vállalkozásunk, ami napi feladatot ad, de délután háromkor már ott vagyok a Csónakázó tavon és várom a srácokat. A párom is itt dolgozik, afféle kinevezett pótanyukája a gyerekeknek, akikkel remekül megtaláltuk a hangot.
Ha jól tudom, a lánya, Fanni is kajakozott. Miért hagyta abba?
Nem mindig egyszerű egy gyereknek olimpiai érmes, világbajnok szülővel a háta mögött ugyanabban a sportágban érvényt szerezni, sikereket elérni. Nem én voltam az edzője, de hátulról azért terelgettem a pályafutását, végül nem találta meg a helyét ebben a közegben. A sportolást nem hagyta abba, bokszolni kezdett, aztán kondizni járt, s persze a civil életét építgette. Szerkesztő-riporter lett belőle, dolgozott az M1-nél két évig, most pedig a Nemzeti Versenysport Szövetségnél van, ahol a Világjátékok előtt ők készítik a versenyzői portréfilmeket. Vagyis a sporttól nem szakadt el.
És ön? Az edzéseket hajóból tartja, kajakozik még?
Igen, kajakkal kísérem a srácokat az edzéseken, emellett kondizok otthon, sőt, olykor hozzájuk is beállok edzeni. Természetesen a koromnak megfelelően. A sportoló mindig sportoló marad, de inkább fejben. Így hatvan évesen már nem mindig tudom azt nyújtani, amit fejben elképzelek magamnak. A szervezet már nem ugyanazt akarja, mint húsz évesen és ezt el kell fogadni. A párommal, aki sosem kajakozott, elkezdtünk túraversenyekre járni, a Kimle-Győr leevezésen mindig ott vagyunk és persze a csoportomnak is részt kell vennie ezen az eseményen. Mert nagyon jó buli.
Vissza tud csempészni valamit az ő világukba a váci évekből, élményekből, a dunai érzésből, a táborokból?
Amikor kicsik voltak igyekeztem ezt megadni nekik. Most már 17-18 évesek, érthetően más a prioritás, de ők is jó érzéssel gondolnak vissza a kezdetekre, mint ahogy most én is ezt tettem.
