Negyvenéves lettél. Amikor kimondod ezt a számot, mi jut először az eszedbe?
Egy nyár végi beszélgetés, amelyet könnyek között folytattunk, hiszen egy nagyon jó baráttól, párostárstól, Boros Geritől búcsúztunk. Geritől, akinek élete és sajnos korai halála sokunkban megnyomott egy bizonyos csengőt, elgondolkodtatott bennünket az életünk törékenységéről és kiszámíthatatlanságáról. És ha magamat nem is veszem komolyabban, talán sok más értéket jobban előtérbe helyezek, mint korábban. Hogy mi jut eszembe a negyvenről? Hogy már több vagyok, mint 18+Áfa, és őszintén nem tudom, hogy hová szaladt el az a kilenc év, amióta abbahagytam a kajakozást. 2017-ben belecsöppentem a nagybetűs életbe, kikerültem abból a burokból, amit a sport adott számomra. Pedig ez a burok az egyik legjobb dolog volt az életemben. A sportolói létnek különleges a varázsa: van egy világod, amelyben te vagy a motor, az erőgép, ahol, ha jó formában vagy, akkor legyőzhetetlennek érzed magad a vízen. Ilyen élményt máshol nagyon nehéz megtapasztalni.
Hogy kezdődött ez a történet? Mivel a szüleid lelkes vízitúrázók voltak, így azt tudjuk, hogy már pelenkásan hajóban ültél. Eleve elrendelés volt a kajakozás?
Valóban már egész pici gyerekként vízen voltam, és már hat-hét évesen megvoltak az ambícióim. Példának okáért egy túra alkalmával édesapámmal is összevesztem azon, hogy nem én kormányozhattam a családi kenut. Annyira megsértődtem ezen, hogy végigduzzogtam az utat. Volt egy pici kenulapátom is, amibe a szüleim beleégették a „Jöttem, láttam, győztem” feliratot latinul – ezt a mai napig nagy becsben tartom. Hogy miként kezdődött a pályafutásom? Az Újpesti Ifjúsági Kajak Clubból indultam, ahol – mivel volt már tapasztalatom – szinte azonnal megültem a minikajakot. Ez óriási sikerélményt jelentett. Érdekes, hogy edzésre nem igazán szerettem utazni, de amikor már ott voltam a többiekkel a csónakházban, nagyon is szerettem ezt a világot.
A következő állomás, a Margitsziget lett.
Igen, mivel az UIKC sajnos pénzügyi nehézségekkel nézett szembe, és nem tudott kinyitni, így kénytelenek voltunk más egyesület után nézni. Többedmagammal kerültünk a Margitsztigeti Építőkbe, és a mai napig emlékszem rá, hogy micsoda stresszt jelentett nekem ez a váltás. Nem az új klubba való beilleszkedés, inkább az, hogyan jutok el az egyesületbe. Fogalmam sem volt hogyan kell közlekedni, leszállni, átszállni, egyáltalán jó buszmegállóban vagyok-e… De odafent fogták a kezem, mert már az első alkalommal hiba nélkül megérkeztem az edzésre. Az edzőm Máté Attila lett, aki csak „Rudikának” hívott vagy „Tökölő művésznek”, hiszen én mindig elég akkurátusan készülődtem, mindent az élére állítottam az öltözőben. Az edzéslátogatásban ekkor még akadtak hiányosságaim, heti kétszer-háromszor jártam le a telepre, amikor Attila megjegyezte: jó lenne, ha többet látna, mert ennyi edzéssel nehéz lesz boldogulni! Na, ez valahogy betalált. Azt gondoltam, ha Attila látni akar, akkor csak van bennem valami különleges, és nem akartam béna sem lenni, így elkezdtem rendszeresen edzésre járni. A minikajak megülése után ez volt a második jel, amely azt mutatta, hogy jó helyen vagyok. A harmadik pedig az első Budapest bajnokságom lett, amelyen a negyedik lettem, de kizártak előttem egy versenyzőt, így éremmel térhettem haza. Lehet, hogy ez most innen nézve apróságnak tűnik, de nekem rengeteget jelentett akkor. Elkezdtem hinni abban, hogy én is vihetem valamire ebben a sportágban.
Milyen gyerek voltál? Türelmes? Vagy olyasvalaki, aki tűzön-vízen át akarta a sikert?
Türelmes semmiképpen sem voltam. Nagyon zavart, ha nem voltak eredményeim, ha előttem végzett valaki. Emlékszem, egy szentendrei evezés során panaszkodtam is Attilának arról, hogy idegesít a sikertelenség. Ő csak annyit mondott: ne izguljak, egy jó férfi kajakos, 25-26 éves korára érik be. Akkor azt gondoltam, ez nekem nem válasz! Hol van az még?! Aztán láss csodát, igaza lett Attilának, hiszen nem voltam még 26 éves, amikor megnyertük Kökény Rolanddal az olimpiát.
Egy sportoló életének főműve.
Igen, az. Valami, amit egy életen át viszünk, büszkén viselünk a nevünk mellett. A dicsőségben benne vannak a szép pillanataink és a kemény évek is. Egy kis egyesület mindennapjai. Benne van, hogy a vízitelepen nem lehetett becsukni az ablakot, hogy nem volt melegvíz a zuhanyzóban, benne vannak azok az áldatlan, hőskori körülmények, amelyekre csak nosztalgikusan tud visszagondolni az ember és amelyben mi mégis otthon éreztük magunkat.
Ifjúságikorú versenyző voltál, amikor Szilárdi Katalin vette át az edzéseidet. Hogy kell elképzelni egy kamaszfiú és egy női edző közös munkáját?
Nekem edzőm volt, nem nő edzőm. És pipa voltam, ha valaki azzal érvelt, hogy Kati nő, mert kiváló szakembernek tartottam és tartom a mai napig is őt. Egyébként szerencsém, hogy nő edzőm volt: Kati úgy ismert, mint a tenyerét, a szemem villanásából tudta, hogy mi van velem, éppen támogatni kell vagy a földre visszahúzni. Rendkívül intuitív ember, aki hagyott engem is gondolkodni, és akivel hasonlóan „step by step” célokat fogalmaztunk meg. Sose rágta a számba, hogy miért küzdünk, együtt jelöltük ki azt az utat, amelyen végig akartunk menni.
Az utazásotok első nagy állomása: 2004, Poznan.
Az ifjúsági Európa-bajnokság, amelyen K-4 1000 méteren bronzérmesek lettünk. Már maga a kijutás is katarzis volt számomra, hiszen a válogatón döntetlenre álltunk és a szétlövést is végül egy hajó hátrányból tudtuk csak megnyerni. Beégtek a versenyt megelőző órák is, ahogy az akkor már négy éve kajakozó Hadvina Gergőékkel ültünk a szolnoki „kutyaházaknál” – így hívtuk a szálláshelyeinket – és tervezgettük a másnapot. És nagyon megmaradt az a verseny is, ahogy behoppoltak az utolsó kétszáz méteren és úgy megindult a hajó alattunk, mintha kötélen húztak volna minket. Negyven centivel nyertük meg ezt a szétlövést, az Európa-bajnokságon is érmesek lettünk, és én elhittem, hogy megérkeztem, van helyem ebben a sportágban. Tizenkilenc éves voltam, amikor itthon az első felnőtt ötszáz egyes döntőmet mehettem. Az egyik oldalamon Kucsera Gábor, a másikon Vereckei Ákos, mellette Kammerer Zoltán, elképesztően erős mezőny volt. A döntőig egyszerűen ment minden, de odaérve már elfáradtam, és ahogy elrajtoltunk, szét is esett a fókuszom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a többieket nézem, és egészen más mozgásokat látok magam körül, mint, amit az ifjúsági korosztályban megszoktam. Sokkal vadabb, férfiasabb, erőteljesebb evezést láttam, és közben azt gondoltam magamban: „Azt a mindenit, lehet ilyen gyorsan is menni?! Ezt én is akarom!” Nem volt kifejezett példaképem a mezőnyből. Inkább azt mondom, mindig figyeltem a többieket, néztem a futamokat, próbáltam információkat gyűjteni, trükköket ellesni, realizálni, hogy ki, hogyan evez hátszélben, szembeszélben, hogyan rajtol vagy finisel. Tanulni akartam, magamba szívni mindent, amit csak tudok, hogy ezt a tudást én is beépíthessem a versenyzésembe.
Széles lett a repertoár, hiszen az a versenyző voltál, aki 200 és 1000 méteren is eredményesen tudott szerepelni. Ezt hogyan lehetett összeegyeztetni?
Gyorskezű voltam. Kétszáz méterre valójában sosem készültünk, ez afféle velem született adottság volt. Erős kajakos lettem, a súlyom kétszeresét kinyomtam fekve, ha az állóképességet nézzük, akkor pedig a Cooper teszteken mindig simán megfutottam a 3600 métert. Katival deklaráltan ezer méterre készültünk, de ő azt vallotta: az a jó ezres versenyző, aki kétezer méteren is megfelelő időket tud menni. Istenem, micsoda nyűg volt nekem a kétezer méter, fogalmazhatok úgyis, hogy nem voltam a bolondja! De ment a szekér. 2009 és 2011 között az U23-as és a felnőtt korosztályban is ott voltam a világversenyeken. 2009-ben K-4 200 méteren lettünk bronzérmesek az Európa-bajnokságon, egy évvel később Beé Pityuval K-2 200 méteren állhattam fel a dobogó harmadik fokára, K-4 1000 méteren pedig ezüstöt nyertünk, ebben a négyesben ültünk először össze Kökény Rolanddal, akivel egy évvel később már K-2 1000 méteren lettünk bronzérmesek Belgrádban.
A 11 évvel idősebb Kökény Roland ekkor már kétszeres világbajnok volt, olimpiai tapasztalatokkal, rengeteg tudással felvértezve. Hogy történt az egymásra találás?
2011-ben Rolandnak fáradásos bordatörése volt a sevillai edzőtáborban, így nem igazán számoltak vele a többiek. Én ebben az évben értem be annyira, hogy azt gondoltam, ha sikerül ezer egyesben megnyernem a válogatót, akkor lesz lehetőségem négyesbe kerülni, esetleg válogathatok majd a páros kapcsán is. Ezen a tavaszon csörrent meg Kati telefonja, Kökszi hívta fel, hogy szeretné kipróbálni velem a párost. Emlékszem arra a szolnoki napra, orkánerejű, tomboló szembeszél, amiben semmit se lehet lemérni, nem is tudtunk hajtani Kökszivel. Sikerült egy ifi lány időt lapátolnunk, de belevágtunk a közös munkába. Aztán jött Szeged, a válogató, amit egyesben simán megnyertem, bár hozzá kell tennem, hogy foghíjas volt a mezőny, és majdnem el is szerencsétlenkedtem a döntőt, hiszen az utolsó ötven méteren elkövettem azt az amatőr hibát, hogy szinte megálltam. Bozsik Attila a fekete hajójával majdnem becsúszott elém, természetesen a parton mindenki röhögve fogadott. Az egyes után egy órával jött a páros, nem voltunk még igazán összeszokva Kökszivel, a döntőben egy hajónyira Kammerer Zoli és Kucsi mögött a második helyen mentünk. Aztán kétszáznál jött a hopp, és úgy megindultunk, mintha hárman ülnénk a hajóban, az utolsó centiken pedig be is raktuk a hajónk orrát Kameráék elé. Hát, nem ez volt a papírforma! Mindenkinek leesett az álla, én meg semmi mást nem akartam onnantól, csak erre a párosra készülni. Ezzel a sikerrel robbantunk be a hazai élvonalba. Hihetetlen évek következtek, amikor megtapasztalhattam, hogy milyen valakivel ilyen sebességet megélni, ennyire összhangban lenni.
Mikor érezted először, hogy ebből a párosból olimpiai esélyes hajó lehet?
2012-ben már nagyon jól működtünk együtt Rolival. A válogatókon nem volt különösebb problémánk, tulajdonképpen már az első csapások után tudtuk, hogy képesek vagyunk uralni a mezőnyt. A 2012-es válogató is jól sikerült, az első felvonást fölényesen nyertük meg Tóth Dávid és Kulifai Tamás előtt, akik úgy döntöttek, hogy a második válogatót jelentő duisburgi világkupán már nem állnak ki ellenünk. Emlékszem, amikor ez kiderült, én már autóztam haza a szegedi válogatóról. Kökszi felhívott telefonon, elindított egy nagyívű beszélgetést azzal, hogy: „Megcsináltuk!”. Mondtam neki, tudom, hiszen én is ott voltam, együtt nyertük meg a válogatót… Erre ő: „Nem érted? Megcsináltuk!” Fogalmam sem volt, hogy miről magyaráz, de azóta is, ha arra autózom, ezen a ponton mindig eszembe jut ez a beszélgetés. Mert amikor felfogtam, hogy mi van, hogy olimpiai induló vagyok, elfogott egyfajta flow-érzés. Magyarországot képviselni az olimpián, a legérdemesebbnek, a legméltóbbnak lenni erre, hihetetlen büszkeség. Flow-érzés volt az is, amilyen időket produkáltunk az edzéseken, és elegendő időnk volt az olimpiáig arra, hogy tökéletesen felkészüljünk a feladatunkra. Ebben az évben megnyertük az Európa-bajnokságot, aztán egyszer csak ott álltam az olimpián, és az ötkarikás szereplés már nem álom volt, hanem valóság.
Mennyire voltatok magabiztosak?
Az előfutam során kiderült, hogy talán túlontúl is. Ott megkaptuk a pici pofonunkat, de szerencsénk volt, mert a pótkvalifikációról bejutott Pimenta, Silva páros az előfutamunk elején előtte a puskaport. Nagyon nem akartam középfutamot menni, de a verseny során a szemem sarkából azt láttam, hogy előttünk mennek Pimentáék. Nyögdécseltem, hogy kéne indulni, menni, de Kökszi nem reagált. Nekem már görbült a nyakam, éreztem, tudtam, hogy nagyon indulni kellene, de Kökszi még mindig várt. Majd egyszer csak megszólalt mögöttem, hogy az egyesen elmentek a portugálok. Gondoltam magamban, „jó reggelt!”, és ekkor minden erőnket összeszedve egy óriási finist nyomtunk. A portugálok tudták tartani az iramot, de a végén megbillentek, így mi futottunk be elsőnek. Nagyon fájt ez a pálya, és azt kell mondjam, valaki fogta a kezünket közben, mert itt óriási szerencsénk volt. A döntő előtti éjszaka kemény volt, nem sokat aludtam, és alig vártam, hogy végre lemenjen a rajtgép, szinte koppanjak benne. Olyan érzés volt bennem, hogy ha kell fejjel nekimegyek a betonfalnak, a döntő közben legyőzök egy oroszlánt is, csak nyerjük meg ezt az aranyat. Ilyen hangulatban készülődtem, jó keményen bemelegítettünk, és ahogy eveztünk a rajthoz, Kökszi egykedvűen megszólalt mögöttem: „Ezt megnyerjük!” Kökszi nem ez a kijelentős típus, így hátra is néztem, hogy jó embert hoztam el magammal vagy esetleg Menyát, a gyúrónkat - de Roli volt az. Oké – mondtam - megnyerjük, szuper, csináljuk végig, de hirtelen megint megszólalt Kökszi, jelezte, hogy valami nem oké hátul, szerinte át lett állítva valami a hajón. A szemem sem rebbent, kiszálltunk gyorsan egy közeli stégen, a kristálytiszta vízű Eton Dorney azon részén, ami pont tele volt hínárral. Tizenöt perc volt vissza a rajtig, gyorsan realizáltuk, hogy nincs semmi átállítva a hajón, minden a legnagyobb rendben van. A rajt előtt egy kicsit hátrafelé is eveztünk, keringtünk, hogy ha esetleg fennakadt egy hínár, azt is leszedjük a hajóról, aztán felpörögtek az események. A víz egy picit hideg, finom hátszél, minden érzés tökéletes, a rajt rendben, a svédek pedig öngyilkos tempóban veretnek előttünk. Azt éreztem, hogy mi kontrollálva haladunk, ott megyünk, ahol éppen mennünk kell. Végig észnél kellett lenni, hiszen, ha a svédekkel elmegyünk, felhúzzuk vízen a mellettünk haladó németeket, közben pedig persze lestük a portugálokat is, hogy hol járnak. Igazából minden másodpercére emlékszem ennek a döntőnek: arra, hogy tudtam, a svédek meg fognak törni, bennem van az utolsó száz méter hangorkánjára, a döntő utolsó hetven métere, amikor már szürke-fekete volt minden, fájt a fogam és annyira szét voltam kötve, hogy csak azt hajtogattam magamban, nem szabad kiesni az ütemből. Olyan érzés volt, mintha a lapát a csuklómhoz lenne kötve. Aztán jött a célvonal, berúgtuk a hajót, és én semmi mást nem akartam csak elájulni. Fizikailag nagyon rosszul voltam, de a lelkem mélyén azt éreztem, hogy megvan az arany. Aztán átvillant bennem egy U23-as Európa-bajnoki befutó, amit annak idején benéztem. Mi van, ha most is benéztem?! Ez dübörgött az agyamban. Ha egyszer már benéztem egy aranyat, most is tévedhetek. Nem mertem felnézni a kivetítőre, gyáva voltam szembesülni azzal, ha esetleg másodikak vagyunk. Aztán jött egy hatalmas hangorkán, rengeteg magyar szurkoló volt Londonban, s azt gondoltam, ezek csak mi lehetünk. Felnéztem. A kivetítő feliratozásnál a második sorban láttam azt, hogy HUN. Úristen, megtörtem, püff, le a mélybe… Aztán, amikor felnéztem újra, realizáltam, hogy az első sorban a versenyszámunk szerepelt: K-2 1000 méter. És akkor, ott, széttártam a karom. Igen, ez megvan, mi vagyunk az olimpiai bajnokok! Roli megszólalt a hátam mögött: „Vezessünk le!” Én már alig bírtam mozdulni. Elmentünk egy tiszteletkörre a nézők felé, majd valahogy kiszálltunk a stégen, és amikor kivették a hajónkat a vízről, döbbenten néztünk egymásra: a kormányon ott lógott egy hínár.
Olimpiai bajnoknak lenni…
Nem éppen hollywoodi történet. Olimpiát nyerni fáj. Nem csak ott és akkor fáj, hanem fájdalmas az odavezető út is. Megannyiszor leég a tüdőd az edzéseken, hánysz a Hármashatár-hegyen és még sorolhatnám a stációkat. De jöjjön egy klasszikus: „Akkor jó, ha fáj.” Olimpiai bajnokként megváltozol? Igen, megváltozol, hiszen minden nap, amikor felkelsz ott van benned, a családodban, a közegedben, hogy ezt meg tudtad csinálni. Az olimpiai bajnoki cím egész életeden át elkísér, de szerintem nem biztos, hogy az ember automatikusan méltó is marad ehhez a címhez. Azt, amit a pályán elértél, a mindennapokban is valahogy képviselned kell.
2017-ben fejezted be a versenyzői pályafutásod. Mennyire volt nehéz elengedni azt a világot, amelyben addig éltél?
Hosszú évek kellenek ahhoz, hogy egy sportoló megtalálja a helyét a civil életben is. A sportban megszokod, hogy te vagy a tápláléklánc csúcsa, minden a teljesítményed körül forog. Aztán egyszer csak kilépsz ebből a világból, és rájössz, hogy a civil életben egészen más szabályok működnek. Engem elsősorban a kíváncsiság hajtott. Arra voltam kíváncsi, hogy képes vagyok-e ezt is megugrani. Hogyan működöm olyan emberek között, akik nem öltözőkben és csónakházakban nevelkedtek? Hogyan oldok meg olyan feladatokat, amelyekhez nem az izomerőmre, hanem az agyamra van szükség? Jó kajakos voltam, de például azt is meg kellett tanulnom, hogyan működik egy nyomtató. A sportban megszoktam, hogy ha valamit nem tudok, akkor edzek, tanulok, és jobb leszek benne. A civil életben is ezt a mentalitást próbáltam átvinni. Sosem szégyelltem segítséget kérni.
Milyen területeken próbáltad ki magad a sport után?
Dolgoztam a Magyar Diáksport Szövetségnél, különböző európai uniós projektekben és diákolimpiai programokban. Később a Budapest Kajak-Kenu Szövetség főtitkára lettem, majd a Budapesti Sportszövetségek Uniójánál is főtitkári feladatokat láttam el. Emellett saját vállalkozásba is belevágtam, elsősorban a vendéglátás és a szórakoztatás területén. A Bisztró 58 és a hozzá kapcsolódó dunaparti terület is fontos része az életemnek. Ez nem egyszerűen üzleti vállalkozás, hanem szerelemből, a családnak is szánt projekt. Annak idején innen indultunk útnak minden egyes családi vízitúrára. Ebben az időszakban a szövetség berkein belül is dolgoztam, például a Regionális Akadémiai Rendszerben menedzseri feladatokat láttam el, majd a Canoe Kft. ügyvezetője voltam. Az elmúlt években egy kicsit eltávolodtam ettől a közegtől, de a sportággal, a szövetséggel a mai napig úgy vagyok, hogy a második családomként tekintek rá. És ha valami fáj a sportágnak, az ugyanúgy nekem is fáj.
Azért itt, ezeknél a mondatoknál, érződik egy erős hiány.
Igen, hiányzik, hogy igazán hasznosnak érezzem magam abban a közegben, amelyben a legtöbb tapasztalatot szereztem. Sok mindent szeretnék még csinálni a kajak-kenu sportágban, vannak elképzeléseim arról, hogyan lehetne továbbvinni a korábbi generációk tudását. És ez a hiány azt is megtestesíti, amit magammal kapcsolatban érzek. Amikor lent vagyok a vízparton, sokkal gondtalanabbnak érzem magam az életemben. Ilyenkor a saját kis világomban vagyok.
Boldog embernek tartod magad?
Ez kettős dolog. Nem érzem magam annak minden pillanatban, mert valahogy én az örök elégedetlenek közé tartozom. Ugyanakkor minden okom megvan arra, hogy boldog legyek, hiszen olyan emberek vesznek körül, akik fontosak nekem: a családom, a feleségem, a barátaim, és azok az emberek, akik az életem különböző szakaszaiban mellettem álltak. Van egy szép házam, megvan az az autó, amire vágytam, és sok mindent megengedhetek magamnak. De talán a legfontosabb ebben a gondolatmenetben a szabadság. Az, hogy nem kell megtennem azt, amit nem akarok. Szerintem a boldogság nem egy alapállapot, amit egyszer elérsz, és onnantól minden rendben van. Vannak hiányaid, nehézségeid, feszültségeid, mint bárki másnak.
Ha találkozhatnál a húsz évvel ezelőtti önmagaddal, mit mondanál neki?
Szívem szerint azt mondanám neki: „Nyugodj meg, minden rendben lesz!”, de inkább csak belökném magam az egész közepébe. A mai fejemmel semmin sem változtatnék, mert minden nehézséggel, fájdalmas nappal együtt kellett végigmennem ezen az úton. Voltak olyan időszakok, amikor nagyon nem volt könnyű, és voltak olyan emberek, akik így vagy úgy, de hozzájárultak ahhoz, hogy ide jutottam. Például voltak tanáraim, akik lekezelően bántak velem, akadtak, akik kinevettek, nem hittek bennem, a sok-sok támogató ember mellett nekik is köszönhetem azt, akivé váltam. Mert csakazért is bizonyítani akartam, hogy többre vagyok képes annál, mint amit ők gondoltak rólam.
Végigmennél újra ezen az úton?
Nem csinálnék semmit sem máshogy, de még egyszer nem bírnám ki. Nagyon elfáradtam. A sport sokat adott, de nagyon sokat is vett el belőlem.
Szoktál még kajakozni?
Nem igazán. 2017 óta összesen talán hétszer voltam vízen, Balaton-átevezéseken, SUP-pal is próbálkoztam. De a lelkem valahogy tiltakozik a kajakozás ellen. Pedig a világ egyik legjobb dolga, mégsem bírok úgy visszaülni, ahogy régen. Most a windsurf szerelmese vagyok, de az otthonom mindig a kajak-kenu sport marad.
Ha már megkérdeztem azt, hogy mit üzennél a húsz évvel ezelőtti önmagadnak, akkor megkérdezem azt is, hogyan látod magad húsz év múlva?
Már családapaként, de ugyanilyen életet szeretnék élni, mint most. Szeretném, ha a családommal együtt vinnénk egy vállalkozást, és közben a kajak-kenu sportágért is tudnék tenni valamit. A legfontosabb, hogy megmaradjon bennem a kíváncsiság. Hogy bármibe ugrok bele, figyeljek rá, tanuljak, és próbáljak jó lenni benne. Azt hiszem, ez az, amit a sport megtanított nekem, és amit az elkövetkező húsz évben sem szeretnék elveszíteni.
