Az aktivitás a kezdetektől jellemző volt rá. 80 évvel ezelőtt már szervezett keretek közt sportolt: tornázott a Ganzban, ahol később inaséveit is kezdte. Az ottani cserkészcsapatban kóstolt bele a vízitúrázás, majd a kajakozás örömeibe, még a háborús évek alatt. 1947-ben már válogatott kajakosként állhatott rajthoz a Bécsben rendezett nemzetközi versenyen, ahol két aranyérmet is a nyakába akasztottak. A külföldön elért sikerek jó óment jelentettek a folytatásra nézve, ám ’48-ban – noha tagja volt az olimpiai válogatott keretnek – még túl fiatalnak tartották ahhoz, hogy kiutazhasson Londonba.
– Tudja, azokkal az időkkel kapcsolatban máig bennem maradt egy emlék: az olimpia előtt két héttel a Vasárnapi Sportban megjelent egy írás, mégpedig egy kiemelt vezércikk, aminek az volt a főcíme, hogy: „Úri sport az evezés”. Alatta pedig: „Proli sport a kajak.” Hát, ilyen viszonyok voltak akkor. Sokáig meg is őriztem azt az újságot. Azokból az évekből persze sok nagyszerű emlékem is van. Olyan versenyzőkkel evezhettem együtt, mint Urányi János, Andrássy Gyula, vagy Granek István. Velük négyesben is indulhattam 1949-ben, egy Lengyelországban rendezett versenyen.
A versenyzőként átélt idők után 1955-től kezdett edzőként tevékenykedni is saját nevelőegyesületében, majd annak megszűnése után a Dózsában, az MHS-ben illetve ’59-től a Fradiban, ahol egészen a nyolcvanas évek közepéig trénerkedett. Ez idő alatt számos olyan tanítvány felkészítésében közreműködött, akikből később jeles bajnokok lettek – mint például Hesz Mihály vagy Fehérvári Vince. A nevét azonban – ahogy a hasonló módon, civil munka mellett edzősködő kollégák esetében – sosem kötötték közvetlenül a nagy eredményekhez.
– Akkoriban, amikor még Babella László volt Hesz Mihály edzője, kéthetente küldtem nekik edzésterveket, amit aztán közösen végrehajtottak. Valahol talán ez is hozzájárult a későbbi teljesítményekhez.
A tréneri feladatok mellett a sportág technikai fejlesztésében is részt vett, kezdve attól, hogy még versenyzőként, az akkori sporttársakkal, köztük Granek Istvánnal létrehozták az első, még kezdetleges hazai tanmedencét.
– Sikondán edzőtáboroztunk éppen, és ott alakítottuk át úgy az edzéseinket, hogy
az uszodában egy létrát tettünk keresztbe a medencén és úgy eveztünk a víz tetején, a létrán ülve.
Később ebből az ötletből táplálkozva valósult meg a Körcsarnok pincéjében az az első igazi tanmedence, amiben a víz megfelelő áramlása is biztosítva volt és már korszerűnek mondhattuk.
Székffy Géza egyébiránt civil foglalkozását tekintve is a vízhez kötődött, hiszen 1956-ban hajómérnökként szerzett diplomát. Az Óbudai Hajógyár üzemvezetőjeként hatalmas folyami tolóhajók megalkotásán dolgozott, magánemberként pedig több sporthajót is tervezett.
– Hatlaczky Ferenc első füles hajója mellett én is terveztem egy „Kácsa” nevű füles négyes kajakot, ami olyan keskeny volt, mint amilyet most használnak a válogatottak. Az akkori versenyzők – az én nagy bánatomra – nem is tudták megülni, így aztán odaadták a szegedieknek használatra. Terveztem hetes kenut is, aminek a sorsát az pecsételte meg, hogy a négyes kenuk váltak nemzetközileg elfogadottá.
Az életművet azonban így is kivételes odaadás és kitartó lelkesedés jellemezte. Az 1999-ben mesteredzői címmel elismert szakember jóval nyugdíjazás után is fáradhatatlannak bizonyult: edzői hivatását 2005 végéig folytatta a százhalombattai DESE kötelékén belül, melynek elnöki tisztségét is ellátta.
Pályájára visszatekintve büszkeséggel tölti el, hogy a magyarok jelentősen hozzájárultak a sportág fejlődéséhez és hogy a hajdani újságcikkben említett megítéléshez képest nagy mértékben megváltott a kajakozás ázsiója.
