– Üldözőnek vagy üldözöttnek jobb lenni?
– Mindig jobban szerettem azt a szerepet, amikor én üldöztem valakit.
Mégis üldözötté vált, most már mindenki őt akarja legyőzni. Az előző évben behúzta az összes egyéni síkvízi számot, amin indult – közte az olimpiait is –, az Európa-bajnokságon 500, 1000 és 5000 méteren is győzött, ebből a legrövidebb az ötkarikás versenyszám. Első világbajnokságán ezer méter egyesben lett aranyérmes, ötszázon harmadik. És írt egy „kis sporttörténelmet” is, ami nem is kicsi, tekintve a magyar női kajak múltját, erősségét; rajta kívül még senki nem nyert három egyéni számot kontinenstornán.
Mindössze 25 esztendős. Gondolhatnánk, egy szépen felépített karrier hatására jutott el ilyen magasságokba. Ez egyfelől igaz, másik oldalról viszont sokkal nagyobb szerepet játszik sikereiben, hogy legyőzte a külvilág negatív, lehúzó hatását, megváltoztatta a saját hozzáállását, nem szabotálta önmaga teljesítményét, hanem hosszú évek után tényleg elhitte, helye van a legjobbak között. Olyan hátáron lépett át, ami nem gátolja többé, hanem előreviszi. És ez az átlépés sokszor többet jelent minden eredménynél.
– Depressziós talán nem voltam, de azért nagyon mélyen hatott rám az elmúlt években, ahogy a környezetem megítélt és amilyen elvárásokat velem szemben támasztott. Ahogy idősödöm és jobban belelátok a rendszerbe, azt mondhatom, ilyen az élsport, fel kell rá készülni. Háromszor akartam abbahagyni, de kétszer biztosan, ez megmaradt bennem. Nem egy fellángolásról beszélek, hetekig őrlődtem, nagyon át kellett gondolnom, tényleg szeretném-e a versenyzést, a kajakozást folytatni. Akkor egy időre elengedtem mindent, figyeltem a bennem zajló folyamatokat és az érzést, hogy tudnék-e a kajak nélkül élni. Valahogy minden alkalommal visszajött az érzés, hogy szeretek edzeni, versenyezni, szeretem a közeget és láttam magamban azt, hogy odaérhetek a legjobbak közé. Nem mondom, hogy ilyen gyorsan, ilyen magas szintre, de az évek alatt azért el akartam jutni odáig, ahol most tartok.
Csikós Zsóka pályafutása nem folyamatosan felfelé ívelő történet, inkább hullámvonalak írnák le pontosabban. Az egyszer fent után gyorsan megtapasztalta a lentet is. Előrehaladása nem feltétlen az elvárások szerint történt, inkább a saját tapasztalások vitték előre, és személyiségfejlődése juttatta el a vízen is a legjobbak közé. 2017-ben ifjúsági világbajnok lett a négyes tagjaként, a korosztályos siker után azonban éles váltás következett, amihez mentálisan még nem volt elég erős.
– Ifjúságiként még szülővárosomban, Esztergomban készültem, és a győzelem után erősen megcsapott a siker szele. Aztán Szolnokra kerültem, ahol megláttam, megtapasztaltam, milyen egy igazán erős, sikeres, felnőtt csapatban készülni, olimpiai bajnokok között. A kettő között óriási szakadék volt! Nagyon szerettem volna eljutni oda, ahol ők tartottak. Edzéseken tudtam is teljesíteni, de nem volt meg a kellő mentális erőm, hogy ezt versenyeken is kihozzam magamból. Hosszú éveken keresztül dolgoztam azon, hogy futamról futamra felépítsem magam. Az ifjúsági és az U23-as mezőny között is rendkívül éles a váltás, de a versenyszisztéma már a tizennyolcadik életév betöltése után a felnőttek világába löki, hajtja a fiatalokat. Nem mindenkinél jön a korral együtt az áttörés, attól, hogy betöltöd a 18-at, másnap nem leszel a felnőttmezőnyben az olimpiai távon 500 egyesben meghatározó versenyző. Ha a szintet nem tudod megugrani egyből, akkor megérzed lelkileg. Éreztem a nyomást, a teljesítménykényszert, hogy nekem már hol kéne tartanom a külső elvárások alapján, de nem tartottam ott. A korosztályomból ráadásul egyedül maradtam, és fiatalon fel kellett volna vennem a versenyt a rutinos felnőttekkel. A tokiói olimpia után történt egy generációváltás, amikor az olimpiai bajnokok egy része visszavonult vagy kihagyott pár évet – mint Kozák Danuta, Csipes Tamara, Hadvina Dóra –, akkor tudtam először a saját korosztályommal versenyezni a felnőttmezőnyben és kijutni világeseményre; 21-22 évesen elértem egy magas szintre. Aztán visszatértek azok az emberek, akiket előbb említettem, és tényleg helyük volt előttem, nehéz volt megtartani a pozíciómat.
A női szakágra itthon jellemző volt, hogy a versenyzők egy helyen, nagyobb csoportban készülnek – sokszor egy edző irányítása alatt –, napi szinten egymást űzve, hajtva. Csikós Zsóka is bekerült ebbe a darálóba, de míg másokat motivál a versengés, a fiatal kajakosra ellenkezőleg hatott.
– Többször próbáltam erős csapatokkal készülni, de egyszerűen kiégettek, nem bírtam normálisan teljesíteni. Az egy dolog, hogy én magasra teszem a lécet, de másoknak is nagyon sokszor meg akartam felelni, és amikor ilyen erős közegben készültem, még erősebben éreztem magamon, hogy nekik is meg akarok felelni, annyira akartam bizonyítani, hogy ha ott tovább folytatom, a nyomás alatt összetörhetek. Inkább fiúkkal edzek, és az a furcsa, sokkal jobban megharcolok érte, hogy utolérjem őket, még inkább kihajtom magamat, mégis könnyebben átbillentem magam ezeken a helyzeteken és a teljesítménykényszeren.
Az elmúlt években ha a síkvízen nem mindig a tevei szerint alakult a verseny, a maraton kárpótolta. A 2022-es Világjátékokon bronzérmes lett, két éve párosban maraton-világbajnokságot nyert. Aztán tavaly fordult a kocka, nem jutott ki a Világjátékokra, ellenben síkvízen mindent behúzott. Mindehhez egy olyan mentális változás kellett, amely alapjaiban formálta át a versenyzését.
– Korábban futam közben mindig azt éreztem, hogy ha most elmennek az ellenfelek, úgysem bírom. És sokszor a gondolat valósággá vált. Tavaly ezen túljutottam, és most már azt mondom magamban, ha ellépnek a többiek: nem akarom hagyni! Olyannyira ebben a szellemben készülök, hogy edzésen a fiúknál is ez a mentalitás hajt, nem akarom, hogy ellépjenek, holott férfiak, nyilván erősebbek és lehagynak, mégis ez a hozzáállás segítségemre van, és könnyebben át tudok lépni azon, ha lemaradok. Az egész előző évemre jellemző, hogy teljesen más mentális állapotba kerültem, ezáltal felszabadultabban készültem, és az is segített, hogy a válogatottól külön, más helyszínen edzettem.
Amikor tavasszal nem jutott ki a Világjátékokra, mert a maratoni válogató nem sikerült, nem esett kétségbe. Elemzett, számolt, végigkövette, milyen tempókat, iramot evezett, milyen maximális teljesítményre lenne szükség, hogy a síkvízi válogatón odaérjen az élre. Először mondta ki – nem csak az edzőinek, saját magának is –, hogy tényleg képes lehet rá, egyesben a legjobb lehet. Alig pár nappal az elúszott maraton után a szegedi válogatón előbb ezer egyesben, majd az olimpiai ötszáz méteres távon is győzött. Persze nem is róla volna szó, ha nem jött volna az újabb csavar, a betegségek melletti világkupák. Minden amellett szólt, hogy elbizonytalanodjon, ismét kétségek gyötörjék, de felülkerekedett önmagán, és sporttörténelmet írt. Az Európa-bajnokságon mindhárom egyéni számát megnyerte, amire még a honi női kajaksportban nem volt példa.
– Az Eb előtt nagyon stresszeltem, akkor fogtam fel, hogy olimpiai távon állok rajthoz egy kontinenstornán. Lepergett előttem, milyen múltja van itthon ennek a számnak, kik evezték, milyen elődök álltak rajthoz előttem. Egy héttel a verseny előtt olyan stresszbe kerültem, hogy edzésen nem bírtam teljesíteni. Végül az összes negatív gondolatot, ami lefele vitt volna, le tudtam tenni, és végre kijött az az eredmény, ami bennem volt. Bíztam magamban, az elvégzett munkában, az edzőimben. Sokáig tényleg pakolgattam magam lejjebb a képzeletbeli polcon, mert mindig ért egy olyan visszacsatolás, ami elhitette velem, hogy nincs itt helyem. Érdekes, mert a sikerek ellenére ezek a külső hangok nem halkultak el, és a negatív megjegyzéseket nehezen éltem meg, de most már tudom, hogy ezek soha nem építenek, csak rombolnak. Szeretném idén tartani a helyem; ha egyszer sikerült, eljutottam ilyen magasra, akkor újra képes leszek rá. Most már tudom, helyem van ott, ahova eljutottam. Ha megtartom a magabiztosságom, nem fognak tudni kibillenteni, és egy esetleges gyengébb verseny sem vet vissza. Tavaly megtanultam egyesben menni, a közeljövőben szeretnék egyesben jól teljesíteni, és kiharcolni a helyem a négyes hajóban is.
Míg 2024-ben kikerült a síkvízi válogatottból, rá egy évre akkorát robbantott, hogy nem csak itthon, világszinten is az esélyesek között kell számolni vele. De megmarad a realitások talaján, és nem tűz ki magának olyan célokat, amikkel újra örvénybe kerülne.
– Nem mondom ki sem most, sem később, hogy olimpiát szeretnék nyerni! Lépésenként haladok előre, nyilván az út vége Los Angeles lehet, de nem akarok napi szinten ilyen tudatban készülni. A stabilitást tartom most fontosnak, hogy idén, 2026-ban megtartsam magamnak az ötszáz egyest, és ott legyek, ahol tavaly voltam. Lehet, hogy ’27-ben erősödik bennem az érzés az olimpiai kijutásról, de biztos vagyok benne, hogy akkor sem az aranyat fogalmazom majd meg magamnak célként. Az elvárás és az érzés erősödni fog bennem, de ha arany, akkor számomra inkább az arany középút megtalálása a cél. Egy év leforgása alatt a semmiből a százas szintre ugrottam, ezt a szintet is szoknom kell. Sokat tanultam az elmúlt év versenyeiből, mentálisan erősödtem leginkább, ezért azt tűztem ki magamnak, hogy olyan állapotban állhassak a rajtgépbe a válogatón, hogy azt érezzem, nem riaszthat meg semmi. Hiába mennek el egy hajóra tőlem – benne van, hogy idén is előfordul –, akkor is hinnem kell önmagamban.
A „nem fogom bírni” gondolattól eljutott a „nem hagyomig”. A mentális fordulat eredménnyel párosult. A fejlődési ívet hullámzóból egyenesen felfelé ívelőre állította. A csapásirány megvan, és ahogy mondja, a semmiből a „Level 100”-ra jutott. És már a külső hangok sem sorolhatják lejjebb, mert a belső hang erősebb lett.
Demokrata/Kovács Zsófia
