- Ritkán látni mostanában Önt a versenyeken.
- Igen, most már kevésbé vagyok jelen, nem igazán járok versenyekre, öreg vagyok már, nem akarok tolakodni. 2017-ben letettem a lantot a KSI-ben, tiszteletbeli örökös elnökként még ott vagyok az elnökségiken, beszélgetek az emberekkel, a sportágban dolgozókkal és piszok jól esik az is, hogy amikor mágneses kezelésre megyek a KSI-be integetnek, megszólítanak, beszélgetnek velem az emberek, de ezek az érzések pont elegek nekem. Gondolom Füzesséry Gyula halála kapcsán ismét összejövünk, tartunk egy szép megemlékezést Gyuláról, aki alapítóként szintén fontos pillére volt a KSI kajak-kenu szakosztályának.
- A sport berkein kívül hogyan telnek a napjai?
- Télen nagyon unalmasan, a Farkasréti temető felett lakunk, így minden nap elmegyek és körbesétálom a temetőt, ami 2300 méter, aztán olvasgatok, tv-t nézek. Tavasztól őszig aktívabb vagyok, mert csütörtöktől vasárnapig Zebegényben vagyunk a hétvégi házunkban. 1967-ben vásároltam ezt a vízparti telket, ami gyakorlatilag a második otthonunk. De ha őszinte lehetek, kicsit keresgélem a helyem azóta, hogy legjobb barátom, Doma Tomi itt hagyott. Nagy a hiány bennem, hiszen gyakorlatilag, amikor annak idején a Postásnál megkaptam a mellette lévő kabint és bemutatkoztunk egymásnak, elválaszthatatlan barátok lettünk. Együtt jártunk edzésre, aztán amikor ő abbahagyta, jött szurkolni nekem a versenyekre, az egész életünket átívelte ez a barátság. Öreg korunkban is együtt csináltunk mindent, síelni, futni, kondizni jártunk, tettünk-vettünk Zebegényben, állandóan bolondoztunk. Olyan volt nekem, mint a testvérem. Nagyon megviselt a halála és nagyon nehéz, hogy nincs már itt, nincs kivel megosszam a mindennapokat. Régebben például Dömötör Zolival, Szivós Pistivel jártam fürdőbe, már ők sincsenek, mit csináljak? Üljek a meleg vízben és nézzem a tetőt? Múlik az idő, és ahogy a barátok távoznak, egyre csendesebb, zártabb és talán üresebb is lesz az ember élete.
- Az önök korosztálya híres volt arról, hogy legendás, életen át tartó barátságokat szőtt a sport. Mitől lettek ennyire erősek ezek a kötelékek?
- Mert mi még valódi életet éltünk?! Valódi figyelemmel, érzelmekkel, nem volt mobil, internet, nem zúdult rád a világ információk formájában. A mi korunkban harminc-harmincöt éves koráig sportolt az ember, ami azt jelentette, hogy legalább tizenöt-húsz évig össze voltál kötve másokkal, akikkel együtt élted meg a „kiesel, bekerülsz, nyersz, nem nyersz, szárnyalsz, elbuksz, felállsz” érzéseit. Ezeket nem lehet kitörölni, kiradírozni. Nem a telefonunk mögé bújtunk, amikor például Ráckevén töltöttük a nyarainkat, szinte biztos, hogy heti kétszer elmentünk moziba, mert más kikapcsolódás nem volt. Beszélgettünk, együtt hülyültünk, megéltük és megértettük egymás életét és történeteit.
- Ha visszatekint, milyennek látja az Ön történetét?
- Nem kaptam meg mindent ettől a sportágtól, de mégis nagyon értékesnek érzem mindazt, amit a kajak-kenu adott az életembe. Nyilván minden sportoló nagy álma, hogy a Himnuszt hallgathassa, akár olimpián, akár világ- vagy Európa-bajnokságon. Nekem ez nem adatott meg. Tartalékként ott voltunk Cseh Ferivel a mexikóvárosi olimpián, amelyen az előzmények kapcsán akár szóhoz is juthattunk volna, hiszen a ráckevei válogatón és kint a mexikóvárosi akklimatizációs táborban is mi voltunk a legjobbak, Ferivel mi nyertük az időre menéseket. De a sportpolitika, az edzőm, Parti János és a mi kapcsolatunk Granek István szövetségi kapitánnyal mást eredményezett. Ferivel tartalékként néztük végig az olimpiát, Giczy Csaba és Tímár Pisti ezüstérmét, és a négyes bronzát. Ki tudja, ha lehetőséget kapunk a négyesben, talán nyerhetett is volna az az egység. De van, ami nem rajtunk múlik. Ferivel úgy edzettünk együtt, hogy közben a Budapesti Műszaki Egyetemen elektromérnöki szakon tanult, így délelőttönként ő nem tudott edzeni. Feri nagy koponya volt, később az Egyesült Államokban szoftverfejlesztőként nagy karriert futott be.
- Versenyzőként megtapasztalt egy vezetői szemléletet, befolyásolta ez Önt akkor, amikor a BHSE szakosztályvezetőjeként, majd a KSI elnökeként sok-sok kiváló sportoló életútját egyengette?
- Mindenképpen. Mindig is úgy gondolkoztam, hogy őket szolgálni kell, mindig arról az oldalról kell szemlélni a történéseket, konfliktushelyzeteket, hogy amit most teszünk, az nekik mennyire lehet jó, mi az, ami igazán az ő érdeküket szolgálja. Huszonöt évet töltöttem el a Budapesti Honvédban, huszonhetet a KSI-ben, közte volt szerencsém pár évet Olaszországban a válogatott vezetőedzőjeként eltölteni. Hálás vagyok azért, hogy bár versenyzőként nem mindig bánt kesztyűs kézzel velem az élet, sportvezetőként valóban a legmagasabb szinten végezhettem a munkám. A Honvédban olyan csapatot irányíthattam, amelyben a korszak legendás versenyzői voltak jelen – Bakó Zoliék érájától kezdve, Vaskuti Istvánon, Gyulay Zsolton, Ábrahám Attilán át Pulai Imréig, hogy csak a legnagyobb neveket emeljem ki. És szerencsésnek mondhatom magam, hogy annak idején Gallov Rezső nyolc pályázó közül engem választott ki a KSI főigazgatói székébe. Huszonhét gyönyörű évet tölthettem el a klubnál.
- Ha ma ismét fiatal kajakos lehetne, csinálna valamit másképpen?
- Én beleszerelmesedtem az akkori világba, a hősidőkbe. Amikor a sportág embert is formált, amikor egymásra voltunk utalva, amikor barátságosabb és emberibb volt a közeg, amikor igazán tudtunk örülni egymás sikereinek. Az volt az én világom. Most, hogy a barátok mennek, annak örülök, hogy én még ezen az oldalon vagyok. Évente kétszer eljönnek hozzám a legközelebbi barátok a KSI-ből, vízre tesszük a négyes kenut és elevezünk Zebegénytől a nagy szigetig, ami ünnepnap mindenkinek. Az orvos azt mondta, a szívemmel most már ne fussak, inkább erőltetten sétáljak. A társam most a csend és a nyugalom.
Lipiczky Ágnes
