Hamarosan Nagy-Hideg-hegy, lehet készülődni!

Nincs ősz Nagy-Hideg-hegy futás nélkül. November 18-án a Magyar Kajak-Kenu Szövetség ismét megrendezi hagyományos futását, amelyre nem csak a kajak-kenu sport képviselőit várják.

Futás
Hír

Legendás történetek, megmosolyogtató sztorik és élmények kapcsolódnak a Nagy-Hideg-hegy futáshoz, amely a kajak-kenu sport őszi-téli felkészülését elindító közös esemény. Nem véletlen, hogy az ország minden pontján megmozdulnak az egyesületek, közel ezer részvevő rugaszkodik neki a meredek terepnek, a 7.5 kilométeres versenynek. Amely igazából nem is verseny, inkább összetartó, közösségépítő program, ahol jó megjelenni, ahol jó együtt lenni a többiekkel. A viadalt egykoron váci és gödi kajakos hívták életre, ma már nem csak sportágunk érzi magáénak, de sok „vendéget” is köszöntünk, atléták, triatlonosok, evezősök és kerékpárosok is szívesen megméretik magukat ezen az eseményen.

„Idén is a jó futással egybekötött közös élményen, programon lesz a hangsúly. Várjuk az indulókat, akiket a táv végén egy kis teával és egy szelet csokival fogadunk majd. A kajak-kenu szövetség pedig a futáson résztvevő kajak-kenu szakosztályok között egy-egy darab kajakot és kenut sorsol majd ki” – mondta Weisz Róbert, a verseny főszervezője.

Edzői konzultáció már Tokió jegyében

Október végén Japánban, a 2020-as olimpiai játékok helyszínén járt Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke, valamint Hüttner Csaba felnőtt szövetségi kapitány. A szakemberek szerdán az olimpiai terepszemlén látottakat osztották meg a szakma képviselőivel, edzőkkel, egyesületi vezetőkkel.

Hír

A Magyar Kajak-Kenu Szövetség székházában tájékoztatta a szakmát Hüttner Csaba felnőtt szövetségi kapitány és Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség elnöke a 2020-as olimpia előkészületeiről. Október végén egy kisebb magyar delegáció járt Japánban, ahol szakembereink az olimpiai pálya mellett feltérképezték a szállás és edzéslehetőségeket is a Szigetországban.

“Az edzőket ma tájékoztattuk a Japánban tapasztaltakról, arról, hogy milyen benyomásaink vannak az olimpiai pályáról és a körülményekről. A pályánál a hullámzás kulcsfontosságú kérdés, a japán szervezők most azon dolgoznak, hogy miként oldják meg a hullám elvezetést a betonfalak között, hogyan létesítsenek hullámfogókat, illetve hullámtörőket a pályán. A szakmát a két preferált szállodáról is tájékoztattuk, valamint megmutattuk azt a helyszínt is, amely jó edzőtáborozási lehetőséget jelenthet a magyar csapat számára – mondta Hüttner Csaba.

A szerdai megbeszéléséne 12 szakember volt jelen, többen is megfordultak már Ázsiában, Japánban, Szingapúrban, Malajziában, így Hüttner Csaba arra volt kíváncsi nekik milyen tapasztalataik vannak az akklimatizációval kapcsolatban. Tóth László 2003-ban ott volt Japánban az ifjúsági világbajnokságon, amelyen kiváló eredményeket könyvelhettek el versenyzőink.

“Mi csak az utolsó pillanatban érkeztünk meg a versenyhelyszínre, itthon készültünk az eseményre, de úgy tapasztaltuk, hogy a versenyzők számára két-három nap elegendő volt az akklimatizálódásra. Nehézséget a magas páratartalom és az erős hullámzás jelentett, de fiataljaink, akik közül többen a Dunán nőttek fel így is helyt tudtak állni. Nyilván egy olimpiai felkészülés egészen más előkészületet igényel, így a vezetőség tervei szerint jövőre két csapat is elutazik Japánba, hogy tesztelje az átállás nehézségeit, felmérje, milyen kényelmetlenségekkel jár a hosszú utazás. Ami még kulcsfontosságú lesz majd, hogy milyen ételeket tudnak enni versenyzőink a szigetországban, bár ahogy hallottuk, nem csak az ázsiai, de az európai konyha ízvilágából is választhatnak a sportolók” – tette hozzá Tóth László.

Pulai Imre: „Olyan nincs, hogy nincs kenu”

Ötven esztendős lett olimpiai bajnok kenusunk, Pulai Imre. Sportágunk "Sumákjának" az Ahogy tőlünk telt című sportágtörténeti könyvbe készült beszélgetéssel kívánunk boldog születésnapot. Azóta párja, Novák Ferenc hazatért már külföldi "kiküldetéséből", míg Sumák az észt csapat felkészülését irányítja.

Születésnap
Hír

Mi van, Sumák, csak nem megnőttél? – szólt a „frocli” a jó két méter magas óriásnak, olimpiai bajnok kenusunknak, Pulai Imrének egy nyár esti, üde honvédos összejövetelen. Egy estén, amikor tért nyernek az emlékek, amikor egy habos sör felett jó elmerengeni a múlton, és úgy igazán jó érzés örülni az összetartozásnak. Még akkor is, ha az ember párja, az érme „másik oldala”, Novák Ferenc több ezer kilométerre van tőle.

Megtalálta az igazit?

Ó hogyne! – nevet Pulai Imre. – Egyértelműen Feri volt az. Még úgy is, hogy elsőre nem állt össze a mozgásunk. Ettől függetlenül az első közös edzésünkön jó időt mentünk, és tudtam, hogy ha sikerül megtalálnunk a ritmust, ebből valami nagyon jó is kisülhet.

Kisült, hiszen Sydneyben lett egy olimpiai bajnok párosunk, és ha úgy vesszük: összeállt, az egyik legmókásabb formáció, amelyet a magyar kajak-kenu sport magáénak tudhat.

Az kétségtelen, hogy jól elszórakoztattuk egymást Ferivel. Poénokért sosem kellett a szomszédba mennünk. Legalábbis nekem nem, mert Feri – remélem, olvassa ezt a könyvet – folyton csak másolt engem. Mindig mondtam neki, hogy ne legyen már annyira esetlen, találjon ki valami újat, valami egyedit.

Mondana néhány példát, hogy a kevésbé unalmas perceiket mivel ütötték el?

Van egy-két jó történetünk. Például Feri futócipőit télen rendszeresen feltöltöttem vízzel, ami természetesen jégtömbként fagyott bele. Aztán megesett, hogy a tavaszi, nyári edzéseken a vízre szállást követően Feri cipőit gyorsan leszögeztem a stégre, Dunavarsányban pedig rendszeresen leragasztottam az ágya elé a papucsát. Remek pillanatokat szereztem ezzel magamnak. És remélem, neki is, így lesz mit mesélnie az unokáinak. Amúgy a viccet félre téve: tényleg jó kettős volt a miénk. Ha megnézi a magyar sportot vagy szűkebben a kajak-kenut: hány olyan páros van, amelynek tagjai vérig tudják sérteni egymást, nagy összeveszéseket élnek meg. Mi találtunk egy sajátos kommunikációt, poénokkal közvetítettük egymásnak az érzéseinket, az örömünket vagy éppen a kritikáinkat a másikkal kapcsolatban. Szerintem így jobban be is tudja fogadni, jobban meg is tudja élni az ember.

Ha a vízparti pletykáknak hinni lehet, gyerekként sem tartozott a mimózák közé.

Hát nem. Már az első versenyemet meg akartam óvni. Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettünk, kétezer méteren indultunk, ráadásul úgy, hogy a hét elején mentünk le először a vízitelepre, akkor kezdtünk el ismerkedni a sportággal. Annyira újoncok voltunk a srácokkal, hogy még fordulni sem tudtunk. Természetesen tök utolsók lettünk a versenyben, sőt, mire célba értünk, a versenybíróság már össze is pakolt és hazament. Na, ezen én vérig sértődtem, mondtam is a többieknek, hogy óvjuk meg a futamot. Így kezdődött minden, a BSE-ben. Emlékszik még arra a vízitelepre?  Arra a nagy sóderdombra? Nem? Pedig arra vittük fel a négyest, és a tetejéről úgy csúsztunk le a vízbe, mintha szánkóztunk volna. Volt nagy öröm, amikor az edzőink meglátták, hogy tönkrevágtuk a hajó alját. Igen, valóban elég nehezen kezelhető kölyök voltam, de éppen ezért nekem találták ki ezt a sportágat. Imádtam a vízitelepet, a jó kis társaságot, és a srácokkal alig vártuk a pénteki edzések végét, hogy másnap indulhassunk Szentendrére sátrazni. Nagyon szép időszaka volt az életemnek. De valójában minden korszaknak megvolt a maga szépsége és a maga nehézsége is.

Melyik volt a legjobb?

Ha a kenuzás élményét és az eredményességet nézem, az atlantai olimpia előtti két évem. Hihetetlen volt megélni, hogy akármennyit edzhettem, egyszerűen képtelen voltam elfáradni. Ha tíz résztávunk volt, akkor is úgy éreztem, hogy még képes lennék kettőre-háromra. Nagyon jó érzés ennyire tudatában lenni annak, hogy kirobbansz az erőtől és bármit véghez tudsz vinni.

Például egyéni aranyat tud nyerni C–1 1000 méteren?

Na, az a duisburgi világbajnokság volt életem egyik csúcspontja. Az a győzelem ugyanannyit adott érzésekben, mint a sydneyi olimpia aranya. Ráadásul annak idején jóval erősebb és nagyobb volt a hazai mezőny, sokkal nehezebb volt egy-egy világversenyre kikerülni, mint mondjuk most, amikor szinte már csak egy döntőnyi versenyzőt lehet összekaparni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy időben versenyezhettem Kolonics Gyuriékkal, sőt korábban Vaskuti és Sarusi Kis ellen is. És hálás vagyok azért is, hogy ilyen sokáig a pályán tudtam maradni.

Az újabb sportága, a szánkózás vagy most éppen a bob afféle pótlék? Egy versenyző mindig versenyző marad, és egész életen át nem tud kibújni a bőréből?

Nem, ez egyáltalán nem pótlék. Már korábban is sokat néztem ezeket a sportágakat a televízióban, és mindig bennem volt, hogy egyszer szeretném kipróbálni. A száguldás élménye és az, hogy minden évben előrébb lépjek, igazi kihívást jelent. Itt is meg tudom élni a magam sikereit. Például amikor egy edzésen meg tudtam verni a németek legjobbját, Felix Lochot, az fantasztikus érzéseket adott.

Össze lehet hasonlítani a téli sportokban és a kenuzásban szerzett élményeket?

Felesleges mérlegre tenni őket, mert mást és mást jelentenek az életemben. Harmincöt évig kenuztam, az egyes olimpiai győzelem kivételével mindent megkaptam ettől a sportágtól, amelyben a mai napig úgy mozgok, mint a saját otthonomban. Még most, jóval negyvenen túl is lemegyek edzeni a hajómmal, és rendszeresen indulok a mastersbajnokságokon, mert kitörölhetetlen ez az egész életemből. Olyan nincs, hogy nincs kenu. A szánkó és a bob más világ, profibb közeg, profi versenyrendszerrel, amelyhez jó tartozni, aminek szintén jó részesévé válni.