Azt ígértük, jövünk még.
Meglátogatjuk a vízitelepet, ahol a semmiből építettél jelentős vidéki bástyát a sportág számára. És meglátogatunk Téged, aki mindig nagy örömmel fogadtad a vendégeket, különösképpen a sporttársakat meg a barátokat.
Elkéstünk.
Nem tudtál megvárni bennünket. Talán éppen azért, mert a szíved mélyén mindig is élsportoló maradtál, és zsigerből tudtad, hogy ha megszólal a startjelzés, akkor az ember már nem gondolkodhat, nem félhet, nem izgulhat, nem tétovázhat. Akkor indulni kell. Túl a másik partra. Nem a hajdani lázas izgalommal, hanem azzal a megnyugvással, amit egy jól végzett edzés után érez az ember. Amikor megtett mindent, ami tőle tellett vagy néha még többet is.
Büszkék vagyunk rád. És biztosak vagyunk abban, hogy te is büszke vagy most, hogy ennyi „vízenjáró” ember gyűlt itt össze. „Örülök, fiúk, hogy itt vagytok” – mondanád, aztán pár perc múlva már lenne egy régi történeted a legendás időkből: a Sirály csónakházról, Cepánról, aki nem csupán a párod, hanem szinte a testvéred volt a kenuban, az új hajóról, amit a Novotny meg a Gillemot tervezett, vagy a hajdani vidám kenus misékről. Arról, hogy az összetartás mindig fontos volt Szent Jupát hívei számára.
Úgy meséltél mindig, hogy szinte mi magunk is ott voltunk képzeletben. És láttuk, ahogyan először lemész egy csónakházba a kövér barátoddal, akivel szerencsésen össze is törtök egy hajót. Láttuk, ahogy a birkózóedzéseken mindenkit lezavarsz a szőnyegről. Ahogy húszévesen végérvényesen a kenu mellett döntesz.
Ahogy már válogatottként megkéred „Tömpe” Feri bácsit, hogy vegyen a szárnyai alá. Láttuk és átéreztük, milyen boldog voltál, amikor a már olimpiai bajnok Parti János odament hozzád, miután magyar bajnok lettél és azt mondta: „Gratulálok! Tegnap megnyerted az ezer métert, ma az ötszázat, akkor ez azt jelenti, hogy te jó vagy!” Láttuk, ahogy a világbajnoki győzelmedet aratod, aztán ahogy elviszed a paksi újoncokat az első Rába-túrára…
Tudjuk, hogy nem hangzatos kijelentés volt a részedről, amikor azt mondtad: te valóban lottóötössel is edző lettél volna. Méghozzá olyan, akit nem csak az tett boldoggá, ha világbajnokot nevel, hanem az is, ha sikeresen megtanít valakit úszni vagy együtt főzheti a csapattal a nagysátor alatt a paprikás krumplit.
Nem csak a versenyzőidnek tanítottál meg valamit, hanem nekünk is. Minket is emlékeztettél és ezután is emlékeztetni fogsz arra, hogy a sport és azon belül a kajak-kenu nem csak a fényes érmek és világraszóló sikerek miatt értékes, hanem azokért az emberi kapcsolatokért és élményekért is, amiben a „vizenjáróknak” – és adott esetben csak nekik – lehet része.
Elvitted a hírünket Kínába, Koreába, idehaza többek közt Arany Érdemérmet kaptál – bár ahogy mondtad, sosem a plecsnik alapján mérted a sikert. Ünnep volt számodra az is, ha a régi sporttársak összejöttek és remélted, hogy a mai fiatalok közt is lesznek majd olyanok, akik továbbviszik ezt a hagyományt.
„Szerencsés egy fickó vagyok” – mondtad mosolyogva és mi ezt a kortalan, csibészes, Toniós mosolyt őrizzük meg az emlékeinkben. Add át üdvözletünket a fiúknak odaát, és ígérd meg, hogy tartotok majd egy soron következő kenus misét.
Mert semmi sem ért véget.
Ti csak előreeveztetek…
