A KASE, majd a VTSK remek kenusa volt. Az 1972-es évtől a szárnyait bontogató szlalom szakágban próbálgatta képességeit, van, aki most is emlékszik rá, ahogyan minden egyes nap a Honvédról szlalomkenuval evezett akkori munkahelyére a KSI-be. Nevéhez kapcsolható a magyar kajakpóló, de tevékenyen dolgozott Parti János hajóépítő üzemében, majd később a Magyar Kajak-Kenu Szövetség technikai vezetője lett, erről az oldalról ő koordinálta az 1998-as szegedi kajak-kenu világbajnokság lebonyolítását. Lehet, hogy cikkünk olvasásakor lesz olyan ember, aki éppen síoktatóként emlékszik rá - a havas lejtőkön tanulta meg tőle a sportág fortélyait.
De mindezeknél fontosabb talán, hogy mit is jelentett ő a sportág számára, hány és hány versenyzőnk gondolhat most, 80. születésnapján arra, mit is köszönhetett Kökőnknek.
Mert nem volt olyan helyzet, amit ne tudott volna megoldani, nem volt olyan kérés, amelyre ne tevékenyen reagált volna, nem volt olyan probléma, amely elől elfutott volna, s talán nem csak barátai, közeli ismerősei gondolják úgy a sportágból, ha azt mondanák: „Jaj, nagy a baj”, Kökö az elsők között lenne, aki segítséget nyújtana.
Jelenség ő a magyar kajak-kenu sportban, hiszen amellett, hogy megbízható munkaerő volt, remek társasági emberként lelki mentor, iránymutató vezető is lett sokak számára.
Hogy miként emlékeznek rá olimpiai bajnokaink?
Kovács Katalin, háromszoros olimpiai bajnok:
„El sem hiszem, hogy ma nyolcvan éves Kökö. És el sem hiszem, hogy több mint huszonöt éve tart a mi barátságunk, kötődésünk, kapcsolatunk. Rengeteget köszönhetek neki. A pályafutásom elején mentorom lett, az évek során pedig a barátom.
Kökö nem csak azzal foglalkozott, hogy a hajóm felkészítve álljon a rajtnál a versenyeken, a lelkemmel is törődött.
Bár általában az életünket az határozza meg, hogy otthonról mit hozunk, az én személyiségfejlődésemhez Kökö is rengeteget hozzátett. Sokat tanultam tőle, megmutatta, hogyan kell bizonyos helyzetekben alázatosnak maradni, két lábbal állni a földön, segítőkezet nyújtani, ha szükséges és elegánsan kezelni a legapróbb konfliktusokat is. Nagyon köszönöm neki, hogy az életem része, a mai napig. Boldog születésnapot kívánok neki!”
Storcz Botond, háromszoros olimpiai bajnok:
„Igazi úriembernek, egyéniségnek tartom Kökőt, aki jelenség volt a mi sportágunkban. 1995-ben kerültem be a felnőtt válogatottba, akkor ismertem meg őt igazán és
mindig is csodáltam benne a higgadtságát,
azt a könnyed stílust, amellyel kézben tudta tartani a csapat körüli dolgokat. Mobiltelefon ekkor még nem volt, walkie talkie-val irányította a csapatát, az elintézendőket felmondta egy diktafonra és mindig megvolt az a csavar, lábtámasz, bármi, amire szükségünk volt ahhoz, hogy jól teljesíthessünk. Boldog születésnapot kívánok neki és köszönöm, hogy én is köszönthetem őt ezen a jeles napon.”
Kammerer Zoltán, háromszoros olimpiai bajnok:
„Zoli bácsi, én így hívom őt, mindig nagy hatással volt rám. Ő tanított meg síelni, azt hiszem, rengeteg kajakost és kenust ő tanított meg erre a sportra, de nem csak ezért emlékszem rá vissza szeretettel. Három sztori jut az eszembe elsőre, az egyik az 1999-es világbajnokságon történt, amikor a legendás négyesünkkel nyolc év után legyőztük a németeket. Zoli bá bejött a hajógarázsba, elővett egy díszdobozos unikomot és átment a németekhez az akkori kapitánnyal, Josef Capousekkel koccintani. Elegáns volt, ahogyan az a mondata is, amit 2000 tavaszán hallottam az egyik edzőtáborozásunk során. Kati néni a lányokat irányította el éppen és szó esett a súlyproblémákról. Zoli bá talpig elegánsan tett-vett, a lányok pedig dohogtak, sírtak és azt beszélték, ugyan hogyan kellene lefogyni. Mire Zoli bácsi fütyürészve, csavarhúzóval a kezében ezt mondta: a legjobb fogyókúra lányok, a köszönöm, nem. A harmadik nagyon meghatározó beszélgetésünk a 2004-es athéni játékokon történt, ahol pénteken megnyertük a négyest, majd szombaton az ötödik helyen zártam párosban. Még másnap is dohogtam a szálláson, csomagoltunk, pakoltunk és el voltam keseredve az ötödik helyem miatt. Ekkor odalépett egy pohár whiskey-vel a kezében, és beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, hogy mi bánt. Egyszer csak elővett egy fekete sálat és a kezembe adta.
»Kisbarátom, kötözd meg a fejeden, takard el a szemed és tölts el két-három órát ebben a sálban. Akkor majd meglátod, hogy kinek jobb, egy háromszoros olimpiai bajnoknak vagy egy vak embernek.«
Na a kendő sosem került fel a fejemre, és azóta egészen másként látok én is. Sokszor eszembe jut ez a jelenet, ha valami keserűség ér az életemben. Nagyon tisztelem Zoli bácsit, akivel évente egyszer-kétszer találkozunk is. Szeretnék neki ezúton is nagyon boldog születésnapot kívánni!”
