- Van az mondás, hogy az életkor csupán egy szám. Ön mit gondol erről?
- Nekem is csak egy számot jelent, de azért mutatja azt is, hogy ez már B-oldal. Egyébként sosem foglalkoztam ezzel, különben már Londonban is azt kellett volna éreznem, hogy öreg vagyok. Most se érzem magam 50 évesnek, de azért bevallom rossz belegondolni, hogy repülnek az évek és telik az idő.
- 2012-ben 37 évesen lett olimpiai bajnok Dombi Rudolffal K-2 1000 méteren. Azt talán mondhatjuk, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek vezették ehhez a diadalhoz. Mindezek fényében mi jut eszébe, ha ránéz az éremre, túlmutat-e a jelentősége azon, hogy ez egy olimpiai arany?
- Mondjuk úgy, hogy évente egyszer megnézem, hogy megvan-e még (nevet). Nyilván jó érzésekkel tölt el, hogy megtudtam csinálni azt, ami a gyerekkori álmom volt és ha nehezen is, de csak összejött. Nagyon sokat küzdöttem érte, folyamatosan hajtottam ezt az álmot és végül pályafutásom végére realizálódott, hogy Rudival meg tudjuk, és végül meg is tudtuk csinálni.

- Mi lehetett az a csupán 53 ezredmásodpercnyi plusz, ami a javukra döntött 13 éve a portugálokkal szemben?
- Azt nem mondanám, hogy erősebbek lettünk volna, talán ott, abban a pillanatban nekünk kellett nyerni. Előzetesen rengeteget gondolkodtunk azon, hogy rakjuk össze a pályát. Nagyon megvolt tervezve minden. Valószínűleg ezen múlott, igazából nem tudnék felidézni egy hibát sem abban az ezer méterben.
- Megváltozott az élete 2012. augusztus 8-án?
- Az olimpiát követő időszakban szinte mindig hívtak valahová, gyakorlatilag egy szabad percünk sem volt. Ugyanakkor mindenhova el is mentünk. De utána visszacsöppentünk a valóságba, újra elkezdtünk edzeni és ismét ugyanolyan emberek lettünk, mint a többiek. Persze azért az olimpiai arany ott lapult onnantól a farzsebbe, ami pozitívum volt, de különösebb jelentőséget most sem tulajdonítok neki.

- Ebben a számban ez volt az első és mindmáig egyetlen magyar olimpiai győzelem. Idénre azonban már nemcsak az ötkarikás játékok, de a világbajnokság és az Európa-bajnokság programjából is kikerült a K-2 1000 méter. Hogy érinti ez?
- Amikor ilyen híreket hall az ember, rossz érzés belegondolni, hogy hova tartunk. Az ezer méter egy olyan táv, ami a sportágnak az alapja. Természetesen a rövidebb távok is komoly felkészülést igényelnek, de nem annyira küzdelmesek, mint egy ezer méter. Itt sokkal kitartóbbnak kell lenni, sokkal több munkát kell elvégezni, sokkal összetettebb a versenyzés. Ez egy tradicionális szám volt, sajnálom, hogy ez történt vele.
- Ahogy ismerem és ahogy most is beszél egy nyugodt, megfontolt és alapvetően egy csendesebb személyiségtípusnak tűnik. Milyen volt a kajakos Kökény Roland?
- Sokszor megkaptam, hogy nagyon precíz vagyok. Nekem az volt az elsődleges, hogy elérjem a célomat és ennek mindent alárendeltem, nagyon sok mindenről lemondtam a sport miatt. Tudatos versenyző voltam, egyszerűen azzá kellett válnom, hogy valóra váltsam az álmomat. Egyébként versenyzőként is viszonylag csendes típus voltam, viszont alapvetően jókedélyű.

- Édesapja révén gyakorlatilag beleszületett a sportágba. Gyerekként nem is jöhetett más sportág szóba?
- Én az úszással kezdtem, sőt indultam még versenyeken is. Mivel viszont sokszor megfordultam a vízparton, gyakorlatilag a szüleim számára nem volt menekvés, kiharcoltam, hogy kajakozhassak. Ötévesen már eszkimókajakban ültem. Szerintem, ha egy gyerek egyszer ezt kipróbálja, utána biztos úgy dönt, hogy kajakozni akar. Többször is elmondtam már, hogy az 1988-as olimpián fordult meg a fejemben először, hogy szeretnék egy napon felállni arra a dobogóra és annak is a legmagasabb fokára. A Gyulay Zsolt és Csipes Ferenc fémjelezte generáció volt rám a legnagyobb hatással.
- Ha az embernek ennyire részévé válik a sportága, a visszavonulás, vagy a felismerés, hogy nincs tovább nagyon nehéz lehet. 2016-ban, 41 évesen tette le a lapátot, hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
- Én komolyan szerettem volna még Rióba is kijutni és úgy éreztem, hogy Rudival sikerülhet. 2015-ben újra összeültünk, szerintem jók is voltunk, de az ősz folyamán ő máshogy döntött. Utána tavasszal jó formában voltam az edzőtáborokban csak közben sajnos mononukleózison lett, ami befolyásolta az egész szezonomat. A hab lett volna a tortán, ha Rudival sikerül kijutni és úgy érzem egy érmet is szerezhettünk volna.
- Ha egy szóval kellene jellemeznie a pályafutását mi lenne az?
- A kitartás. Mindig nagyon akartam, de vagy én helyezkedtem időnként rosszul, vagy nekem ez volt megírva. Az élet a pályafutásom legvégén hozott össze a Rudival. Előtte is voltak jó párjaim, de Rudival felülteljesítettük a várakozásokat. Jól kiegészítettük egymást, ő volt a robbanékonyabb én a bírósabb, emellett nagyon egyforma volt a vízfogásunk.

- Manapság a Honvéd szakosztályvezető helyetteseként dolgozik, illetve nevét viseli az egyik a keleti, északkeleti egyesületeket összefogó regionális akadémia is. Milyen az élet a parton, illetve az irodában?
- Ha időm engedi most is vízre szállok. Igyekszem úgy alakítani az időmet, hogy a régi edzőtársakkal ki tudjak menni délelőtt, úgyhogy korábban indulok reggel és inkább este vállalok több munkát, amúgy is az adminisztratív feladatokkal akkor jobban tudok haladni a nyugodt, otthoni környezetben.
- Az edzősködés soha nem vonzotta?
- Nem vagyok az a típus, aki beül egy motorosba és minden nap edzést tart. Nyilván, aki kéri annak szívesen segítek, akár a technikában, akár az edzésmentalitásban örömmel elmondom, hogy én, hogy csináltam. Persze nem gondolom, hogy ez az etalon, de talán lehet belőle inspirálódni.
- Tényleg az egész életét a mai napig ez a sportág tölti ki. Van lehetősége időnként kiszakadni, egyáltalán keresi az ilyen lehetőségeket?
- Nem akarok kiszakadni, a kajak az életem nagy szerelme. Örömmel szállok vízre nap mint nap, az életem ez a sportág.


























