Még egy lépés, még egy húzás a nehéz pillanatokban

„Rajt hajnali 5.15-kor. Nagyon nem szeretek korán versenyezni, ennek ellenére a Non-stop Dusi első 3-4 órája olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre se vettem. A párommal, Carl Folscherrel minden stimmelt, nagyon jól együtt tudtunk dolgozni, ennek köszönhetően az élen állókkal haladtunk, és bár futásban gyorsabbak voltak a többiek, evezésben mindig behoztuk őket. Az első holtpont 40 kilométer után jött. Egy teljesen ismeretlen helyen volt egy futószakasz, amiről nem tudtam milyen hosszú lesz, mekkora hegyet kell megmászni, egyáltalán fogom-e bírni utána… Szerencsére Carl sokat segített, így ezen gyorsan túl is léptem. Az előre megbeszélt taktika az volt, hogy jó átlagot próbálunk menni, nem össze-vissza nyomjuk, hiszen 9 és fél óra nagyon hosszú idő. A folyamatos folyadékpótlás és az evés nagyon fontos ilyenkor. Úgy gondolom, hogy ez volt a verseny kulcsa, ami miatt végig tudtuk csinálni. A tó és a nekünk kedvező rész végére még mindig együtt volt az első 4-5 egység, mi a 3. helyen álltunk, az előttünk lévő két egység 5 és 3 percre volt tőlünk, de itt már a hátunk mögött volt 65 km és még mindig várt ránk 32, aminek a nagy része futás volt! A táv legnehezebb pillanatait éltük át itt, két órát kellett futnunk hajóval a vállunkon, úgy hogy eleve nem pihenten érkeztünk erre a szakaszra. A hegyre felfelé menet lépésről lépésre egyre nehezebb volt minden, de ahogy felértem a tetejére már biztosan tudtam, hogy beérünk a célba. A hosszú futás miatt a 4. helyre kerültünk és utolért még két egység minket, de miután vízre raktuk a hajót, stabilan tudtuk tartani a negyedik helyet. A célba beérkezve nagyon örültem, leginkább annak, hogy végig tudtam csinálni ezt a 97 kilométeres versenyt, amelyből 40 kilométer futás volt 900 méteres szintkülönbséggel. Sokan szoktak írni nekem vagy épp személyesen megkérdezik, hogy mire gondolok a verseny közben, mi az, ami motivál és megfordul-e a fejemben, hogy feladom? Minden egyes verseny más és más, leginkább magára a versenyre koncentrálok, de sokszor eszembe jut az egyik nagyon jó barátom, Bucher Barnabás, akivel egyébként az első nagy maraton versenyünket nyertük párosban 2008-ban. Őt nagyon kemény fából faragták, mellette megedződtem rendesen, a mai napig egy véleményem vagyunk, sokszor beszélünk vagy edzünk együtt. Barnabás minden versenyem előtt ír, és ilyenkor megtörhetetlen vagyok! Talán ő az, aki miatt képes vagyok még egy lépést vagy húzást megtenni a nehéz pillanatokban.”