Meg tudná mondani, hogy azok a kajakosok, akik valaha a tanítványai voltak, összesen hány olimpiai pontot szereztek felnőtt világversenyeken?
Soha nem számoltam össze. Az biztos, hogy az egykori versenyzőim közül felnőttként eddig négyen lettek örökös bajnokok, ez pedig nagy büszkeséggel tölt el. Közülük Szabó Gabival és Paksy Timivel kifejezetten jó baráti viszonyunk van mind a mai napig, de örömmel tölt el az is, ha Danával vagy Benedek Dalmával összefutunk, és dumálunk egy jót.
Ezek szerint nem vezet pontos statisztikát, de azt azért tippelje meg, hogy hányan lettek legalább ifi világbajnokságon érmesek….
Ez a szám bőven 20 felett van. De az ifjúsági és főleg a felnőtt sikerek a piramis csúcsán jönnek, addigra sok kolléga teszi hozzá a magáét az adott versenyző pályafutásához. Ez egy egymásra épülő feladat, én elvégzem a munkát a kicsikkel, jó esetben megszeretettem velük a sportágat, de belőlük csak akkor lesz később sikeres versenyző, ha megfelelő kezekbe kerülnek. Egyébként mai fejjel már azt gondolom, hogy a siker nem is az élsportolói pályafutás alatt mutatkozik meg, hanem éppen az azutáni epizódokban.
Fontos, hogy legyenek egy országnak jó, sikeres sportolói, de tisztességes embereket nevelni fontosabb.
Beszéljünk arról, hogy hány olyan tanítványa van, aki sportolóként nem került reflektorfénybe, de az ön mércéje szerint mégis sikeres lett?
Szerencsére sokan lettek sikeresek az üzleti életben, van öt-hat olyan orvos, aki valaha nálam kajakozott, de tudok mérnökökről, olyanokról, akik sikeres sportvállalkozást vezetnek, vagy éppen szintén edzők lettek. Bár tudom, hogy furcsán hangzik, de sokszor nagyobb elismerésnek élem meg, ha olyan egykori tanítványom ad visszacsatolást arról, hogy mennyit köszönhet nekem, aki sosem került sportolóként rivaldafénybe. Előfordul, hogy valaki évtizedek után rám ír, és elmondja, hogy mennyit köszönhet nekem/nekünk edzőknek, illetve annak a mentalistásnak, amit a vízitelepen sajátított el. Amikor kezdtem az edzői pályán, akkor a tanítványaim általános iskolai ballagásokra hívtak. Ahogy telt az idő, később jöttek az gimis szalagavatók. A legnagyobb elismerés pedig az, amikor esküvői meghívót kapok olyan »gyerektől«, aki már legalább nyolc-tíz éve nem a versenyzőm, tehát nincs köztünk semmilyen függőségi viszony.
A gyerekek mentalitását talán a jó személyes mintával lehet a leginkább formálni. Nehéz mindig szerepben maradnia?
Ha csak egy magunkra erőletett szerep a példamutatás, akkor baj van. Igyekszem csak olyan dolgokat közvetíteni a gyerekek felé, amit örülnék, ha tőlük is látnék. Fontos, hogy az edző a versenyzők előtt hogy beszél, hogy kommunikál, vagy például nem áll le előttük iszogatni. Senki sem szent, minden edző felemeli néha a hangját, vagy mond egy erősebbet, de ez nálam ritka, ilyenkor a saját számra csapok, a gyerekek ezen pedig jót nevetnek. Azért a kuss kifejezést meg szoktam magamnak engedni, ezen is kuncognak, mert ennél sokszor egymást közt cifrábbakat mondanak. Előttem egyébként disztingválnak, ha mégis alpári stílusban beszélnek, akkor jön a büntető fekvőtámasz. Mindig elmondom nekik, hogy a fontos dolgok; például a viták megoldása, vagy az udvarlás sem káromkodva zajlik.
Edzőként kit tekint a példaképének?
Érdekes útja van ennek a történetnek. Engem Simon Miklós, vagyis Simi toborzott, ő gyakorolta rám a legnagyobb hatást. De a legelső edzésemen, amikor 13 évesen lementem a vízitelepre, egy tizenéves fiú ültetett be a hajóba, és azonnal be is borított, ő pedig nem volt más, mint Schmidt Gábor, a Magyar Kajak-Kenu Szövetség jelenlegi elnöke. Azóta is nevetünk azon, hogy még így sem tudta elvenni a kedvem. Sokat köszönhetek Jancsó Józsi bácsinak, ő is rengeteget foglalkozott velünk, és Nagy Lászlónak, az egykori KSI-s szakosztályvezetőnek, aki sportoló és edző koromban is sokat segített. Az is Simi számlájára irható, hogy amikor 18 éves voltam, átirányított a BSE-be, hogy segítsem Géczi Erika munkáját. Erikával két évvel később, 1992-ben visszajöttem a KSI-be. Tőle is sokat tanultam, pedig neki nehéz dolga volt, mint minden olyan edzőnek, aki zseniális topversenyző volt. Erika sokszor abból indult ki, hogy ő mire képes, én pedig a saját példámból kiindulva ehhez hozzá tudtam tenni azt, hogy mire képes egy átlagos gyerek. A vele való közös munka után kezdtem el edzőként a saját utamat járni. Az biztos, hogy
az alapvető motivációt Simi adta nekem,
ő sok ember életében hagyott olyan nyomot, amilyen nyomot én is szeretnék hagyni a tanítványaim életében.
Ha már szóba hozta az átlagos és az extra képességű versenyzőket, mennyit változott a felhozatal az ön eddigi pályafutása alatt?
Az átlag minősége sokkal rosszabb, mint régen, és az, hogy ez így van, szülőként sajnos éppen az én generációmnak a hibája. A legtöbb apuka és anyuka óvva, féltve hozza le a gyerekét, attól tart, hogy túl sokat edz a gyerek, hogy lemarad közben másban, vagy másról. A múltkor éppen két régi kollégával, Kása Ferenccel, Kacsa bácsival és Koletics Miki bácsival beszélgettünk arról egy versenyen, hogy minket 30 éve elkényeztettek a gyerekek, mert akkor még úgy jöttek le, hogy szét akarták tépni a vasat.
Most másfél év, mire arra a szintre hozom őket, mint ahogy régen bejöttek a kapun.
Viszont az a gyerek, aki marad, néhány év múlva megnyugtatja a szülőket azzal, hogy jól érzi magát a vízitelepen, elveszti a pocakját, megerősödik, céltudatosabbá válik, és közben az iskolai eredményei sem romlanak. Nálam a mai napig szokás, hogy időről-időre bekérem a gyerekek bizonyítványát, ellenörzőjét, a rosszabbak ennek annyira nem örülnek, mert néha azt mondom, hogy akkor most maradj otthon tanulni egy kicsit. Ugyanakkor mégis ez a szokás a legtöbb gyereket és szülőt jól érinti, mert látják, hogy nemcsak a sport számít, hanem egészében tekintünk a versenyzőkre. Egyébként 14-15 évesen azért manapság is több olyan van, akin látszik, hogy nagyon tehetséges és elhivatott is.
De ön a legtöbb tanítványnak éppen ebben a korban engedi el a kezét, és kezdi elölről a legkisebbekkel, ez mennyire fárasztó több mint három évtized után?
Fontos úgy hozzáállni ehhez, hogy minden gyerek más, saját egyéniség, saját kulccsal, saját vágyakkal, saját igényekkel. Ez pedig mindig új kihívást teremt, mert nincs két ugyanolyan. Jó példa erre Biben Karina első napja, aki úgy jött le a vízitelepre, hogy előtte már úszni járt. Szeptember elseje volt, de pokoli vacak idő, szakadt az eső, nem is akartam hajóba ültetni, mert attól féltem, hogy ilyen körülmények között elvenném a kedvét az egésztől, de a kislány azt mondta, hogy ha már itt vagyok, akkor menjünk vízre, ő így érkezett ebbe a sportágba. Vagy mondok mást; két éve volt olyan 10 éves versenyzőm, aki egy családi nyaralás helyet akart mindenáron eljönni a háromnapos mini-edzőtáborba, ami az ekkora gyerekeknek természetesen nem kötelező. A kissrác mégis addig szervezkedett, míg elérte, hogy a nyaralásról, az ország másik feléből az apja hozza el a táborba, majd a nagypapája három nap múlva jöjjön érte, és vigye vissza a családhoz.
Az ilyen pillanatok azok, amiket sosem fogok elfejteni, és amelyek mindig új élményekkel töltenek fel.
Mindenkiben van jó, minden gyerekben, még akkor is, ha nem benne van a jövő olimpiai bajnoka. Nagyon tudok örülni annak is, ha valaki először mászik fel a kötél tetejére, vagy lefutja az első hegyi futását. Ami kicsit árnyoldala ennek a munkának, amikor az utánunk következő edző elfelejti, hogy a versenyzője nem 15-16 évesen kezdett kajakozni, és a jó eredmény elérése után egy köszönömöt sem kapunk. Van persze ellenpélda is, tavaly nagyon jól esett, amikor Varga Ádám olimpiai ezüstérme után a jelenlegi edzője, Matyus Zsolt hamarabb gratulált nekünk, nevelőedzőknek, mintsem mi gratulálhattunk volna neki a káprázatos eredményhez. Annak is örülök, hogy az MKKSZ egyre több forrást biztosít az alaputánpótlásban dolgozó edzők megbecsülésére, és jó kezdeményezés az Arany-lapát díj is, amit a szakma ítél oda a legjobb utánpótlás-edzőknek. Óriási büszkeség, amikor ezt a díjat egy-egy kolléga megkapja.
Az sosem jött szóba, hogy végigvigyen egy egész korosztályt?
De, volt ilyen. Pályám egyik meghatározó időszaka, amikor egy lány csoportot tíztől 18 éves korukig vihettem. A többségük kezébe én adtam a lapátot, és együtt lépdeltünk egyre feljebb. Végül lett közülük hét ifjúsági válogatott, lett ifi világbajnok, és több gyorsasági és maratoni érmes. Sőt, később innen került ki Horváth Noémi, az első magyar SUP világbajnok is. A velük átélt sikerekben «kiélhettem» az ambícióimat, ami később a legkisebbeknél már más formában jelentkezett. Talán ez is segített abban a szemléletváltásban, hogy nem a versenyeredmény a legfontosabb, hanem az odavezető út.
30 éve dolgozik a KSI-ben utánpótlásedzőként, sosem akart eljönni onnan, vagy mást csinálni?
Lehettem volna máshol szakosztályvezető vagy edző, már több klubtól is megkerestek, de sosem voltak vezetői ambícióim. A gyerekek között érzem jól magam, nem derogál lehajolni, letérdelni a stégen, megtörölni valakinek az orrát, vagy megtanítani cipőt kötni. Két alkalommal azért elgondolkodtam a váltáson, de aztán arra jutottam, hogy nem hagyhatom cserben a csoportomat. Nekem fontos a klubhűség, rengeteget köszönhetek a KSI-nek, arról nem beszélve, hogy megbecsül a klubom, és adnak a szavamra, ez pedig nekem elég.
Azért a Gyulay Zsolt regionális akadémia edzőjeként dolgozik a KSI mellett is, milyennek látja a tavaly felállított új rendszert?
Az akadémiai rendszernek regionális szinten van létjogosultsága, hiszen nagy előnye, hogy szélesebb bázisban tudnak az edzők gondolkodni, illetve olyan hátteret képes adni az egyes programok/események megvalósításához, ami a gyerekeknek jelent plusz lehetőséget. Újításokat tudunk bevezetni a versenyeztetés és az edzőtáboroztatás szintjén, ezzel szélesítjük az egyébként szűkülő bázist, így megtalálhatjuk a minőségi gyerekeket. Olyan szabadidős programokat szervezünk, amelyek segítenek abban, hogy a gyerekek közösségé kovácsolódjanak egy-egy régióban. Ez megkönnyíti a későbbi csapathajózást, és a közös edzések komolyabb versenyhelyzet elé állítják a gyerekeket már a felkészülés alatt is.
Két gyermeke van, akiknek az édesanyjuk is kajakozott, illetve edzősködik, a lányok is kajakosok lesznek?
Elsősorban azt szeretném hogy boldogok legyenek, de persze tanulják már a kajakozást, amit ők választottak. Szeretném, ha vízen járó emberek lennének, és ha örömmel mennének edzésre, mert túl sok más sportágra nem fogom őket elengedni.
A kajak-kenu nagyon egészséges, ha odafigyelünk a gyerekekre.
Ezért is jó a regionális akadémiai rendszer, mert az edzők szemléletét lehet formálni, hogy előtérbe kerüljenek az életkornak megfelelő edzések, mert mindig a hosszú távú felkészítésben kell gondolkodni, és nem az eredményeket hajszolni 12-14-16 éves versenyzőkkel. Főleg egy fiatal edzőnek az is nagyon fontos, hogy legyen kihez fordulnia, ha elakad. Nálunk a KSI-ben mindig volt kitől kérdezni, viszont ez nem minden klubnál adatik meg. Ezért jó, hogy az akadémiai működés során az edzők egymást közt szakmai tapasztalatokat cserélhetnek.
Ön mennyi ideig szeretné még folytatni az edzői hivatást?
Azt tartom, hogy addig szabad csinálni, amíg hiányoznak a gyerekek, amíg ez a hobbim is egyben, amíg lelkesen megyek le a vízitelepre. Nem tudom, hol a határ, de csak addig folytatom, amíg nem kötelességnek tekintem. A gyerek azonnal megérzi, ha nem ő a legfontosabb, és én olyan korú srácokkal foglalkozom, ahol egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne ők legyenek a legfontosabbak.
