Mi lesz az ünnepi ebéd?
Főzünk valami finomat a feleségemmel, és ezúttal is meghívtuk a barátaimat, Vagyóczki Imrét és Kovács Lászlót vendégségbe.
Gyakran találkozik a maconi aranynégyes két tagjával?
Minden héten felhívjuk egymást, és szinte minden hónapban egyszer összejövünk egy kicsit beszélgetni. Amikor én kajakoztam, igaz kapcsolatok alakultak ki a vízen. A mai sportvilágban már ritkán látni ilyen tartós, életre szóló barátságokat, az embereket inkább az eredményesség és az érte járó jutalom köti össze.
Ha most visszaugranánk az időben milyennek látnánk önöket?
Szabadnak, kötöttségek nélkülinek, olyannak, akik éltek-haltak azért, hogy kajakozhassanak. Más világ volt felnőni a Római parton, megélni a nyüzsgő vízitúrázó, fürdőző életet. Én középiskolás voltam, amikor megismerkedtem a sportággal, előtte próbálkoztam labdarúgással, ökölvívással, sőt vízilabdával is. Ifiként egy csapatban játszottam a később olimpiai bajnoki címet szerző Bolvárival és Borossal, ám egy barátom invitálására megérkeztem a vízpartra. Aztán jött az első nagy siker, a tatai munkás Európa-bajnokságon, ami annyira meghatározó élmény volt, hogy egy életre itt is maradtam. Az első klubomban az Elektromosnál olyan kiváló versenyzőkkel edzhettem együtt, mint Blahó, Csordás, Kovács vagy a Bánfalvi testvérek, Granek István és Andrássi Gyula nyomdokain lépdeltünk. Aztán megszűnt az Elektromos és Kovács Lacival 1951-ben úgy döntöttünk, hogy megalapítjuk a Bástyát, ami a későbbi MTK lett. Átigazolt hozzánk Vagyóczki Imre, majd Szigeti Zoltán, így indult a mi közös életünk. Vagyóczki Szigetivel ment párost, én Kováccsal, 1953-ban pedig összeültünk négyesben és itthon egyből nyertünk is.
Aztán következett a legendás maconi diadal.
Pedig majdnem nem jutottunk ki a világbajnokságra. Már a vagonban ültünk, amikor szóltak, hogy szálljunk ki, mert a csapat nem kapta meg az engedélyt az utazásra. Visszamentünk a ráckevei edzőtáborba és úgy döntöttünk, sportolói delegátust küldünk a központba. Urányi, Gurovits és Bánfalvi Klára pedig meg tudta győzni Farkas Mihályt arról, hogy az a sok munka, amit elvégeztünk nem mehet veszendőbe. Abban az időszakban árvíz sújtotta az országot és kellett a pénz kármentésre, ezért lemondták a külföldi utakat. Farkas azonban meggyőzte a pénzügyminisztert, így elutazhattunk a maconi versenyre. A szállásunk egy magasvasút melletti hotelben volt, fél óránként dübörgött el mellettünk egy vonat, majd kiestünk az ágyból, és a hajóink sem érkeztek meg időben, de annyira boldogok voltunk, hogy indulhatunk a világbajnokságon.
A világbajnokságon, amely meghatározta a magyar kajak-kenu sport jövőjét. Hogy emlékszik vissza a négyes döntőjére?
Az előfutamokat jól vettük, de nem mi voltunk az esélyesek. A francia, német és svéd kajakosok között olyanok voltunk, mint a gyerekek. Óriások árnyékában kellett versenyeznünk, mondták is nekünk a többiek, hogy ti csak hajósinasok lehetnétek ezek mellett… Aztán olyan pánikba estünk, hogy százötven-kétszáz méternél már fél hajó volt az előnyünk, és ez a pánik kitartott a végéig. Egy hajóval nyertük meg a világbajnoki aranyérmet. Büszke vagyok, hogy ott voltam a kezdeteknél, az alapoknál. Tudja, mi tényleg afféle úttörői voltunk ennek a sportágnak. Edzők még szinte nem voltak, olyan világban éltünk, amikor az edzésmódszereket mi találtuk ki, az egyetemen más sportágak szakirodalmából merítettünk, mi alkottuk meg a résztávos edzéseket, mi találtuk az erőfejlesztő gyakorlatokat. Emlékszem, amikor az Elektromosban az idősebb versenyzők megszidtak bennünket, mert „ártalmas súlyzó gyakorlatokat végeztünk”, antagonista izmokat fejlesztettünk. Aztán az sem tetszett nekik, hogy a szokásos hat-nyolc helyett mi már harminc-negyven kilométereket eveztünk a felkészülési időszakban. Akkoriban is féltették az emberek a presztízsüket.
Elégedett a pályafutásával?
Két tüske maradt bennem. Az egyik a prágai világbajnokság volt, amelyen Kovács Lacival bombaformában szerepeltünk és a döntőben már egy teljes hajóval vezettünk, amikor Laci beütötte a lapátját a hajó oldalába, el is ejtette, megbillentünk, de újra tudtunk indulni és óriási csatában végül le is győztük a lengyeleket. Már az eredményhirdetésre lépdeltünk, amikor szóltak, hogy óvás alatt van a szám, és szavazás alapján mégis a lengyeleket hozták ki győztesnek. A másik fájó pont a római olimpia, amelyre nem jutottam ki. Pedig egyéniben második voltam Kemecsey Imre mögött, így helyem lehetett volna a 4×500 méteres váltóban, amely végül ezüstérmes lett. Ha összességében nézem a pályafutásom, természetesen elégedett ember lehetek. Megélhettem sikereket, megszereztem az edzői diplomát és az MTK-ban olyan világnagyságokat versenyeztethettünk, mint Wichmann, Szabó Pista vagy Sarusi Kis János. Szakosztályvezetője, majd később ügyvezető igazgatója lettem a klubnak, azokban az időkben a legmodernebb vízitelepet hoztuk létre, sikeresen, eredményesen tudtunk dolgozni. Sokat adtam ennek a sportágnak, de rengeteget is kaptam tőle. Élményeket, sikereket, barátokat és ezért egész életemben hálás vagyok.
