Nem a kora, hanem a jelenlegi egészségügyi helyzet miatt kérdezem, hogyan telnek a napjai mostanában?
Október óta kissé szomorúan. Akkor a legjobb barátom, az egykori kenus Doma Tomi betegsége megijesztett. Elkapta a vírust, és nagyon beteg lett, majdnem belehalt ebbe a járványba. Ő szerencsére meggyógyult, viszont elvesztettem egy általános iskolai és egy gimnáziumi osztálytársamat is, így azóta tulajdonképpen
a világtól elzárva élünk
a feleségemmel, és csak telefonon, illetve online tartjuk a kapcsolatot mindenkivel. Az unokáimat sem látom, a fiamat sem, ráadásul a fiam éppen a múlt héten kapta el a vírust. Kellemetlen volt így a karácsony és a szilveszter is, de a feleségemmel éppen most fogjuk megkapni az oltást, aztán ha a második adagot is beadják, akkor utána néhány héttel újra beindulhat az életünk. Már nagyon várom, mi a Domával májusban már biztos lent leszünk a zebegényi telkemen, máskor szinte minden héten ott vagyunk csütörtöktől vasárnapig. Egyébként a Szabadság-hegyen lakunk, minden nap teszek egy nagy kört gyalog a Farkasréti-temetőben. Ott nem találkozom senkivel, iramban megyek 4200 métert, hogy egy kicsit megizzadjak. Szívem szerint akár futnék is, de az orvosom azt mondja: ez a mozgás a legegészségesebb nekem. Egyébként nem panaszkodom, jól vagyok, a napi rutinnal telik az idő, de egyre unalmasabb ez a helyzet.
Biztos nincs hozzászokva az unalomhoz, hiszen a sportolói és a sportvezetői pályafutása összeért, ráadásul utóbbi csak néhány éve zárult le. Melyik időszakra a legbüszkébb, amikor válogatott versenyző volt, vagy amikor szakosztályvezető a Honvédnál, esetleg a KSI élén töltött évtizedekre?
A negyedik időszakra, amit most nem is említett. 1985-ben, amikor Csipes Feri megnyerte egyesben a világbajnokságot, és a Honvéd kajak-kenu szakosztálya irányításom alatt a legszebb korszakát élte, akkor az olasz elnök megkérte Bonn Ottót, a nemzetközi szövetség főtitkárát, hogy találjon egy olyan embert, aki nemcsak edzőként jó, hanem képes arra, hogy magyar mintára felépítse, és sikeressé tegye az olasz kajak-kenu sportot.
Büszke vagyok rá, hogy akkor Bonn Ottó engem választott, és hogy nem vallottam szégyent.
Amikor kimentem, akkor az olaszok egyedül 500 négyesben tudtak döntőbe kerülni a világbajnokságon, öt évvel később, 1991-ben, amikor hazajöttem, csak K-1 500 méteren nem volt olasz induló a vb-n. Aztán 1992 és 1996 között az általam menedzselt 12 fős csapatból többszörös olimpai bajnokok, illetve olimpiai érmesek kerültek ki. Bevezettem kint a magyar edzésmódszertant, leszűkítettem a keretet a legtehetségesebb versenyzőkre, és baráti kapcsolatot alakítottam ki a helyi edzőkkel. A tavalyi évet leszámítva azóta is mindig meghívnak az 1-1,5 hetes edzői kongresszusokra, amelyek igencsak vidám hangulatban zajlanak.
Ahogy az olaszokból világverő válogatottat, úgy előtte a Honvédból világverő szakosztályt faragott. Ott mi volt a titka?
A 70-es évek elejére a Honvéd kajak-kenu szakosztálya eljutott oda, hogy összesen két felnőtt válogatott versenyzője volt, Petrikovics Gyula és én. Aztán ’71 őszén disszidált Cseh Ferenc, akivel előtte évekig jól mentünk párosba, így nekem nem maradt sok esélyem arra, hogy kijussak az olimpiára. Elkezdtem levezetni, majd nem sokkal azután én lettem a kajak-kenu szakosztály első profi vezetője. Onnantól kezdve próbáltam megnyerni támogatónak azokat az embereket, akiket sportolóként megismertem. A Honvédséggel például olyan viszonyt alakítottam ki, hogy aki belépett a sportszázadba, annak többet nem kellett a laktanya közelébe sem menni, csak amikor leszerelt. Ráadásul az érkezők jobb körülmények közé kerültek, mintha otthon maradtak volna, így ’76-ra a fél válogatott Honvédos lett. A versenyzőink már akkoriban minden évben külföldre mehettek síelni és edzőtáborozni is, a Dunán az úszóházban lakhattak, ebédelni bevittük őket a Tüzér utcába, esténként pedig a margitszigeti luxusszállóba járhattak vacsorázni. Semmi más dolgunk nem volt, mint reggeltől estig edzeni, így robbanásszerűen fejlődtek. Szinte mindenki megfordult nálunk, aki a 70-es, 80-as években számított; Rátkai, Bakó, Szabó Istyu, Sztanity Zoli, Kadler, Joós Pisti, később persze Gyulay, Csipes, Ábrahám, Hódosi, kenus vonalon pedig Darvas, Vaskuti, Szabó Torony, Pulai, Pálizs, Bohács, Kolozsvári, és még hosszan sorolhatnám. Legtöbben a mai napig életük legjobb korszakaként emlékeznek arra az időszakra, az eredményeinkkel pedig taroltunk,
a Honvéd akkoriban bármelyik országot meg tudta volna verni a világbajnokság pontversenyében.
Említette Cseh Ferencet, akivel világbajnoki bronzérmet is szerzett K-2 1000 méteren. Felnőtt versenyzőként főleg párosban volt eredményes, elégedetten hagyta abba a kajakozást?
Az biztos, hogy volt érzékem a pároshoz, talán én vagyok az egyetlen magyar kajakos, aki K-2-ben hat emberrel is tudott magyar bajnokságot nyerni. 1963-tól ’71-ig 500 párosban itthon nem kaptam ki, a világversenyeken azonban sosem jött ki igazán a lépés. ’63-ban már a selejtezőben jobb időt eveztünk, mint a későbbi győztes a fináléban, a döntő rajtjánál azonban eltört a lapátunk. 1964-ben inhüvelygyulladást kaptam a fő verseny előtt, ’65-ben A-egység voltunk minkét páros számban, de Cseh Feri beteg lett. Aztán ’66-ban összejött a harmadik hely, 1967-ben pedig Duisburgban 1000 méteren a hármas pályán, hatalmas balos szembeszélben 850-ig vezettünk, aztán a helyi adottságok miatt csak negyedikek lettünk, mert a dobogósoknak a hetes, nyolcas, kilences pályán lefogta a szelet a lelátó a hajrában, és még sorolhatnám. Örülök, hogy szereztem világbajnoki érmet, de az biztos, hogy válogatott versenyzőként elképesztő peches voltam.
Viszont sportvezetőként sikert sikerre halmozott a Honvédnál, Olaszországban és a KSI élén is, hogy került utolsó munkahelyére?
Olaszország után megpályáztam az összevont Csanádi Árpád Központi Sportiskola főizgagatói állását. Nyolcan jelentkeztünk, végül ketten maradtunk versenyben a posztért, Gallov Rezső pedig engem nevezett ki a KSI élére. Szerencsére ott is sikerült magam jó szemléletű, tehetséges emberekkel körülvenni, minden szakosztálynál dolgoztak kiváló edzők és vezetők, sokukkal a mai napig jó a kapcsolatom. Ha csak a kajak-kenura gondolok, akkor a vezetésem alatt már 1996-ban tudott egykori KSI-s versenyző olimpiai aranyérmet nyerni Horváth Csaba személyében. Aztán sorra jöttek az eredmények, többszörös olimpiai bajnok lett korábbi neveltjeink közül Kozák Danuta, Szabó Gabriella, és Storcz Botond is. Mondhatom, hogy mindannyiukkal baráti a viszonyom a mai napig, Szabó Gabival például legalább havonta egyszer beszélek, mindig érdeklődik, és kikéri a véleményem néhány dologban. Ráadásul nemcsak olimpikonokat, hanem kiváló sportvezetőket is kinevelt az egyesület, Schmidt Gábort például én neveztem ki vezetőedzőnek, és élt a lehetőséggel, rövidesen ifi kapitány lett, majd főtitkár, ma meg már az MKKSZ elnöke. A Magyar Olimpia Bizottság főtitkára, Vékássy Bálint is nálunk lett anno kiváló kajakos.
A KSI-től öt éve elbúcsúzott, nem hiányzik már az egyesület?
Öt éve búcsúztam elnökként, de utána még maradtam edzésmódszertani tanácsadóként. Két évig szinte minden nap más szakosztálynál ellenőriztem a felkészülést, jártam a sportolövőkhöz, öttusázókhoz, ökölvívókhoz, valamint többször beültem a motorosba Mórocz István, Gintl Andrea, vagy éppen Oláh Tamás mellé. Az egész klub felelősége már nem nyomta a vállam, és végre azzal foglalkoztam, amit igazán szeretek. Jobban éreztem magam az edzéseken az izzadságszagban, vagy a motorcsónakban ülve, mint sportvezetőként zakóban, nyakkendőben az iróasztal mögött. Csodálatos időszak volt, levezetésnek kiváló.
Hogyan fogja megünnepelni, hogy 80 éves lett?
Nagyon szerényen. A feleségemmel kinyitunk egy üveg pezsgőt, valamint videóhívásban beszélünk majd az Egyesült Államokban élő öcsémmel is. Abban maradtunk, hogy magyar idő szerint délután 5-kor hívjuk egymást, náluk akkor lesz délelőtt 11, ők is kinyitnak egy pezsgőt, így fogunk együtt ünnepleni, és a fiamékkal is így “találkozunk” majd. Ez az időszak most ilyen, a nagyobb ünnepséget esetleg megtartjuk később, a legfontosabb, hogy egészség legyen.
