Mikor lett belőled versenybíró?
Húszéves koromban lettem versenybíró, amikor abbahagytam a versenyzést. Utána nem szerettem volna elszakadni a sportágtól, és ez egy jó lehetőségnek tűnt arra, hogy itt maradjak a versenysport közelében. 2005-ben volt Szegeden egy ifjúsági világbajnokság, ott tettem le a nemzetközi vizsgát. 2010-ben voltam először nemzetközi versenyen, az első ifjúsági olimpiai játékokon Szingapúrban, 2015 óta pedig minden évben jelen vagyok valamilyen nemzetközi tornán.
Ez egyfajta küldetéstudat is, hogy mindig ott légy a legmagasabb szinten?
Nem mondanám annak, hiszen a Magyar Kajak-Kenu Szövetség és a Magyar Kajak-Kenu Versenybíró Testület nevezi a bírókat és ők minden évben valamelyik verseny kapcsán bizalmat szavaznak nekem.
Mikor tudtad meg, hogy neveznek a 2020-as tokiói olimpiára?
A 2016-os olimpia után mondták azt, hogy akkor a következő olimpiai ciklusban, tehát a 2017-20 közötti időszakban a felnőtt világbajnokságokra engem fognak jelölni. Nyilván ez csak egy jelölés az MKKSZ részéről, ezt a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetségnek el is kell fogadnia. És az egy kimondatlan, íratlan szabály volt, hogy azok, akik egy olimpiai ciklusban az összes felnőtt világbajnokságon részt vesznek, ők nagy valószínűséggel ott lehetnek az olimpián is. Szerencsére nálam is bejött, mint ahogy azt hiszem korábban az összes magyar versenybírónál, aki előtte olimpiákon részt vett.
És a 2024-es paralimpiai jelölésedre számítottál?
Meglepetés volt számomra, hogy beválasztottak a párizsi paralimpia versenybírói stábjába. Felhívtak, igen, tavaly év végén az MKKSZ-től, hogy jelölnének engem a paralimpiára. Előtte a magyar szövetség paralimpiára sosem jelölt bírót.
Így viszont két fronton is képviselitek Magyarországot a versenybírói gárdában.
Igen, Giczy Gergőt jelölték a nyári olimpiai játékokra, engem pedig a paralimpiára, és mind a kettőnk jelölését elfogadta a nemzetközi szövetség, úgyhogy így mind a két nagy olimpián lesz magyar versenybíró.
Hogyan tudsz készülni egy ilyen grandiózus eseményre?
Igazándiból annyi a titok, hogy ismernem kell a szabálykönyvet. Ez ugye a magyar versenyeknél volt legelőször fontos, hogy levizsgázhassunk. A nemzetközi vizsgánál az a nagyon fontos, hogy valakinek legyen legalább öt év hazai versenyrendszerben szerzett rutinja. Nekem ez addigra bőven megvolt, mire levizsgáztam. Az első nemzetközi versenyeken mindig rettenetesen izgultam, mert olyan pozíciókat töltöttem be, amiket a magyar versenyeken nem szoktam. Én hazai versenyeken körülbelül 1999 óta az esetek túlnyomó részében, mondjuk úgy, hogy tízből kilencszer tájékoztató vagyok. A nemzetközi versenyeken ezt a feladatot nem a versenybírók látják el.
Segítettek a társak, ha pont te kerültél számodra ismeretlen pozícióba?
Olyan emberek dolgoznak itt, akik szeretik ezt a sportágat, és tenni akarnak érte. Úgyhogy mindig segítjük egymást, és általában azért nem én voltam az egyetlen olyan versenybíró a nemzetközi versenyeken, aki akkor éppen abban a pozícióban először kellett, hogy tevékenykedjen napokig. Mindig kapunk egy manuált is, hogy mi az, amire különösen figyelni kell abban az adott pozícióban. Az évek során lettek barátaim a nemzetközi versenybírói közösségben, és tényleg őszinte bizalommal fordulhatunk egymáshoz.
De az utóbbi években főleg pályabíróként tevékenykedtél, a paralimpián viszont célbíró leszel.
Igen, az utóbbi években úgy alakult, hogy általában pályabíró voltam, úgyhogy abban már szereztem némi rutint. A paralimpia kapcsán is számítottam rá, hogy esetleg pályabíró leszek, de aztán nagyon örültem, hogy végül célbírói szerepkörbe kerültem.
Miért?
Tokióban előindító voltam, aki szintén kint, a motorosban üldögél, álldogál egész nap, és nem kicsit megterhelő mindenféle időjárási viszonyhoz alkalmazkodni. Most egy kicsit örültem annak, hogy fedél lesz a fejem felett és nem a különböző időjárási viszonyoknak leszek kitéve. Illetve a célban biztos, hogy elsőként fogom megtudni, hogyha mondjuk Kiss Péter Pál ismét aranyérmes lesz. Drukkolok, hogy így legyen!
Más nehézségekkel is szembe kellett nézned?
Egyszer Weisz Róbert mondta, hogy egy versenybírónak a fürdőruhától a télikabátig minden kell, hogy legyen a kocsiban vagy a hátizsákban. Mindig alkalmazkodnunk kell a helyi időjáráshoz, a körülményekhez. Másik komoly kihívás, hogy az utánpótlás versenyeken nagyon kötött a beosztás. Olykor reggel nyolctól este hétig is ötpercenként jönnek a futamok és nincs idő elmenni ebédelni, sőt a mosdóba sem igen lehet kiszaladni. Kényelmesebb rossz, ha túl sok idő áll rendelkezésére az embernek a futamok között és azon kell gondolkoznia, hogy mivel üsse el az idejét.
A fizikai kihívások mellett mentálisan is le vagytok terhelve?
Egy hosszú napon nehéz végig tolerálni mindent. A legrosszabb helyzetben az indítóbírók vannak, akiknek türelmesnek kell lenniük a versenynap elejétől a végéig. A legfiatalabb sportolók sokszor nem tudnak egyhelyben maradni az indításig, így már láttam olyat, hogy a kollégáim közül valakinél a sokadik futam után elszakadt a cérna. De emberek vagyunk, ez mindenkivel megesik. Én még sosem voltam indítóbíró, így nem éltem át ezeket.
Akkor térjünk is át a sportolókra: milyen a kapcsolatod velük?
Vannak olyan pozíciók - ezeket én nagyon-nagyon szeretem -, amikor sokszor találkozol a versenyzőkkel. Egy hazai versenyen ilyen az előindító vagy mérlegelő. Én még kezdő versenybíróként egyszer-kétszer voltam előindító, meg néhányszor voltam mérlegelő. Ezeket azért szerettem nagyon, mert itt pont azokkal találkozol, akikért csinálod az egészet. - a versenyzőkkel.
Nyilván ott sem mindenkivel lehet mondjuk beszélgetni, mert egy döntő előtt elég feszült idegállapotban szoktak lenni és fókuszált állapotban szállnak a versenyzők a vízre is. Ott nem arról kezdünk el beszélgetni, hogy milyen volt az ebéd, hogy mit fogsz csinálni este. Vannak nagyon kommunikatív versenyzők, akik szeretnek is szerintem egy picit beszélgetni, meg vannak nyilván zárkózottabbak is. Változó, hogy kivel milyen kapcsolatot tudunk kialakítani.
A versenyzők mellett a heves edzőkkel és szülőkkel is olykor-olykor foglalkozni kell. Neked milyen tapasztalatod van a velük való interaktusban?
Én olyan helyzetben még nem voltam, hogy akár szülővel, akár edzővel veszekedni kellett volna, vagy valami miatt rendre kellett volna valakit intenem. El tudom képzelni, hogy amikor könnyebb hajó miatt kizárnak egy versenyzőt, akkor az edzője megpróbálja mindenáron bebizonyítani, hogy annak a hajónak bizony megvolt a súlya és igazát a végsőkig tartja. A szülők pedig akár tűzbe is mennének a gyermekükért, ezért kialakulhatnak konfliktusok.
Főleg egy magyar bajnokságon, ahol a gyerek lelkének is számít, hogy most elveszik az érmét, vagy nem veszik el az érmét, az egyesületnek is számít, hogy kap pontot, nem kap pontot. Igen, én is tudom, hogy vannak, akik azt mondják, hogy sokkal jobb lenne, ha nem mennének oda bizonyos versenyzői területekre a szülők. Ha edzőket kérdezel, szerintem a legtöbbje maximálisan alátámasztja ezt. Szerencsére nekem versenybíróként szülővel nem volt még problémám.
Milyen üzenetet hagynál azoknak, akik a most kezdik a versenybírói pályát?
Nemzetközi versenyeken mindig azt mondják nekünk, hogy „úgy bíráskodjunk, hogy ne vegyenek észre bennünket. Hogyha látnak minket, akkor valamit rosszul csinálunk, mert akkor lehet, hogy hibáztunk és felhívtuk magunkra a figyelmet.” Azonban én azt gondolom, hogy azért néha nem baj, ha látja a bírót a versenyző, de tény és való, hogy nem nekünk kell a középpontban lenni. Egyetlen egy feladatunk van: mindenkinek ugyanazokat a fair körülményeket biztosítani.
