– Olimpiai ezüst-, és bronzérmes, ötszörös világbajnok, mégis nagyon ritkán szerepel a sajtóban, mi ennek az oka?
– Nem szeretek interjút adni, valahogy mintha nem tudnám olyan érzéssel kifejezni a gondolataim, ahogy azok bennem élnek. Ha visszanézem magam a televíziós interjúkban, akkor is ez a véleményem. Egy kollégája korábban könyvet írt az olimpiai ezüstérmesekről, megkeresett engem is, de visszautasítottam a lehetőséget. A könyv előszavában meg is említette, hogy az összes élő ezüstérmes közül csak egy úszó nem nyilatkozott neki és én. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a mi sportágunk annyi legendás versenyzőt kitermelt, miért pont én lennék az érdekes…..
– Nincs miért szerénykednie, összesen 18 alkalommal állhatott világverseny dobogóján. Hogy került a kajakozás közelébe?
– A 60-as években apám volt a főnöke Kovács Lászlónak, aki a maconi világbajnokságon aranyérmet szerzett négyesben. Ő vitt le az MTK-ba, ahol a szintén világbajnok Nagy László irányításával kezdtem el kajakozni serdülőben és ifiben. Sokat köszönhetek az edzőimnek, mindegyikük világbajnok volt versenyzőként. Foglalkozott velem Granek István, Fábián Öcsi bácsi, és a Kemecsei Imre is, aki úgy tudott evezni, hogy annak idején a legnagyobb példakép volt az MTK-ban. Vézna, kicsi gyerek voltam, ha fociztunk, engem senki sem akart a csapatába választani, nem kellettem volna máshol.
Mindenem volt a kajakozás,
Tahiba feljártunk eprezni, máskor kiszálltunk, és diót szedtünk, de nem volt semmilyen célom, csak nyomtam-nyomtam, és egyszer csak elkezdtek jönni az eredmények. Egyébként a kajak nem egy bonyolult sportág, ha valaki szorgalmas, vagyis eleget gürizik, akkor egész magas szintre el lehet jutni benne. Igaz, ez a összes többi sportágnál is így van.
– Párosban több mint 15 éven át tartozott az világ élvonalához, hogy csinálta?
– Büszke vagyok rá, hogy ez sikerült, annak ellenére, hogy a kajakosoknál mindig kissúlyú voltam. 170 centi magas vagyok, mindössze 70 kiló, hogy sokáig ott tudtam lenni a legjobbak között, ahhoz rengeteg szerencse kellett. Sok tehetséges kajakos hullik ki, és fejezi be nagy eredmény nélkül, a siker nüanszokon múlik. Például azon, hogy nem találnak egy olyan párt, akivel passzolnak. Egy jó párosban megvan a tudat alatti összhang, hogy amikor már nincs az eszénél az ember, annyira fáradt, akkor is együtt tudjon mozogni a másikkal. Más kérdés, hogy ez az összhang is el tud múlni, ahogy telnek az évek, az egész hasonlít egy házassághoz.
– Kikkel tudott ennyire összhangba kerülni?
– Várhelyi Péter volt az első “álompárom”. 1968-ban vele már nemzetközi versenyt tudtunk nyerni Dunavarsányban K-2 1000 méteren a felnőtt sztárok között. Várhelyi akkoriban elképesztő “nagy király” volt, 1970-ben ő indult 1000 egyest a világbajnokságon, annak ellenére, hogy 68’ őszén kiment evezni a havas esőbe, és olyan ínhüvelygyulladást szedett össze, hogy egy évet ki kellett hagynia. Én 1969-ben Hazsik Endrével szerepeltem sikeresen párosban, egy évvel később pedig már Völgyi Péterrel lettem világversenyen ezüstérmes.
– Később mégis Bakó Zoltán lett a párja, és vele lett a legsikeresebb….
– Bakó-Szabó, az volt a nagy páros. Bakóval tényleg úgy mentünk mint az álom. Várhelyihez hasonlóan ő is erős volt egyesben, az MTK, és a korszak legnagyobb menőjével, Csapó Gézával egyfolytában fűrészelték egymást az edzéseken, majdnem egy szinten álltak, de a párosuk nem működött igazán jól, így kerültem a képbe Bakó mellett. Mi tényleg nagyon jól mentünk együtt. Volt olyan edzés, ahol mondtam is a Bakónak, hogy olyan, mintha nem is eveznénk, mégis muzsikál a hajó alattunk. Ő is ugyanezt érezte.
– Aztán Joós Istvánnal lett olimpiai ezüstérmes, arra az eredményre a legbüszkébb?
– Az olimpiai ezüstérmem, amit Joós Pistivel nyertem K-2 1000 méteren Moszkvában, az majdnem ajándék volt, olyan körülmények között szereztük meg. Az 1976-os bronzom Bakó Zoltánnal viszont maga a tragédia, abban az évben győznünk kellett volna.
– Az a típus, aki ennyi idő távlatából is bánja, hogy nem jött össze az olimpia arany?
– Minden versenyző másként dolgozza fel, ha az olimpiai arany közelébe kerül, és mégsem jön össze neki. Annak idején a nagy öregek mondták az montreali döntő előtt, hogy “ne rontsd el, mert az életed végéig arra fogsz gondolni.” Szerintem igazuk volt. Előtte minden megnyertünk, 1976-ban esélyesek voltunk, a körülmények azonban nem kedveztek nekünk. De kár beszélni róla, mert magyarázkodásnak tűnik. Nálam sokkal nagyobb versenyzők sem tudtak olimpiát nyerni.
– A döntőre úgy álltak oda, hogy egyikük sem volt egészséges, voltak más zavaró körülmények is?
– Szerintem egyedülálló a magyar sportban, hogy az olimpiai előtt egy hónappal kirúgták az edzőnket, Kemecsei Imrét. A történet előzménye, hogy velünk edzett a Csapó is, aki az olimpiát megelőző három évben egyeduralkodó volt itthon egyesben, így már előre leírták, hogy ő elindulhat két számban is Montrealban. Aztán jött 1976, és egy kiélezett válogató után Sztanity Zoltán megverte Csapót 500 egyesben. Csapó és Kemecsei ennek ellenére tartották volna magukat az eredeti megállapodáshoz, Géza még az akkori szövetségi kapitányt, Péhl Józsefet is megfenyegette a vita hevében, ennek az lett a vége, hogy Kemecseit kirúgták. Ürögi László lett az edzőnk, ő a maradék egy hónapban Kemecsei tervei szerint készített fel minket, akinél az volt a szokás, hogy a csapat tagjait – kivéve engem – néhány héttel az év versenye előtt elvitte egy fárasztó négyes hosszúevezésre. Csapónak és Bakónak erre szüksége volt, Imi nekem mindig azt mondta, hogy Istyu, te ne gyere, te ennél finomabb műszer vagy! Ürögi ezt nem tudhatta, betett engem is a négyesbe, ami ráadásul egy vacak hajó volt, mert aznap az olimpiára készülő négyesnek, Demééknek jutott Dunavarsányban az éles hajó. Nem ültünk jól, én alig tudtam vizet fogni, visszaértünk, éjszaka pedig felültem az ágyban, és már be volt dagadva a hüvelykujjam. Aztán láttam, hogy a Bakó nincs is a szobában, neki a megerőltetésétől olyan vesegörcse lett, hogy a fájdalomtól csak kúszott-mászott az atlétika-pályán, ott találtuk meg. Ilyen előzmények után mentünk az olimpiára, ahol ráadásul nem tudtunk rendesen edzeni, mert kicsi volt a vízfelület. Később csak olyanok nyertek Montreálban, akik Kanadában máshol edzettek, és csak a verseny előtt pár nappal érkeztek meg a helyszínre. Nem voltunk önmagunk, az előfutamban túl lassan kezdtünk, a középfutamban túl gyorsan. A döntőben pedig féltávnál hatodikak voltunk, 750-nél pedig elsők, gondolhatja mennyire kihajtottuk magunkat. Így az is csoda, hogy egyáltalán a dobogót megcsíptük, pedig abban az évben az olimpiai előtt úgy nyertük a nemzetközi versenyeket, hogy még finiselnünk sem kellett.
– Ennek ellenére is szerencsésnek tartja magát?
Egyértelműen. Moszkvában például úgy lettünk ezüstérmesek, hogy Bakó betegsége miatt akkor ültem össze Joós Istvánnal, az az eredmény tényleg egy ajándék volt. Pályafutásom végén Tóth Istvánnal is sikeresek tudtunk lenni, több világbajnoki érmet szereztünk, nyertük a magyar bajnoki címeket. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy fantasztikus kajakosokkal mehettem párost.
– Gondolom egykori társai úgy mesélik, hogy szerencsések, mert a korszak egyik legjobb vezérevezőse mögött ülhettek…..
– Érdekes dolog ez is. Szerintem az volt a titkom, hogy
nem voltam domináns a hajóban.
Deme, Csipes, vagy Kammerer mögött nincs mese, ha ők sztrókolnak, akkor mögöttünk mindenkinek azt kell evezni, amit diktálnak. Nekem Fábián Öcsi bácsi mindig azt mondta, hogy nem te vagy a főszereplő, hagyd evezni a másikat. Hagytam, és mázlim volt, alkalmazkodtam a párom ritmusához, és ez bejött. Persze, azért lassú nem voltam, rajtban például még Csapót is meg tudtam lepni, az első világbajnoki címemet is 500 egyesben szereztem a váltó tagjaként, de elsősorban tényleg szerencsésnek tartom magam az eredményeim miatt.
– Több egykori versenyzőtársa, például Bakó Zoltán is, pályafutása befejezése után sikeres edző lett. Ön miért nem követte a példájukat?
– Nem automatikus, hogy aki világbajnok volt, abból jó edző is lesz. Elvégeztem a szakedzőit, próbálkoztam is, de a maximalizmusom miatt egyszerűen nem vagyok jó pedagógus. Nem bírtam elviselni, ha az egyik versenyzőm résztávozás közben négy-öt hajóval le volt maradva már a iramevezés közben is. Mérnökként végeztem a Műszaki Egyetemen, a mai napig inkább elvonulok a műhelyembe egyedül, és olyan lendkerekes izomfejlesztő gépen dolgozom, amivel modellezni lehet a kajakos mozgást. A szerkezet kevésbé profi, mint egy mai ergométer, viszont nagy előnye, hogy kisebb, és sokkal könnyebben szállítható, ennek a tökéletesítésével foglalkozom régóta.
– Most, hogy 70 éves lett, készít valamilyen számvetést?
– Nem csinálok számvetést, próbálom kiiktatni a fejemből, hogy már 70 éves vagyok. Rossz, hogy a korosztályomból már többen nincsenek velünk. Meghalt az öcsém, aki szintén sikeres kajakos volt, de elment Wichmann Tamás is, és még sokan mások. Ettől függetlenül rengeteget gondolok a versenyzésre, manapság is gyakran álmodom arról, hogy az olimpiára készülök, szinte minden futamra, eredményre és adatra emlékszem.
Boldog embernek tartom magam,
szép családom, feleségem, két lányom, két unokám van, az egészségemmel sincs baj. A mai napig vízre teszem néha az öreg “Hunter” típusú K-1-est, és elindulok a Dunán felfelé Pünkösdfürdőtől, az Előre-stégről. Kicsit már labilis vagyok, 20 éve keresem a mozgást, tudom, hogy már soha nem lesz az igazi, de ettől még nagyon jól érzem magam a hajóban.
