Mégse

Szöllősi Imre 75 éves

Ma ünnepli 75. születésnapját Szöllősi Imre, sportágunk kétszeres olimpiai ezüstérmese, világ- és Európa-bajnok kajakosa, aki bár rég járt a vízparti világban, a televízióban minden egyes világversenyt megnéz és szurkol a magyar kajakosoknak és kenusoknak. Ezúton kívánunk neki boldog születésnapot!

Hír

Milyen gondolatokkal készül az ember a 75. születésnapjára?

Örömmel, hiszen nincs nagy gondom az életben. Apróságok bosszantanak csak, itt-ott fáj a derék vagy a csípő, de tényleg nincs okom panaszra. Együtt élek a feleségemmel, a fiammal és immáron a negyedik újfundlandi kutyánkkal. A közös sétákat nagyon szeretem – mondja Szöllősi Imre a hatvanas évek egyik legeredményesebb kajakosa.

Kajakozni már nem szokott?

Ó nagyon rég ültem kajakban. Volt az már vagy harmincöt éve is. Még edzőként dolgoztam és egy szolnoki táborozás alkalmával kétszáz méteren csaptunk össze a kenusokkal. Akkor még jól ment, ma már szerintem be se férnék ezekbe a keskeny hajókba. Persze ez nem jelenti azt, hogy eltávolodtam a sportágtól. Mindig ott vagyok a Spariban az éves összejöveteleken, eljárok az olimpiai érmesek klubjába is. Bár nagyon rég nem voltam versenyen, de a televízióban minden közvetítést megnézek és szurkolok a versenyzőinknek. Büszke vagyok a sikereikre és arra, hogy egykoron én is ebben a sportágban vettem részt.

Hogy kezdődött a pályafutása?

Két esztendővel az érettségi előtt ismerkedtem meg a kajakozással. Először 1956 telén a Fradiba mentem le, ahol Granek volt az edző, ám mivel nem voltam híve a tornatermi edzéseknek, így el is maradtam. Tavasszal azonban egy barátom invitálására lelátogattam a Dózsa Tímár utcai telepére, és ott is ragadtam.

Nem csoda, hiszen akkoriban illusztris társaság kajakozott a lila-fehéreknél. Elég, ha csak Fábián Öcsi bácsit említjük, aki később az ön párja is lett.

Örülök, hogy ott ragadtam, bár majdnem sikerült kirúgatnom magam. Éppen hogy megtanultam kajakozni, de én már el is kötöttem egy hajót, és engedély nélkül elmentem egy Hajógyári-sziget körre. Nem a balhé kedvéért csináltam, hanem azért, mert tényleg annyira megszerettem a kajakozást, a vizet. Két évvel később már nemzetközi versenyen indultam Olaszországban, majd 1959-ben mindössze 18 évesen aranyérmes lettem K-1 1000 méteren és Petróczy Jánossal párban 10 000 méteren is a duisburgi Európa-bajnokságon. Egy esztendővel később pedig második lettem a dán Erik Hansen mögött és a kajakkirály Gert Frederiksson előtt a római olimpián K-1 1000 méteren és a váltóval is. A Tímár utcában tényleg olyan közegben élhettünk, edzhettünk, ami garantálta a sikereket. Színvonalas társaság volt, nagyon jó csapat alakult ki, minden edzésen hajtottuk, húztuk egymást és a szabadidőnket is együtt töltöttük el. Az edzések után mindig ott maradtunk még beszélgetni vagy focizni. Nyolc évet töltöttem el ebben a fantasztikus társaságban, Fábián Lacival párosban nagy sikereket éltünk meg, aztán… Aztán fogtam magam és disszidáltam.

Sikeres sportolóként?

Elegem volt az itthoni állapotokból. 1963 januárjában elmentem Duisburgba, majd Dortmundba, de novemberben vissza is tértem. Hiányoztak a rokonok, a gyökerek, egyszerűen honvágyam volt.

Könnyen visszafogadta a közeg?

Amikor hazajöttem, egyből egy edzőtáborozással indítottam, de mire beilleszkedtem volna, el is vittek katonának. Három hónapig voltam az egri sportszázadban Albert Flóriánnal, Bene Ferivel és Faházi Janikával. Természetesen a Dózsába egy disszidens nem mehetett vissza, így a Spariban folytattam a pályafutásomat, és azért úszhattam meg ezt a kalandot büntetlenül, mert szükség volt rám a tokiói olimpián. 1964-ben nem sikerült érmet szerezni, négy évvel később Mexikóban a négyessel bronzérmesek lettünk, két évvel korábban pedig Fábián Lászlóval nyertünk aranyat tízezer méteren a berlini világbajnokságon. De azt hiszem, aki szereti ezt a sportágat, az ismeri ezeket az adatokat is.

Melyik siker adta önnek a legtöbbet?

Az 1959-es egyéni Európa-bajnoki cím. Magamat is megleptem vele, nem csak a világot. Ötszáz méternél még az utolsók között lapátoltam, onnan sikerült feljönnöm az első helyre. Hogy egy évvel később az olimpián ezt miért nem tudtam megismételni? Na, az egy hosszú történet, és ebbe már nem szeretnék belekezdeni. De tudja, nem csak az eredmények miatt vagyok büszke arra, hogy kajakos lehettem. Volt tehetségem ehhez a sportághoz, de önmagában ez nem lett volna elegendő. Szerencsére a tehetségemhez szorgalom és akaraterő is párosult, amit a későbbi életemben, a civil pályámban is hasznosítani tudtam. A sport mellett a Közgázra jártam, külkereskedelmi szakon végeztem és sikerült huszonhét évet lehúznom egy munkahelyen, onnan is mentem nyugdíjba. Ilyen hűséges típus vagyok én.

És aki „hűséges kajakos”, nyilván megnézi a riói olimpiát is a televízióban.

Ki nem hagynám! Nagyon szorítok majd a csapatért, a lányoknak különösen, és a kedvenc párosomnak is, Vasbányai Henriknek és Mike Róbertnek, akik remélem, megszerzik majd az aranyérmet Rióban.

 

Szöllősi Imre 1956-ban kezdett el kajakozni az Újpest Dózsában. Úszó- és labdarúgómúltjának köszönhetően Gelle Sándor edző vezetésével alig két év múlva már a felnőtt válogatott tagja lett. Öt Európa-bajnoki győzelme közül az első kettőt 1959-ben aratta egyesben 1000 és kettes kajakban – Petróczy Jánossal – 10 000 méteren. 1961-ben szintén duplázott, akkor kettes kajakban – Fábián László társaságában – 1000 és 10 000 méteren. Ugyanebben a számban lett világbajnok 1966-ban. Itt szerzett egy ezüstérmet is csakúgy, mint 1970-ben. Három olimpián indult. 1960-ban Rómában kajak egyesben és a váltó tagjaként egyaránt ezüstérmes lett. 1964-ben Tokióban 4. és 5. helyezést szerzett, majd Mexikóvárosban a négyes tagjaként bronzérmes lett. Éremgyűjteményét az Eb-ken nyert további 2 ezüst- és 3 bronzérem teszi teljessé.

Kangyal alig várja, hogy visszavágjon a kajak-kenusoknak

A sapporói Divíziós I-es világbajnokságon aranyérmet nyert több korábbi kiváló jégkorongozó is jégre lép vasárnap a II. Séra Miklós Emléktornán, amelyen a legendás egykori edzőre emlékeznek. Séra Miklós edzőként számos jégkorongozót és kajak-kenust indított el a sportágban, többek között a magyar válogatottsági csúcstartó Kangyal Balázsnak is ő volt a nevelőedzője. Kangyal beszélt Miki bácsiról és arról is, hogy miért akar visszavágni a kajak-kenusoknak.

Hír

„Én nála kezdtem el jégkorongozni nyolcévesen, és egészen 18 éves koromig, amíg a felnőttekhez fel nem kerültem, ő volt az edzőm – mesélte a 237-szeres magyar válogatott jégkorongozó, Kangyal Balázs. – Azt elárulhatom, hogy nem én voltam a kedvenc játékosa, de az sokat elárult, hogy amikor már felnőttként Székesfehérváron játszottam, akkor nagyon sok meccsemre kijött, és az melegséggel töltött el. Azóta én is dolgozom edzőként, és tudom, hogy sokszor pedagógiailag közvetítenek ilyeneket az edzők az egykori játékosaik felé, hogy ezzel is minél jobb teljesítményre sarkallják őket. Persze szakmailag is nagyra tartottam őt, de inkább az emberi tulajdonságaival fogott meg engem. Apám ismerte őt, és amikor panaszkodtam neki az edzések után, akkor mindig azt mondta, hogy

nem érdeklik a kifogásaim, mert Miki bácsi egy nagyon jó ember.”

A jelenleg a MAC utánpótlás szakmai igazgatójaként, az U18-as csapat vezetőedzőjeként és a felnőtt csapat ügyvezető igazgatójaként dolgozó Kangyal Balázs elárulta, hogy nagyon várja már a vasárnapi tornát – amelynek gálamérkőzésen az egykori kiváló hokisokból és az olimpikon kajak-kenusokból összeállított csapatok fognak egymás ellen játszani – hiszen így visszavághat a kajak-kenusoknak.

„Ütöm-vágom majd őket, az biztos.

Visszavágok azért a rengeteg húzódzkodásért, amiért állandóan szivattak bennünket a közös népszigeti edzések során, ugyanis mi kis túlzással három-négy húzódzkodás után meghaltunk, ők meg 3×70-eket csináltak” – viccelődött az egykori kiváló jégkorongozó.

Az mindenesetre biztos, hogy a hokikedvelőknek komoly élményben lesz részük, hiszen a sapporói hősök nincsenek kiesve a játékból. „Nem csak a sapporóiakkal, de korábbi legendás játékosokkal, mint a 60 fölött lévő id. Kovács Csabával és a jelenleg aktív 30 körüliekkel is heti háromszor játszunk, ezért a hétfő, szerda, péntek sérthetetlen!”

Az emléktorna február 10-én, vasárnap 15.30-kor kezdődik a Megyeri úti jégcsarnokban, a kétszer 20 perces gálameccsen pedig 19.00-kor indul útjára a korong. Pályára lép a korábbi hokisok közül Vass Márton, Tokaji Viktor, Peterdi Imre, Szélig Viktor, Hoffmann Attila, Jánosi Csaba, Gebei Péter, Svansznek Bence és Palkovics Krisztián is, míg a kajak-kenus olimpikonok csapatában ott lesz többek között Horváth Gábor, Fidel László, Bozsik Gábor, Beé István és Boros Gergely is. A belépés ingyenes, sőt, a szervezők az első száz érkező szurkolónak ingyen italkupont adnak, de a büfében egyébként is lehet majd vásárolni meleg teát, forralt bort vagy épp zsíros kenyeret, a hamisítatlan téli jeges programok elmaradhatatlan kellékeit.

A tornáról további információ az esemény Facebook-oldalán található:

II. Séra Miklós Kajak-Kenus Jégkorong Bajnokság

null

„Túl tudok lépni önmagamon”

„Hit és türelem – a legfontosabb erények, amire edzőként szükség lehet”- állítja Vajda Attila, aki Tajvan és Japán után Dunaújvárosban, a Dunaferr SE kenusaival készül az elkövetkezendő megmérettetésekre.

Hír

Amikor az ember egy új tevékenységbe kezd – még ha a megszokott közegén belül is – lehet egyfajta elképzelése, feltételezése arról, hogy a gyakorlatban milyen lesz. Hogy érzed, mennyire találkozott a valóság az elvárásaiddal

Amikor abbahagytam az élsportot, nem tudtam, hogy edző leszek; az csak később alakult ki. Ezért nem is voltak különösebb elvárásaim. Minden nap egy újabb kihívást jelent és a lehetőségekhez képest megpróbálok mindenből a legjobbat kihozni. Azt gondolom, ha valaki edző akar lenni, akkor nem lehet ragaszkodni mindenképpen valamilyen sémához, hanem meg kell ismerni a csapatot, aztán a csapat igényeinek kell megfelelni. Én hoztam a múltból dolgokat, mint versenyző, illetve Ázsiában már foglalkoztam gyerekekkel, bár hozzá kell tenni, hogy az egy egészen más kultúra, ahol egészen mások a motiváló tényezők is. Az mindenképpen nagyon jót tesz nekem, hogy edzőként nem kell egyedül dolgoznom, hiszen ott van mellettem Molnár Gergely, akinek már jóval több tapasztalata van és sokat át is ad abból nekem. Ő ismerte a csapatot, ami nagy könnyebbséget jelent. Így fel tudom gyorsítani azt a folyamatot, ami eljuttat oda, hogy a csapat maximálisan megbízzék bennem.

A saját személységét, habitusát, hitvallását nem tudja félretenni az ember. Mi az, ami a te edzői munkádban sajátosan „vajdaattilás”?

Következetesnek tartom magam és határozottnak. Én pontosan tudom, hogyan lehetséges elérni azt a célt, amit a versenyzők el akarnak érni, hiszen én már elértem. Tudom, hogy ezért mennyit kell dolgozni és milyen áldozatokat kell hozni. Ha azt akarom, hogy a tanítványom versenyzőként olyan legyen, mint én, akkor nyilván egyfajta szigornak is meg kell lennie és el kell végezni egy bizonyos edzésmunkát. Ugyanakkor, nem csak így tréningezem őket. Nagyon sokat beszélgetek velük, mondjuk úgy: coachingolom is őket, vagyis mentálisan is felkészítem a versenyzőimet az előttük álló feladatokra és az azokkal járó érzésekre. El tudom nekik mondani, hogy a fájdalom mikor fog jelentkezni és pontosan milyen lesz. Azt, hogy „750 méterig el tudsz jutni, de utána csillagokat fogsz látni, le fog szakadni a karod és főképpen azt fogod mondani, hogy mi keresek itt?”

Ennyi feladattal elbír manapság egy edző egymaga edző?

Valóban, ez egy nagyon nagy team-munka, ami nem csak az edzőről szól. Versenyzőként mellettem is volt ilyen, pontosabban én megkerestem magamnak azt a csapatot, akivel együtt tudtam dolgozni. Volt benne pszichológus, dietetikus, belgyógyász is. Ennek köszönhetően vagyok az, aki most vagyok. A versenyzőim számára is próbálok hasonló, támogató hátországot teremteni és szerencsére az egyesület vezetése partner ebben. Pető Zsolt nagyon jó elnök; valóban jót akar a versenyzőknek, igyekszik lehetőségeket biztosítani arra, hogy profi szinten tudjunk dolgozni.

A kiemelkedően sikeres élversenyzőkből ritkábban lesz edző vagy csak ideig-óráig. Te mitől válhatsz a szabályt erősítő kivétellé?

Én ezt

úgy élem meg, hogy nincs bennem önzőség.

Túl tudok lépni önmagamon. Nekem az az érdekem, hogy ezek a srácok sikeresek legyenek és számukra a legjobb edző legyek. Persze ez a kategória viszonylagos, illetve nincs is. Már csak azért is, a legjobb edző is holtig tanul, mint a jó pap. Folyamatosan új dolgok, kutatási eredmények, új edzésmódszerek jönnek, vannak nagyon jó előadások a szövetség és a Magyar Edzők Társasága szervezésében is, amiket érdemes figyelemmel követni. Azok a dolgok, amik régen beváltak, nem biztos, hogy most is helytállóak.

Maradjunk még egy gondolat erejéig az edző személyénél. Mit gondolsz, a folyamatos önképzés, a korszerűség mellett milyen ismérvekkel, képességekkel kell rendelkeznie?

Például pedagógiai érzékkel. Ez nagyon fontos. Látnia kell a versenyzőt és megérteni. A versenyzőnek az edző a legfőbb támasza, és ha azt látja rajtam, hogy hiszek benne, akkor mindent meg is fog tenni azért, hogy megfeleljen ennek a hitnek.

Említetted, hogy sok mindent hoztál haza Ázsiából szakmailag, emberileg egyaránt.

Nem minden arany, ami fénylik. Nem biztos, hogy az az igazi érték, amit annak gondolunk. Érdemes saját magunkban tisztázni, mi az, ami valóban az.

Számodra most mi tekinthető valós értéknek?

Például, ha szeretem azt, amit csinálok. Az pedig, hogy később lesz valami anyagi vonzata, huszadrangú számomra. Nagyon örülnék neki, hogy ha a tanítványaim sikeresebbek lennének nálam és annak is, hogy én ehhez hozzá tudtam segíteni őket.

Korábban egyszer úgy fogalmaztál, hogy „itt gladiátorokra van szükség”. Mondhatjuk akkor, hogy most a te műhelyed voltaképp egy gladiátorképző?

Igen, mondhatjuk így is. De azért nem úgy kell elképzelni, hogy akkor én most kőkemény ridegtartással sanyargatom a tanítványaimat. Viszont meg kell edzenem őket, szellemileg és testileg egyaránt.

A szellemieket, morális értékeket tekintve, a mai korosztály a sportágban is sajátos kihívások elé állítja a legtöbb edzőt…

Úgy gondolom, van egy generációs váltás, amit meg kell tanulnunk kezelni. A mai fiatalok sokkal nehezebben motiválhatóak, nehezebb velük együtt dolgozni, sőt, küzdelem, de csak addig, amíg az ember meg nem találja a hozzájuk való kulcsot és el nem kezdenek bennünk bízni. Az értékrendeket persze helyre kell rakni. Amíg valakinek az a legfőbb érték, hogy meg tud venni egy iPhone 10-est, addig nem biztos, hogy jó helyen vagyunk.

Mi a kulcs a te versenyzőidhez? Például Hajdu Jonatánhoz?

A türelem. Az egyetlen dolog, amivel kezelni lehet. Nála nem használ semmi más. Nem érdekli a pénz, nem érdekli semmi. Öntörvényű, de türelemmel el tudom érni, hogy meghallgat és kinyílik.

Mennyire látod reális célkitűzésnek, hogy edzőként érdekelt legyél a tokiói olimpián?

Nem tartom lehetetlennek. Nagyon bízom Kiss Balázsban, aki talán a leginkább esélyes erre, de Slihoczky Ádám, Bucsi Bence is sokat fejlődött és Johnny-ról (Hajdu Jonatán) se feledkezzünk meg. Két év elég hosszú ahhoz, hogy még bármi kialakuljon. Az első és legfontosabb, hogy az idei versenyeken megszerezzük a kvótát. Mindegy, ki szerzi most meg, csak legyen meg, aztán úgyis lesz egy újabb válogató 2020-ban, amikor oda kell állni.

Milyen egy átlagos napod manapság?

Mindegyik más. Sose tudom, hogy milyen aktuális helyzet adódik, kezdve attól, hogy valamelyik versenyző esetleg bal lábbal kel fel, nem tudom, mivel kell szembenéznem, így minden eshetőségre fel kell készülnöm. De mindennap úgy kelek fel, hogy bármi is lesz, meg fogom oldani.

Segítsünk egy kicsit a versenyzőidnek: ha adott esetben netán te kelnél bal lábbal, hozzád mi a kulcs?

Nyilván az én magánéletemben is vannak olyan dolgok, amelyek befolyásolják a kedélyemet, de én azokat nem viszem magammal. Nyilván, majd otthon tovább kattogok a problémáimon, de azokkal nem akarok kihatni másokra.

Szóval ezt a rizikófaktort máris törölhetik a Vajda-csapat gladiátor-jelöltjei?

Abszolút. Régen rossz, ha egy edző a bal lábas énjét is becipeli az edzésre…