Pályafutása Győrben kezdődött, 1964-ben középiskolásként ott volt a Rába parti klub megalakulásánál, ahol Vén Lajos irányításával kezdett el edzeni, s bár versenyzőként az ő története nem ívelt át évtizedeket, edzői pályafutása annál sikeresebb lett – olyan kiválóságok nevelkedtek a kezei között, mint Ábrahám Attila és bátyja, Csaba, Borsodi Géza, majd később a sikert-sikerre halmozó győri kajakos lányok, Farkasdi Ramóna, Takács Tamara és kajakosként két későbbi kiváló kenus, Balla Virág és Takács Kincső is.
Sakesz. Így ismerte és ismeri őt mindenki a vízen, a vízparton, a hajótárolókban, ahová jó ideje nem teszi már be a lábát. Azt mondja, oly sok csalódáson ment keresztül, annyiszor kellett újra felállnia, újrakezdenie, oly sok keserű pirulát kellett lenyelnie, hogy belesajdulna a szíve.
„Inkább beszélgetnék a kézilabdáról – hárít, és elemezné is már a győri lányok teljesítményét, de egy kajakedző, örökre kajakedző marad – olvad a jég, megtörik a csend és erőt nyer, teret hódít a nosztalgia, megelevenednek a képek, amelyek nem csak benne, velünk, a sportággal együtt élnek.
Az első sikercsapat, amelyben az 1961 és 1967 között született gyerekek sportoltak, és többségüknek karrierjét megtörte az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja.
„Velem dolgoztak többek között az Ábrahám testvérek, olyan sikeres ificsapatom volt, hogy később egy időre csatlakozott hozzánk Gyulay Zsolt és Fidel László is, nekem pedig megtiszteltetés volt, hogy az ifjúsági válogatottnál ott lehettem én is Füzesséry Gyula bácsi mellett. Az Ábrahám fivérek közül később, már honvédosként Attila jutott a csúcsra, de elképesztő tehetség volt bátyja Csaba is, aki nem túlzás, nyerhetett volna Los Angelesben. Kedvenc versenyzőm volt, aki azon kevesek egyike, aki még felhív, érdeklődik és segít, ha szükségem van rá. Ilyen tanítványom Borsodi Géza is, aki volt, hogy segített orvost találni a kórházban… – mondja, majd ugrunk az időben egy nagyot, hiszen 1986-ban becsukta maga mögött a vízitelep kapuját, hogy hosszabb civil kitérő után újrakezdje az edzői pályát – ismét Győrben.
Ahol lány kajakcsapatot épített és ahol megélhette, hogy tanítványa, Farkasdi Ramóna kijut és győzelmet arat a szingapúri Ifjúsági Olimpián.
Erős emlék, a siker pedig valamit visszaadott számára valamit abból, amit jó pár évtizeddel korábban Los Angeles és a politika elvett.
„Boldog voltam, hogy megélhettem ezt a pillanatot – meséli erőtlenül. – Abban az időszakban a legjobb ifjúsági csapat a miénk volt, sok ígéretes versenyzővel foglalkoztam. Aztán tudja van az, amikor az egyik edző elirigyli a másik versenyzőjét…”
Újabb búcsú, majd újabb felvonás következett. Három szép év Mosonmagyaróváron, ahol kicsiknek, nagyoknak tanítgatta a kajakozást. A „Sakesz technikát”, amelyet valamikor egy öregfiúk találkozón az asztal mellett kvaterkázva hosszan elemezgettek az edzőbarátok, a szakmabeli társak. „Nem tagadom, ez nagyon jól esett.”
A betegség már az óvári években felütötte a fejét.
„Lett egy szívritmus zavarom, kezeltek a kórházban, és egészen tavalyig elhúztam valahogy műtét nélkül. Aztán lett egy nagy műtétem, „nagyműtét”, így szerepelt a zárójelentésben, a hasi aortámat ki kellett cserélni, protézist raktak be, gyakorlatilag 2015 óta úgy épülök le, mintha egy házat dózerolnának le” – folytatja.
Két éve már fekvőbeteg, a napokban több orvosi vizsgálaton esett át, ahová mindig felesége kíséri el. „Megyünk – mondja –, az évek során „mi”-vé váltunk együtt, egymásból létezünk…”
A napi örömöt a családi képek adják, az unoka fotója, amely Angliából érkezik nap, mint nap, hálás, hogy a lánya, Lili ott talált magának „egy hórihorgas jóembert”.
„A jó emberek… – sóhajt. – Tudja, büszke vagyok arra, hogy nem csak versenyzőket neveltem. Nálam tanultak a gyerekek, de ez a tanulás adott emberi jellemet, hozzáállást, mindent, ami szükséges ahhoz, hogy jó emberek lehessenek. A szívemnek jó tudni, hogy a srácaim micsoda művelt, komoly férfiakká váltak. Sportvezetők, szakosztályvezetők, nagybetűs KAJAK EDZŐK lettek. Látja, ez meghat. És az is, hogy megkerestek. A délelőtti telefon óta valahogy jobban is érzem magam… Köszönöm, hogy nem felejtettek el.”
Lipiczky Ágnes
