Egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy nem hiányolja a repertoárjából a rövid távú megmérettetéseket, mert a maraton egy olyan versenyzési forma, amiben tökéletesen ki tud teljesedni, és amivel maximálisan azonosulni tud. Nagyot tévedek, ha azt feltétezem, hogy a hosszú távos versenyzők valahol filozofikusabb alkatúak?
Erre még nem gondoltam. Olvastam viszont olyat, hogyha hosszú távú sportról van szó, akkor az embernek el kell viselnie közben önmagát, ha pedig az edzések meg a versenyek hosszúak, akkor nagyon meg kell találni bennük a szépséget, meg a motiváló erőt, hogy miért is csinálja az ember. A maratoni kajak-kenu egyébként elsősorban azokhoz áll közelebb szerintem, akik alapból csibészebbek.
Egy verseny hevében mennyire könnyű felmérni, hogy hol van ebben a csibészségben a határ? És egyáltalán, lehet-e az ilyen trükkök nélkül érvényesülni ?
Azt gondolom, hogy minél jobban megy valaki, annál kevésbé lesz rászorulva, hogy leszorítson, hogy kiforgasson másokat. Úgy ismertem meg Csabai Edvint, hogy már a mezőny fölé nőtt; neki már akkor sem volt szüksége ilyesmire. Nagyvonalúan tudott versenyezni. Magamon is észrevettem, hogy változtam ebben a tekintetben: volt, hogy korábban én is megcsináltam olyan dolgokat, amit ma már nem. Egyébként is van egy határ, amin túl már nem csibészségről, hanem sportszerűtlenségről beszélünk.
Az imént azt mondta: fontos motivációt találni. Az Ön esetében mi az?
Sokrétű ez a motiváció, és a korral is változik. Eleinte, huszonévesként abszolút a sport szeretete, a sportág iránt való elkötelezettség vitt előre, ahogyan sokakat – maratonban amúgy sem beszélhetünk különösebb anyagi haszonról –, és persze a becsvágy, hogy dicsőséget szerezzünk vele. Később aztán felmerül, hogy meg is kell élni, valamint megfelelni a családnak, a támogatóknak.
Hogyan érzi: az, hogy a neve felkerült az Örökös Bajnokok márványtáblájára, a hosszú táv elismerését is megerősíti?
Úgy gondolom, igen. Amikor elkezdtem párost menni Györe Attilával 2010-ben, akkor hatalmas vágyam volt, hogy világbajnok legyek. Utána pedig, ahogy jöttek az eredmények – bár eléggé távoli célnak tűnt – egyre inkább elérhetőnek látszott az is, hogy Örökös Bajnok lehessek. Számomra az egyik legnagyobb dicsőség, hogy ott szerepel a nevem a márványtáblán, mert amíg világ a világ, de legalábbis, amíg létezik az MKKSZ addig az feltehetőleg ott lesz…
