– Sikerült feldolgozni a világbajnoki cím adta élményeket, érzéseket?
– Igazából még nem nagyon volt rá időm. Ahogy elindultam haza, szinte egyenesen mentem is Budapestre és szerdán már az órákon ültem az ELTE Természettudományi karán. Most kezdtem az első évemet, biológia alapképzésen, úgyhogy ez is egyfajta új élmény. Általában az az ember vagyok, aki egy siker után hajlamos rögtön a következő célra fókuszálni, és elfelejteni azt, hogy megélje, értékelje a munkája gyümölcsét. Most ősszel szeretnék egy kicsit megállni, és hagyni, hogy átjárjon ez az érzés.
– Mert bizony nem akármilyen siker ez! Tavaly még az ifjúságiak között lett világbajnok, most pedig a felnőttek között is a világ tetejére ért. Mikor érezte Sabaudiában, hogy ebből akár aranyérem is lehet?
– Összetett volt az egész világbajnokság, amelynek az eleje nem is úgy sikerült, ahogyan azt elképzeltem. Sprintben az A-döntő volt a célom, de végül csak a B-döntőben tudtam szerepelni, ami miatt azért annyira csalódott nem vagyok. Az elmúlt években nagyon megerősödött a mezőny, egyre inkább specializálódnak a versenyzők, sok olyan sportoló van, aki kifejezetten csak 100 méterre készül. Ráadásul én ezen a világbajnokságon új deszkával és új evezővel indultam, vagyis ez a szám tökéletes volt arra, hogy tesztelni is tudtam az új felszerelést. Már a verseny elején tudtam, hogy sprintben a dobogó irreális elképzelés lett volna. A technikai számban viszont a selejtezőt és az elődöntőt is magabiztosan nyertem meg, így érthetően a döntőben dobogós helyezést szerettem volna kiharcolni. Végül az ötödik lettem, mindössze egy másodperccel maradtam le a harmadik helyről. Na, ez eléggé fájt. De lapoztam is gyorsan, s közben már fejben a hosszú távra készültem. Két érmet szerettem volna nyerni ezen a világbajnokságon, és az utolsó versenynapnak úgy futottam neki, hogy még egy sem volt meg ebből.
– Mekkora nyomást helyezett magára?
– Csak annyit tudtam, hogy oda kell tennem magam. A verseny előtti este édesapámmal lementünk a tengerpartra, és átbeszéltük, mi legyen a másnapi taktika. A beszélgetésnek köszönhetően úgy érzem, egy összeszedett, határozott Csillag állt oda a rajthoz. Más kérdés, hogy a verseny előtti akkreditációs procedúra egy cseppet kibillentett. Nálam nagyon fontos és specifikus a bemelegítési rutinom - légzőgyakorlatokkal, meditációval, szárazföldi átmozgatással, masszázzsal készülök a vízre szállás előtt. Mivel időben akartam mindent elintézni, az akkreditációra is megfelelő időt hagytam, de engem sorsoltak ki az egyik GPS-re. Ezzel önmagában nem lett volna gond, csak az enyém még kint volt az előző futamban, és addig nem akartak vízre engedni, amíg nem teszem fel. Ott hirtelenjében egyedül voltam ebben a helyzetben, és egy kicsit a kiborulás szélén. Aztán megoldottam a helyzetet: elmentem melegíteni, apát pedig megkértem, hogy intézze a GPS-t. Ezt a helyzetet tetézendő még a szkegemet is ki kellett cserélni, mert nem éreztem magam elég stabilnak a deszkán. Mindössze tíz perccel a rajt előtt ezt is megugrottuk.
– Aztán elrajtolt a 63 fős mezőny. Mi volt a terve, a taktikája?
– A pálya szélére álltam, mert szerettem volna kimaradni a rajt utáni helyezkedős, káoszos pillanatokból. Körülbelül egy kilométer után már én vezettem, a többiek pedig beálltak mellém vagy mögém a vízre. Őszintén, nem ez volt az eredeti tervem, inkább a többiek tempóját akartam megfigyelni, hogy tudjam milyen erőviszonyt képviselek. Volt bennem egy kis aggodalom, mert hét világbajnok evezett közvetlenül mögöttem. Szinte az utolsó két kilométerig így mentünk együtt, aztán meghoztam a döntést.
– Ekkor váltott?
– Igen, azt éreztem, hogy nem várhatok tovább. Mivel sprinterek jöttek mögöttem, nem szerettem volna sprintfinisre hagyni a végét. Két kilométerrel a cél előtt ritmust váltottam, fokozatosan le tudtam szakítani a mögöttem lévőket, közben felértem a férfimezőny leszakadó részére és az ő vízükön minimanőverekkel fokozni is tudtam a tempót. Úgy akartam kijönni a vízről, hogy semmi ne maradjon bennem. Azt gondoltam: ha ott halok meg, ott halok meg, de nyomon, ahogy a csövön kifér. Ötszáz méterrel a vége előtt jött a visszafordító bója, ekkor láttam, hogy harminc-negyven méter előnyöm van. Onnantól már csak annyi volt bennem: ne essek bele és nyomjam, ahogyan csak bírom.
– Elég érzelmes lett a célba érkezése, ha jól látuk, el is törött a mécses…
– Igen, elsírtam magam, de számítottam is erre. A cél felé közeledve meghallottam apu és az edzőm, Zsuzsa néni hangját, és az adott még egy hatalmas pluszt számomra. Szinte berepültem a célba, minden fáradtságom elszállt. A finis előtt már eksztázisban voltam, amikor beértem, elöntöttek az érzelmek, és elsírtam magam. Nem tudtam abbahagyni. Sokszor vizualizáltam ezt a versenyt, a pozitív pillanatait és itthon is előfordult, hogy közben elsírtam magam. Ez a verseny most azt bizonyította nekem, hogy amit el tud képzelni az ember, az meg is történhet. Csak hinni kell benne.
– Jól látszott önöm, hogy különleges ez a siker.
– Igen, elsőéves vagyok a felnőttek között, és ez a szezon tele volt hullámvölgyekkel. Elkezdtem az egyetemet, a világbajnokság előtt két komolyabb betegségem is volt, ami nem tett jót a felkészülésnek, de ahogy Anyukám szokta mondani: mindenkinek megvan a maga keresztje, a sors dönti el, kisebb vagy nagyobb-e az. De az évek során megtanultam, hogy a buktatók teszik az embert azzá, aki, egyszerűen csak az számít, hogyan tudja legyőzni ezeket a buktatókat. Büszke vagyok arra, ahogyan hozzáálltam ehhez a versenyhez. Boldogságot és hálát érzek.
– Hála. Ez fontos szó lett az ön szótárában.
– Talán azért, mert nagy változásokat élek meg. A hatodik világbajnoki címem szereztem meg. Az első fantasztikus élmény volt, a következő két-három után inkább megkönnyebbülést éreztem, azt, hogy megvan, letudtam, jöhet a következő. Ha nyertem, boldog voltam, ha nem, azt éreztem, összedőlt a világom. Most más volt minden. Futam közben is azt éreztem, hogy hálás vagyok. Hálás vagyok azért, hogy ott lehetek a világbajnokságon, hogy én vezethetem ezt a fantasztikus mezőnyt, és hogy van erő a testemben, amivel megtehetem, hogy nyerjek is. Azt éreztem, hogy nem küzdök, nem harcolok, hanem élvezem ezt a versenyt, megélem a jelent.
– Balatoni lányként miként lehet a tengeren, óceánokon edződött riválisokkal felvenni a versenyt? Mit tanít Önnek a tó?
– Nem mennék bele a különbségek részletes sorolásába, de szerintem a Balaton megtanított az alkalmazkodóképességre. Sokszor szörnyű időjárási körülmények között edzettünk, és át kellett írni az edzéseket. A Balatonnál gyakran fúj a szél, ez sokszor inkább szenvedéssel párosítható, de közben szeretjük is. A Balaton erőnlétet igényel, a hullámok sűrűn jönnek, mint a golyószóró, és máshogy kell evezni rajta, mint a tengeri hullámokon. Ez nagyon jó fizikális erőt ad. Úgy érzem, itt mindent meg tudunk csinálni, a világbajnokságra is kiválóan fel tudtunk készülni.
– Mennyire hiányzik a Balaton, amióta Budapesten tanul?
– Balatoni lány vagyok, Balatonfüredet nagyon szeretem. Most, hogy felköltöztem Budapestre, igazán értékelem a csendjét, és várom a hétvégét, hogy hazajöhessek.
– A tanulmányokat és az edzéseket hogyan tudja összehangolni. Egy világbajnok hétköznapjaiba mennyi edzés fér bele?
– Nagyon változó, de napi két edzés minimum van, néha becsúszik a harmadik is. Négy-hat órát is készülünk egy nap. Egy héten van egy vagy inkább fél pihenőnapom is, de az sem feltétlenül azt jelenti, hogy fekszünk a kanapén. Olyankor gyógytorna vagy könnyű futás szerepelhet a programban. Télen, amikor nincs vízi edzés, alapozunk: futás, úszás, bringa, kondi. Az erősítés nekem különösen fontos, mert nem vagyok genetikailag a legerősebb izomzattal megáldva, sokat kell dolgoznom azért, hogy izmot és tömeget építsek. És persze az ergométer is rendszeresen előkerül az edzések során.
– Idén a futás is fontos része lett az életének, igazolt atléta is lett. Honnan jött ez a szerelem?
– Tavaly decemberben kezdtem komolyabban futni, csatlakoztam a veszprémi Sportolj Velünk Sportegyesület, ahol specifikus futóedzéseket végzek. Az 1500 métertől a tíz kilométerig mindent futok, és nagyon megszerettem ezt a sportágat is. Sőt, még egyvalamit kitűztem célként. Szeretnék triatlonozni is. Most egyesületeket nézegetünk, hová lenne érdemes elmenni. Ez egy extra kihívás lenne, de próbálom mindenféle nyomás nélkül megélni, és természetesen ebben a sportágban is szeretnék majd versenyeken elindulni.
– Visszatérve a tanuláshoz: biológushallgatóként milyen jövőt képzel el magának?
– Jó kérdés, még nem tudom pontosan. Azért is választottam alapképzést, mert innen sokfelé lehet majd indulni. Leginkább az emberi test, a hormonok, az idegrendszer és a genetika érdekel. Egyelőre nagyon élvezem az egyetemet, bár lehet, hogy ez a vizsgaidőszak után megváltozik majd bennem…
– Kislánykora óta sportol. Mennyit kellett feláldoznia a sportért, már ha erre áldozatként kell tekinteni?
– Idén nagyon megváltozott erről a véleményem. Korábban sokszor azt éreztem, hogy mennyi áldozat ez az egész és ha nyerek, megéri, ha nem, akkor egyáltalán nem. De ez hosszú távon nem fenntartható mentalitás. Most próbálok több mindenért hálás lenni. Például azért, hogy van lehetőségem ezt csinálni, és az egyetem mellett nem kell dolgoznom, csak sportolnom és tanulnom. Nem vagyok szuperhős, ez az én munkám, amit nagyon szeretek, és azért is hálás lehetek, hogy az egészségemnek jót teszek vele. Az élmények, az emberek, akiket megismerhettem, a helyek, ahová eljutottam – ajándék minden. Persze van, hogy a hátam közepére kívánok egy edzést, de ilyenkor is összeszedem magam, és megcsinálom. Közben most már próbálom nem csak sportolóként, atlétaként meghatározni magam, mert rájöttem, hogy nem minden a sport, azon kívül is rengeteg csodás dolog van az életben. Ezt az év és az egyetem is megmutatta nekem. És hogy miért vagyok még hálás? Mert sok támogató ember vesz körül, az edzőm, a családom, a szüleim, akik nélkül mindez nem menne.
– Ha most kívánhatna magának valamit a jövőre nézve, mi lenne az?
– Hogy érezzem továbbra is ezeket a jó érzéseket. Hogy tudjak fejlődni, haladni ezen a pályán. Sok gyengeségem van még, de erősségeim is, és arra is törekszem, hogy azokat még erősebbé tegyem. Az állóképességem rendben van, azt fenn kell tartani, a gyorsaságomon viszont szeretnék javítani, mert a technikai szám rajtjánál kulcsfontosságú lehet. A rajtgyakorlatokat, a bójaszituációkat mindenképpen előtérbe kell helyezni, és mentálisan is szeretnék még erősebb lenni. Mert például, ha a technikai verseny előtt nagyobb önbizalmam lett volna, talán a dobogó is meglehetett volna.
– A világbajnoki cím után most jöhet egy kis pihenés?
– Az őszi szünetben lesz még egy versenyem Törökországban, egy világkupa jellegű ranglistaverseny, de ezt már összekötjük a családi nyaralással. Anyu, apu és az öcsém is ott lesz, együtt töltjük az őszi szünetet. A világbajnokság óriási adrenalinlöketet adott, most egy visszafogottabb élmény következik, gyönyörű helyen, az idény levezetése. Utána néhány hét könnyebb edzés jön. Nem vagyok a teljes leállás híve, inkább a mennyiségből és az intenzitásból veszek vissza. Most kicsit úgy élhetek, mint egy átlagos fiatal: belefér a színház, a vacsora, a buli is. Azt hiszem, ez is fontos része annak, hogy az ember hosszú távon szeresse, amit csinál.
Fotók: Marloes Kaal Sportfotografie & Facebook/Planetcanoe
