- Minden kezdet nehéz. Ez különösen igaz a szlalomszakágra, főként akkor, ha nem gyerekfejjel vág bele az ember. Te síkvizes versenyzőként döntöttél úgy, hogy jöjjön egy újabb kihívás. Mi terelt a szlalom felé?
- Inkább „ki” terelt – nevet Szijjártó-Szabó Sára. – Amikor Újpesten az edzőim, Homoki Tamás és Varga Máté az EYOF-ra kezdték el készíteni az akkor még serdülőkorú versenyzőiket, kapacitáltak engem is, hogy menjek el az uszodába és nézzem meg, hogy milyen az eszkimófordulás gyakorlása, amelyet az akkor már szlalomos Seprenyi Sára tanított a gyerekeknek. Az edzőim úgy gondolták, hogy ez az egész tetszene nekem is. Bár elsőre nem voltam túl sikeres, nehéz és furcsa volt ez az egész, mégis úgy döntöttem, hogy amíg meg nem csinálom, addig mindenképpen lejárok az uszodába. Az edzőim ösztönztek, hogy ne adjam fel, próbálkozzak ezzel a szakággal is. Végül megtanultam az eszkimófordulót és néhányszor el is mentem velük Dunaremetére, ahol, így utólag visszagondolva, vicces, hogy mennyire izgultam, hogy itt kell majd eveznem.
- Mikor érezted meg először, hogy ez több már, mint egyszerű próbálkozás?
- Tavaly áprilisban, a válogatón. Még mindig ügyetlen voltam, a második futamban be is borultam, de azt éreztem, hogy ha elég kitartó vagyok, lehet keresnivalóm a szlalomsportban is. A válogatót követően lehetőségem nyílt elutazni Solkanba, az Európa-bajnokság helyszínére, ahol a verseny előtt öt napig edzőtáboroztunk. Amikor megláttam a pályát, komolyan halálfélelmem volt, és az edzőtábor is inkább a borulásokról, úszkálásokról szólt, de megéreztük, hogy most kialakulóban van egy közösség, amire lehet majd a jövőben építeni. A képességeimhez képest az Európa-bajnoki szereplés jól sikerült, de azért még mindig voltak bennem kérdőjelek. A szeptemberi dunaremetei háziversenyünk azonban már jóval több sikerélményt adott, aminek köszönhetően a szlalom mellett döntöttem.
- Idén meglehetősen sok versenyen szerepeltél, részt vehettél az oklahomai felnőtt világbajnokságot megelőző TIP táborban és magán a világbajnokságon is. Mit adott neked a 2026-os idény?
- Sok-sok változást. 2026 januárjában Győrbe költöztem, hiszen így sokkal könnyebben elérhető számomra a dunaremetei vagy éppen a dunacsúnyi pálya. A munkahelyemet, a sportszázados elfoglaltságomat is átkérettem Győrbe, és ez a költözés, ez a váltás, az, hogy minden nap szlalomhajóba ülhettem, egyértelműen fejlődést generált.
- Mi fogott meg leginkább a szlalomban?
- A pályák nyújtotta izgalom, az, hogy szükségszerű gondolkodni a pályán, egy-egy futam igazi kaland a versenyző számára. Tulajdonképpen most azt mondom, örültem volna, ha gyerekként szlalommal kezdhetek, de akkoriban Magyarországon csak nyomokban volt jelen ez a szakág. Felnőtt fejjel jóval nehezebb felzárkózni, mert bár az erő és az állóképesség megvan síkvízről, a technika elsajátításához rengeteg gyakorlásra van szükség.
- Ha 2026 nagy pillanatait kellene összegezni, melyek lennének azok?
- Az oklahomai edzőtábort mindenképpen kiemelném, mert nagyot dobott rajtam, hogy külföldi edzők iránymutatásával is készülhettem, rengeteget gyakoroltunk, eveztünk, és nem olyan gyakorlópályán, mint amilyen a dunaremetei, hanem nemzetközi szinten is magasan jegyzett pályán. Tudtam, hogy ez a túra nagyon hasznos lesz számomra és büszke vagyok arra, hogy crossban 60 indulóból sikerült a 49. helyen zárnom. Ahhoz képest, hogy most kezdtem, jó pár embert meg tudtam előzni. A másik nagy élményt a franciaországi Európa-bajnokság jelentette, ahol crossban túljutottam az egyéni kvalifikációs körön és részese lehettem a négyes csatának is. Nyilvánvaló, hogy akik vadvízen nőttek fel, azok előnyben vannak, éppen ezért mi megbecsülünk minden apró fejlődést és előrelépést.
- A 2027-es idénynek milyen célokkal vágsz majd neki?
- Helyezésekről nem beszélnék, hiszen a szerencsétől is függ, hogy egy-egy sportoló hányadik helyen zár az adott versenyen. Bármikor fordulhat a kocka és megeshet, hogy a világ legjobbja a döntőbe se jut be. Számomra a cél, hogy minél magabiztosabb, stabilabb legyek majd a vízen, és a korosztályomhoz képest még kisebb legyen az a szakadék, amelyet át kell majd hidalni.
- Kinek javasolnád, hogy vágjon bele a szlalom felkészülésbe?
- A gyerekeknél bárkinek, a már kiforrott, síkvizes versenyzőknél azoknak, akik nem bánják, hogy a nulláról kell újraépíteni magukat. A szlalom az elején nem kényezteti el az egódat, de ha kitartó vagy, akkor lehet érezni és élvezni is a fejlődést. Csak tenni kell érte. Én technikailag fejlődtem, és érdekes, de izomzatban is átalakultam, hiszen ez a szakág más mozgásmintát követel meg, főként a törzsizmoknak és a vállaknak kell erősnek lenni. És az is érdekes, hogy a szlalom visszahozta a koordinációmat. Gyerekként sok tornatermi edzésünk volt, ami fejlesztette a koordinációs készségemet, de ez, ahogy idősödtem, elveszett. Most a szlalomnak köszönhetően ügyesebbnek érzem magam ezen a területen is.
- A sportágban élők jól tudják, hogy édesapád és édesanyád is sikeres kajakos. Szijjártó-Szabó István, aki az UTE edzője, a kilencvenes években világbajnoki bronzérmes volt, édesanyád, Dónusz Éva pedig a sportág olimpiai bajnoka. Mit szóltak a döntésedhez?
- Anyának kicsit meredek ez a dolog, de azt érzem, hogy nagyon támogató és érdeklődő. Igaz, ő már a dunaremetei pályára is azt mondja: nagyon durva. Egyébként ők sosem erőltették, hogy kajakozzak, mégis a sportágban kötöttem ki, és jó érezni, hogy ők is teljes mellszélességgel mellettem állnak ebben az új kihívásban.
