- Amikor tudatosult bennem, hogy a 80. születésnapja alkalmából fogunk beszélgetni, őszintén meglepődtem. Rengeteg nemzetközi versenyen találkozunk, állandóan sürög, forog, jónéhány évet letagadhatna.
- Köszönöm szépen, én sem érzem magam nyolcvannak. Igyekszem karbantartani magam, naponta edzek, ez lehet a kulcsa.
- Kenuzik?
- Nem, azt két éve már nem csinálom. Edzőterembe járok, illetve kardiózok.
- Néhány hónapja jelent meg legújabb könyve (Szántó Csaba: A kenuzás világában), amelyben élete fontosabb állomásai mellett számos érdekes történetet ír le. Miért éppen most jött el ennek az ideje?
- Egyrészt a hosszú évek alatt rengeteg emlék összegyűlt, másrészt pedig, amikor különböző társaságokban ezek a történetek előkerültek, azt tanácsolták – és nekem is beugrott -, hogy ezeket érdemes lenne leírni. Az egyharmada egy önéletrajzi regény, a többi része pedig szorosan összefügg a munkámmal, 15 év versenyzés, 15 év edzősködés, illetve a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) égisze alatt végzett sportágfejlesztői munkám.
- Milyen volt ez az időutazás az alkotói munka során?
- Mindenre pontosan emlékszem. Úgy gondoltam, hogy azok, amik egészen kisgyermek koromtól kezdve velem történtek, mások számára is érdekes lehet. Csak pozitív visszajelzést kaptam, többek között Kati néni (Fábiánné Rozsnyói Katalin – a szerk.) is azt mondta, hogy te Csaba, ez olyan jó, pont ezeket éltem át én is.
- Kenusként vált ismertté, pedig, ha jól tudom eredetileg kajakozni szeretett volna.
- Igen, 14 évesen úgy álltam oda Söptei Robi bácsi elé, hogy én kajakozni szeretnék, ő viszont azt mondta nem fiam, te kenuzni fogsz! Nagy darab ember volt, nem mertem ellent mondani neki, hozzáteszem szerencsére, mert a VTSK egy kenus klub volt a nagyszerű Parti Jánossal az élen. Jó társaságba kerültem, hamar megszerettem a kenut és tulajdonképpen az egy sikeres időszak volt.
- 1966-ban világbajnoki bronzérmet szerzett C-2 1000 méteren Soltész Árpáddal. Gondolta volna ekkor, hogy később életének a szerves része lesz a sportág, vagy voltak más tervei is?
- Építészmérnökként felvettek volna, de aztán meggondoltam magam. A Dózsánál kaptam egy sportállást, a tűzoltósághoz kerültem. Elhatároztam, hogy kicsit jobban is belemélyülök a szakmába, ezért két edzés között mindig bejártam, illetve elvégeztem a tiszti akadémiát. Amikor befejeztem a kenuzást, kaptam is ajánlatot a tűzoltóságtól, de közben megkeresett a volt klubom, hogy nem vállalnám-e el a kenus vezetőedzői posztot. Örülök, hogy végül ez utóbbit választottam.
- Ekkor még csak 29 éves volt.
- Igen és a VTSK-ban rögtön a felnőttekkel kezdtem, akik életkorban is közel voltak hozzám. Mélyvíz volt, de a közben eltelt hónapok, évek során sok tapasztalatot szereztem. Egyre jobban kialakult a saját módszerem, ami a motiváción és lelkesedésen alapult, persze a szakmai munka mennyiségi és minőségi elvégzésével kiegészülve.
- Sok sikeres tanítványa volt, de közülük is mindenképpen kiemelkedik az olimpiai bajnok Foltán-Vaskuti kenupáros. Hogyan jött létre ez az ikonikus egység?
- Az én klubomban volt Foltán László, aki egy későn kezdett kenus volt. Akkor ismertem meg, amikor a katonaságnál leszerelt. Láttam benne a tehetséget, nagyon hamar élvonalbeli versenyző vált belőle. A testvérével párosozott, magyar bajnokságot is nyertek, viszont nem jöttek ki jól egymással és éreztem, hogy ezen változtatni kell. Koléder Vilmos keresett meg, hogy az Építőkben van egy jobbos kenusa, ő volt Vaskuti. Átjöttek, beszálltak a párosba, ami egyből csodálatosan működött, valósággal repültek a víz fölött. Az első pillanattó kezdve megmutatkozott, hogy egy sokra hivatott páros.
- Ön hogyan élte meg a moszkvai döntőt?
- Reménykedtem, mert a korábbi eredmények alapján éremesélyesek voltak. Miután egyre csak nőtt az előnyük a románokkal szemben, teljes eufóriában voltam, láttam, hogy ez meglesz. Aztán amikor Vaskuti azt hitte, hogy beértek, volt még egy bójasor hátra, de Foltán húzott még kettőt. Óriási élmény volt számomra, ha már én nem tudtam olimpiai bajnok lenni, legalább a versenyzőim azzá váltak.
- Tizenöt évig dolgozott edzőként, utána azonban jött egy újabb váltás. Az ICF megbízásából több mint 100 országban megfordult a sportág népszerűsítése, fejlesztése érdekében. Hogy jött ez a lehetőség?
- Úgy kezdődött, hogy Vajda Vilmos kérésére kimentem Floridába, az amerikai csapathoz, akik egy magyar edzőt kerestek. Nem tudtam angolul, három hónapról volt szó, végül két év lett belőle, egészen a szöuli olimpiáig. Miután hazajöttem a BSE-ben lettem vezetőedző. Tőlem várták, hogy szponzorokat találjak, de nem sok sikerélményem volt, ezért felmondtam. Ekkor Bonn Ottó, az ICF akkori főtitkára kért meg, hogy menjek ki Ázsiába három hónapra és segítsem a sportág fejlődését, mert akkoriban csak 8-9 országban volt jelen arrafelé a kajak-kenu. Japánba mentem, a három hónapból pedig végül kilenc év lett, egy idő után már szerződés nélkül dolgoztam. Rengeteg kapcsolatra tettem szert és sok országban indítottam el gyakorlatilag a nulláról a kajak-kenut. Kétezerben technikai igazgató lettem az ICF-ben és Madridba költöztem. Akkor már nem csak Ázsia, de Afrika és Dél-Amerika fejlesztése is hozzám tartozott. Egyesületeket hoztam létre, edzői tanfolyamokat, edzőtáborokat szerveztem, edzéseket tartottam. 2010-ig csináltam ezt - utolsó négy évben már Lausanne-ban éltem - utána nyugdíjas lettem.
- Számtalan ország, számtalan élmény és történet. Ki lehet választani a legemlékezetesebb időszakot, vagy pillanatot?
- Észak-Koreába nem sokan jutnak el, én két alkalommal is voltam. De olyan országokban is jártam, ahol akkor még azt sem tudták mi az a kajak, meg a kenu, most viszont szép eredményeket érnek el. Mondhatnám példaként Thaiföldet, amely mostanra Ázsia egyik legerősebb országa, vagy ott van Vietnám, ahol ma már több ezren űzik a sportágat és a párizsi olimpián is volt versenyzőjük. Mongóliában az ottani olimpiai bizottságtól kaptam egy érdemérmet, amiért honosítottam a kajak-kenut. Sok helyen a mai napig az én edzéstervem szerint dolgoznak. Amikor ezt elkezdtem, akkor az ICF-nek még csak 46 tagországa volt, most 175. Óriási fejlődés, aminek én is részese lehettem, ez egy sikertörténet számomra.
- Említette, hogy nyugdíjas, de a tempóján ez egyáltalán nem látszik. Mivel foglalkozik manapság?
- Alkalmi feladatokat végzek, de főleg a Talent Identification Program teszi ki az időmet, amit még én indítottam el 1992-ben. Ennek keretein belül a fejlődő országok tehetségeinek szervezünk edzőtáborokat és segítjük őket, hogy részt vehessenek a világversenyeken. Például legutóbb a portugáliai korosztályos világbajnokságon 36 fővel voltunk jelen. Emellett évek óta vezetem az ICF és Testnevelési Egyetem által közösen működtetett „Sprint Canoeing Online Level 3 Coaching Course” elnevezésű 40 órás szakedzői képzést.
- Születésnapja alkalmából várható valamilyen ünnepi összejövetel?
- Igen, a családom szervezésében lesz köszöntés. Nagyjából 60-70 embert hívtunk meg, illetve különböző meglepetéseket is szerveznek nekem. Nagy bulira készülünk.
