- Számoljunk együtt! Mai szemmel mérve későn, 33 esztendősen állhatott világbajnoki dobogón, az 1988-as első maraton világbajnokságon nyerte a kenu egyes versenyt, 2002-ben, 47 esztendősen vonult vissza az aktív pályafutástól, és most 70 évesen is edzőként, egyesülete, a Szentendrei Kajak-Kenu SE elnökeként rengeteget tesz a magyar kenuzásért. Pár mérföldkövet megtaláltunk, de mikor kezdődött a szerelem a kenuzással?
- Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem az általános iskolában, amikor osztálytársam, Vaskuti István lehívott kenuzni az Építőkbe. Előtte úsztam, de megszűnt az egyesületem és mindenképpen szerettem volna sportolni. Szeptemberben mentem le először a vízitelepre, aztán amikor a rákövetkező nyáron a családi nyaralások miatt kihagytam három hónapot, ki akartak rúgni az egyesülettől. Szerencsére ez nem történt meg, mert alapvetően nagyon jól éreztem magam abban a közegben.
- Szabadabb életet éltek, mint a mai fiatalok?
- Egészen más világ volt. Talán sokkal több kalandot, csibészséget engedtünk meg magunknak, mint a mai gyerekek. Emlékszem volt olyan hétvégénk Istvánnal, amikor portyakenuval vízre szálltunk és megkerültük a Hajógyári-szigetet. Az akkori versenyzőknek ez egy óra volt, mi egy nap alatt csináltuk meg, de közben üldöztünk vadkacsákat, az iszapos magasparton csúszdát csináltunk magunknak a sárban, közben egy kicsit úsztunk is. Ma kötelező, hogy egy-egy edzésen motorcsónakkal kövessük a gyerekeket, akkoriban alig volt hajóforgalom és motoros is mutatóban akadt csak az egyesületeknél. Ezek az élmények bevésődtek, meghatározóak lettek az életemben és amikor edző lettem, igyekeztem ezt az életérzést belecsempészni a versenyzőim felkészítésébe is. Amikor kisebbek voltak, minden versenyidőszak végén elvittem őket egy szigetközi vízitúrára. A helyszín vadregényes, tele vízi labirintussal, komoly helyismeret kell hozzá, hogy az ember ne tévedjen el. De emellett mindenfélét csináltunk a srácokkal, ha volt jegünk, korcsolyáztunk vagy hokiztunk, ha volt havunk, sífutottunk a Duna-parton. A lényeg az volt, hogy minél több élményt megéljenek és minél inkább a közösség részévé váljanak.
- A szavaiból azt veszem ki, hogy nagyon hamar kialakult Önnél a kenus identitás, amelyet még jobban elmélyített, hogy olyan világklasszisok mellett tudott készülni, mint Wichmann Tamás, Buday Tamás és Frey Oszkár. Ennek köszönhető az is, hogy ilyen sokáig kitartott a pályán?
- Ennek mindenképpen. Bár ifiben eredményesen szerepeltem síkvízen, párosban és egyesben is tudtam nyerni, amikor a felnőttek közé léptem olyan erős mezőnyben találtam magam, hogy nagyon nehéz volt érvényesülni. Minden döntőben olimpiai és világbajnoki érmesek sorakoztak fel - nem is sorolnám, hogy kik, mert nem akarok senkit sem megsérteni azzal, ha kihagyom. Ennek ellenére C-2 1000 méteren, ami akkor még olimpiai táv volt, tudtunk nyerni válogatót is, de a szétlövés már sajnos nem sikerült. Síkvízi világbajnokságról egy aranyérmem lett, 1991-ben Párizsban C-2 10 000 méteren nyertünk Gyulay Istvánnal. Bár nagyon szerettem a tízezer méteres versenyeket, amelyek korábban szintén olimpián szerepeltek, de összességében a pályafutásom főbb eredményeit a maratoni távon értem el.
- Elsőnek lenni az elsők között mindig különleges élmény. Mit jelent, hogy 1988-ban Notthingham-ben Ön nyerte meg a kenu egyest az első maratoni világbajnokságon?
- Minden szempontból különleges élmény így utólag, de akkor inkább borzalmasnak éreztem. Olyan élmény, amit az ember nem igazán szeretne megismételni. Az első maratoni versenyek valóban maratoni távon zajlottak, Notthingham-ben pedig olyan orkán erejű szélben kellett versenyeznünk, hogy előfordult az is, hogy szinte csak álltunk a pályán. Több mint öt óra alatt teljesítettem a távot. Amikor kiszálltam a kenuból azt éreztem, hogy köszönöm, de nekem ez így elég is volt. Aztán itthon, átértékelve a versenyt, úgy éreztem, hogy rengeteg motivációt adott ez a siker. Ahogy említette is, a 33 esztendőmmel nem voltam már fiatal, de mindig is szerettem edzeni, versenyezni, nagyon hozzám nőtt ez a kenus életforma, így volt értelme várni arra, hogy a harmincas-negyvenes éveimre megérkezzek én is a nemzetközi mezőnybe.
- Pályafutása során három maratoni világbajnoki címet nyert, melyik verseny adta a legtöbbet Önnek?
- Őszintén? A párizsi 10 000 méter. Akkor még nagy értéke volt ennek a versenyszámnak, majdnem ugyanolyan elismerés járt érte, mint mondjuk az ezres és ötszázas számokért. A maratoni győzelmekre, érmekre nem tekintek másodrangúként, de valahogy ez a 10 000 méter egy kicsit magasabb polcon van.
- Milyen volt a maratoni hőskorában versenyezni? Évről évre azt látjuk, hogy a maratoni mezőnye egy igazi család. Kicsit hasonlatos az atlétikában a többpróbázók közösségéhez, akik mindenben támogatják egymást, örülnek a másik sikereinek.
- Valóban szűkebb a közösség, annak idején a versenyek két nap alatt lezajlottak, így könnyebben rá is láttunk egymás teljesítményére, jól ismertük a nagy riválisokat, akik között megesett, hogy barátokra is lelt az ember.
- Ahogy említette egy-egy világverseny két nap volt, ráadásul maratoni távon. Nem bánja, hogy emiatt nem tudott párosban is érvényesülni?
Ez volt a mi korszakunk, ebből kellett a legtöbbet kihozni. Az egyesek után általában félholt volt az ember, szétszakadt tenyérrel már nem nagyon kívántuk azt, hogy párost is menjünk. Összességében nekem nincs hiányérzetem.
- 2002-ben fejezte be az aktív pályafutását, és szinte azonnal kapott edzői állást – méghozzá Dél-Ázsiában. Mondhatjuk azt, hogy kézenfekvő vált ez a váltás?
- Építőipari dolgozóként, építésvezetőként nem éreztem, hogy olyan nagyon érvényesülni szeretnék és mivel az egész életemet a vízpart mellett töltöttem el, így kézenfekvő volt az edzői pálya. Dél-Ázsia egy egészen más világot mutatott meg nekem. Mianmarban kaptam állást, és az ott eltöltött két év alatt egészen szép eredményeket értünk el a versenyzőimmel. A Sea Games-en öt bajnoki címet is szereztek, ami nagy szó volt, hiszen előtte egy sem jött össze. Nem volt velük könnyű, bár ügyes versenyzők voltak, akiket a halászfalvakból toboroztak össze. Ők szinte csecsemőkoruk óta a hajóban éltek, tudtak evezni, de erről a pontról nehezen tudtunk elmozdulni. Amikor hazajöttem a Budapesti Honvédnál kezdtem el utánpótlás edzőként ténykedni, majd fél év múlva jött a lehetőség, hogy Szentendrén klubot alapítsak. Belevágtam.
- Nehéz volt egy egyesületet a nulláról felhúzni?
- Nagyon nehezen ment. A toborzás nem az erősségem, az elején csak egyesével jöttek a srácok, egy-két gyerekkel foglalkoztam, ami azért lehangoló volt. Az eredmények is lassan jöttek, serdülő korosztályban volt egy dobogós helyünk, ami nagy szónak számított, de nem adtam fel, mert a gyerekek valóban jól érezték magukat az egyesületben, ami a második otthonuk lett. Jó volt a társaság, jó volt a hangulat, sokat túráztunk, bringáztunk, koriztunk, hokiztunk vagy sífutottunk, a nyári időszakban pedig a túrabajnokságokon szerezték meg a rutint és a sikerélményt ezek a fiatalok.
- Korábbi versenyzője, a kétszeres világbajnok Adolf Balázs is az első eresztéssel érkezett Önhöz?
- Igen, Balázs a legelsők között volt, gyakorlatilag együtt mentünk végig ezen az úton. Most ősszel útelágazáshoz érkeztünk, ő jobbra ment, én balra, de ez már érett, benne volt a mi közös pályánkban. Ma van a 70. születésnapom, és nem tagadom, olykor fárasztanak az edzősködéssel együtt járó dolgok. Mivel egy nagy, nyolcvan fős csapatot viszek itt Szentendrén egy fiatal kollégával, így már nem tudok Balázsra úgy koncentrálni, ahogyan egy válogatott sportolóra kellene. Amikor edzőtáborokban vagy versenyeken voltunk nem a saját dolgaimat csináltam, folyamatos alkalmazkodásra volt szükség, Balázs pedig sokszor már nem Szentendrén készült, nagyon nehéz volt összehozni az edzéseket úgy, hogy a kisebbek se szenvedjenek csorbát. Mindketten tudjuk, hogy ez volt a helyes döntés és sok sikert kívánok neki.
- Ha már a fiatalokat említette, Szentendrén kenuznak a Faragó-Tóth testvérek, Ábel és a fiatalabbik fiú, Vince, akik szintén nagy ígéretei a magyar kenuzásnak. Idén a korosztályos Európa-bajnokságon C-2 1000 méteren aranyérmesek lettek és a győri maraton világbajnokságon is a dobogó tetejére állhattak fel. Rajtuk keresztül szemlélve hogyan látja a magyar kenu jövőjét?
- Ha sok olyan versenyző van a mezőnyben, mint amilyen Vince, aki amellett, hogy nagy tehetség, minden percét a kenuzáshoz igazítja. Tizenöt esztendős, de már tudatosan szán időt a pihenésre, nincs mobilja direkt azért, hogy ne vonja el a figyelmét a sporttól, az edzéseket, a kiegészítő munkát mindig száz százalékosan megcsinálja… A fiatalok esetében nekem az az elsődleges, hogy szeressék ezt a sportágat, élvezzék a kenuzást és idővel maguktól akarják a munkát, a terhelést. Sok ilyen kenust látok a magyar mezőnyben. Vidéken jó pár erős iskola van, Szegeden, Pakson, Győrben, hiszem, hogy ezek közül a fiatalok közül lesz, aki igazán ki tud majd bontakozni a nemzetközi mezőnyben.
- Olykor a kenus időszámítás egyik viszonyítási pontja Vajda Attila 2008-as pekingi aranyérme. Eljöhet újra egy aranykorszak?
- Minden kenus edző ezt reméli, de mondjuk nehéz úgy a pályán tartani ezeket a fiatalokat, hogy szűkítik a programot, egyre kevesebb az indulási esély, a férfiaknál és a nőknél is gyakorlatilag két versenyzőből megoldható egy olimpia. Nehéz így jövőképet letenni eléjük, motivációt adni a számukra.
- Önnek is nehéz? Versenyzőként közel négy évtizeden át tudta motiválni magát… Mit ad át a mai fiataloknak ebből?
- Hogy a munka elvégzésének, lehet eredménye. Nagyon kell becsülni a nem könnyen jött sikereket, és a pillanatnyi sikertelenség nem veheti el a céltudatosságot. Sok őstehetségnek kikiáltott versenyzőt láttam korán abbahagyni a sportot, de aki valóban beleszeret abba, amit csinál, az életre szóló kötelekét jelent.
Lipiczky Ágnes
