Mégse

Szöllősi Imre 75 éves

Ma ünnepli 75. születésnapját Szöllősi Imre, sportágunk kétszeres olimpiai ezüstérmese, világ- és Európa-bajnok kajakosa, aki bár rég járt a vízparti világban, a televízióban minden egyes világversenyt megnéz és szurkol a magyar kajakosoknak és kenusoknak. Ezúton kívánunk neki boldog születésnapot!

Hír

Milyen gondolatokkal készül az ember a 75. születésnapjára?

Örömmel, hiszen nincs nagy gondom az életben. Apróságok bosszantanak csak, itt-ott fáj a derék vagy a csípő, de tényleg nincs okom panaszra. Együtt élek a feleségemmel, a fiammal és immáron a negyedik újfundlandi kutyánkkal. A közös sétákat nagyon szeretem – mondja Szöllősi Imre a hatvanas évek egyik legeredményesebb kajakosa.

Kajakozni már nem szokott?

Ó nagyon rég ültem kajakban. Volt az már vagy harmincöt éve is. Még edzőként dolgoztam és egy szolnoki táborozás alkalmával kétszáz méteren csaptunk össze a kenusokkal. Akkor még jól ment, ma már szerintem be se férnék ezekbe a keskeny hajókba. Persze ez nem jelenti azt, hogy eltávolodtam a sportágtól. Mindig ott vagyok a Spariban az éves összejöveteleken, eljárok az olimpiai érmesek klubjába is. Bár nagyon rég nem voltam versenyen, de a televízióban minden közvetítést megnézek és szurkolok a versenyzőinknek. Büszke vagyok a sikereikre és arra, hogy egykoron én is ebben a sportágban vettem részt.

Hogy kezdődött a pályafutása?

Két esztendővel az érettségi előtt ismerkedtem meg a kajakozással. Először 1956 telén a Fradiba mentem le, ahol Granek volt az edző, ám mivel nem voltam híve a tornatermi edzéseknek, így el is maradtam. Tavasszal azonban egy barátom invitálására lelátogattam a Dózsa Tímár utcai telepére, és ott is ragadtam.

Nem csoda, hiszen akkoriban illusztris társaság kajakozott a lila-fehéreknél. Elég, ha csak Fábián Öcsi bácsit említjük, aki később az ön párja is lett.

Örülök, hogy ott ragadtam, bár majdnem sikerült kirúgatnom magam. Éppen hogy megtanultam kajakozni, de én már el is kötöttem egy hajót, és engedély nélkül elmentem egy Hajógyári-sziget körre. Nem a balhé kedvéért csináltam, hanem azért, mert tényleg annyira megszerettem a kajakozást, a vizet. Két évvel később már nemzetközi versenyen indultam Olaszországban, majd 1959-ben mindössze 18 évesen aranyérmes lettem K-1 1000 méteren és Petróczy Jánossal párban 10 000 méteren is a duisburgi Európa-bajnokságon. Egy esztendővel később pedig második lettem a dán Erik Hansen mögött és a kajakkirály Gert Frederiksson előtt a római olimpián K-1 1000 méteren és a váltóval is. A Tímár utcában tényleg olyan közegben élhettünk, edzhettünk, ami garantálta a sikereket. Színvonalas társaság volt, nagyon jó csapat alakult ki, minden edzésen hajtottuk, húztuk egymást és a szabadidőnket is együtt töltöttük el. Az edzések után mindig ott maradtunk még beszélgetni vagy focizni. Nyolc évet töltöttem el ebben a fantasztikus társaságban, Fábián Lacival párosban nagy sikereket éltünk meg, aztán… Aztán fogtam magam és disszidáltam.

Sikeres sportolóként?

Elegem volt az itthoni állapotokból. 1963 januárjában elmentem Duisburgba, majd Dortmundba, de novemberben vissza is tértem. Hiányoztak a rokonok, a gyökerek, egyszerűen honvágyam volt.

Könnyen visszafogadta a közeg?

Amikor hazajöttem, egyből egy edzőtáborozással indítottam, de mire beilleszkedtem volna, el is vittek katonának. Három hónapig voltam az egri sportszázadban Albert Flóriánnal, Bene Ferivel és Faházi Janikával. Természetesen a Dózsába egy disszidens nem mehetett vissza, így a Spariban folytattam a pályafutásomat, és azért úszhattam meg ezt a kalandot büntetlenül, mert szükség volt rám a tokiói olimpián. 1964-ben nem sikerült érmet szerezni, négy évvel később Mexikóban a négyessel bronzérmesek lettünk, két évvel korábban pedig Fábián Lászlóval nyertünk aranyat tízezer méteren a berlini világbajnokságon. De azt hiszem, aki szereti ezt a sportágat, az ismeri ezeket az adatokat is.

Melyik siker adta önnek a legtöbbet?

Az 1959-es egyéni Európa-bajnoki cím. Magamat is megleptem vele, nem csak a világot. Ötszáz méternél még az utolsók között lapátoltam, onnan sikerült feljönnöm az első helyre. Hogy egy évvel később az olimpián ezt miért nem tudtam megismételni? Na, az egy hosszú történet, és ebbe már nem szeretnék belekezdeni. De tudja, nem csak az eredmények miatt vagyok büszke arra, hogy kajakos lehettem. Volt tehetségem ehhez a sportághoz, de önmagában ez nem lett volna elegendő. Szerencsére a tehetségemhez szorgalom és akaraterő is párosult, amit a későbbi életemben, a civil pályámban is hasznosítani tudtam. A sport mellett a Közgázra jártam, külkereskedelmi szakon végeztem és sikerült huszonhét évet lehúznom egy munkahelyen, onnan is mentem nyugdíjba. Ilyen hűséges típus vagyok én.

És aki „hűséges kajakos”, nyilván megnézi a riói olimpiát is a televízióban.

Ki nem hagynám! Nagyon szorítok majd a csapatért, a lányoknak különösen, és a kedvenc párosomnak is, Vasbányai Henriknek és Mike Róbertnek, akik remélem, megszerzik majd az aranyérmet Rióban.

 

Szöllősi Imre 1956-ban kezdett el kajakozni az Újpest Dózsában. Úszó- és labdarúgómúltjának köszönhetően Gelle Sándor edző vezetésével alig két év múlva már a felnőtt válogatott tagja lett. Öt Európa-bajnoki győzelme közül az első kettőt 1959-ben aratta egyesben 1000 és kettes kajakban – Petróczy Jánossal – 10 000 méteren. 1961-ben szintén duplázott, akkor kettes kajakban – Fábián László társaságában – 1000 és 10 000 méteren. Ugyanebben a számban lett világbajnok 1966-ban. Itt szerzett egy ezüstérmet is csakúgy, mint 1970-ben. Három olimpián indult. 1960-ban Rómában kajak egyesben és a váltó tagjaként egyaránt ezüstérmes lett. 1964-ben Tokióban 4. és 5. helyezést szerzett, majd Mexikóvárosban a négyes tagjaként bronzérmes lett. Éremgyűjteményét az Eb-ken nyert további 2 ezüst- és 3 bronzérem teszi teljessé.

Egyszer csak melletted van a kajak-kenu társadalom és az egész ország

Tóth Róbert mellé állt a teljes kajak-kenu társadalom, amelyre jó példa, hogy a 16 éves Szellák Szabina is eladta három hajóját, és az értük kapott 800 ezer forintot átutalta a jelenleg Houstonban kezelt rákbeteg sportolónak. Az U23-as Európa-bajnok, 29 éves kajakos kendőzetlen őszinteséggel mesélte el honlapunknak a több mint két éve kezdődött vesszőfutását. Megjárta a poklot és volt, hogy már feladta, de mindig jött egy halvány reménysugár és az összefogás, amelynek köszönhetően a mai napig küzd, sőt, kajakozni is lejár az Egyesült Államokban.

Hír

Az egész 2017 januárjában kezdődött, amikor Tóth Róbert elment a Sportkórházba a szemészetre, mivel egy ideje kezdett kidülledni a bal szeme, majd az Onkológiai Intézetben biopsziát vettek tőle, és megállapították, hogy rosszindulatú basaloid hámtumora van. Erre gyógyszeres kezelést írtak elő, de mivel egy nagyon drága gyógyszerről volt szó, három hónapot várnia kellett rá az U23-as Európa-bajnok kajakosnak. Amikor májusban végre elkezdhette szedni, már nagyon csúnya volt a szeme.

„Júliusra már nagyon fáradékony lettem, és amikor bementünk az orvoshoz, hogy valami nincs rendben, kiírt teljes test CT-re – kezdte a visszaemlékezést Tóth Róbert. – Még rosszabbul lettem, megint bementünk, és a helyettes orvos közölte, hogy nincsenek jó hírei,

vannak áttétek a májamban és a gerincemen.

Ez 2017. augusztusában volt, igazából azóta tart ez a rémálom. Lesokkolódtunk teljesen. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, a félelemmel, a kérdésekkel, amikre senki nem tudja a választ. Bevallom, akkor kellett pár hét, hogy elkezdjünk küzdeni.”

Másodvéleményre Tóth Róberték a milánói Európai Onkológiai Központba küldtek szövetmintát, és elvégeztek egy itthoni magánkórházban egy molekuláris diagnosztikát.

„Akkor ért a második sokk, az itthoni diagnózis nem volt pontos, fél évig félrekezeltek, kiderült, hogy ez adenoid cystic carcinoma. Nincs rá magyar kifejezés, nagyon ritka betegség, nem is tudják nagyon kezelni. A kezelést úgy folytattuk, ahogy az olasz orvos javasolta. Kaptam sugarat és kemoterápiát 2017 szeptemberétől 2018 januárjáig, ebben az időszakban nem is dolgoztam, de minden nap edzettem. Az állapotom javult, a tumorok kisebbek lettek, és amikor az orvost kérdeztük, hogyan tovább, azt mondta, sehogy, majd akkor folytatjuk a kezelést, ha újra romlik az állapotom. Bevallom, mi nem igazán értettünk ezzel egyet, de nem volt kihez fordulni. Otthon mindenki őt tartotta a szakma csúcsának. Persze minden alkalommal közölte, beleszőtte a mondandójába, hogy

beteg vagyok, nem lehet segíteni rajtam.”

Közben a molkeuláris diagnosztikának is meglett az eredménye, így felvették a kapcsolatot egy amerikai kutatóintézettel (Adenoid Cystic Carcinoma Research Foundation), amely csak ezzel a típusú betegséggel foglalkozik.

„Az ottani vezető egy nap után válaszolt a levelünkre, bekérve az összes leletemet, hogy erre a mutációra indulnak célzott kezelések. Így el tudtunk indulni egy újabb vonalon. Közben kiutaztunk június elején egy olasz orvoshoz Milánóba, ott sajnos közölték, hogy a májamban progresszió van, a tumorok elkezdtek nőni. Kimentünk egy német magánklinikára Stuttgartba, ahol biztosítottak nekünk egy TACE nevű eljárást, lokális kemót a májamba, mert elvileg ez elpusztítja a daganatokat.

Ekkor már muszáj volt segítséget kérnünk, mert nem bírtuk anyagilag,

egy kezelés ára hatmillió forint volt és kettőre volt szükség előzetesen” – mesélte a kajakos.

A médiához fordultak, amelytől nagyon féltek, hogy hogyan fog elsülni, de nem volt más választásuk. Az első cikk megjelenését követően pár órával elkezdtek özönleni az adományok és a jókívánságok.

“Ekkor kaptuk a következő sokkot. Nincsenek erre szavak, hogy egy ideig bírod, egyedül bolyongsz a sötétben, próbálkozol, a család is mindent megtesz, de ugyanolyan kétségbeesett mindenki, és

egyszer csak melletted van az egész ország, beleértve a kajak-kenu társadalmat is.”

Közben a kezelés sajnos nem járt sikerrel, pedig három hónap pokoli fájdalommal járt. Három hónappal később, novemberben a kontroll azt mutatta, hogy rosszabbodott Robi állapota, a mája tele lett áttéttel. Ekkor jelentkeztek ismét az Egyesült Államokból, hogy a betegséget célzó NOTCH gátló génmutációs program második fázisa indul 2019-ben. Houstonból válaszoltak, hogy mehet a magyar kajakos, ha megfelel a program követelményeinek. Ekkor felesége, Reményi Dia írt korábbi úszótársának, aki Houstonban járt egyetemre, és szerzett is nekik szállást egy amerikai házaspárnál.

Robi a mai napig lejár kajakozni az Egyesült Államokban is

„Itthon ekkor sikerült orvost váltani, kaptam újra kemót, mert a májammal kellett kezdeni valamit, és sajnos karácsony körül a szemem is újra rosszabbodott, rendkívül gyorsan kerültem olyan állapotba, hogy nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig.

Katasztrófa volt az egész ünnep,

a szemem kidülledt és vérzett, a fejem nonstop fájt, a két ünnep között pedig senki nem dolgozott. Januárra nagy nehezen sikerült elérni, hogy újra kapjak sugarat, mert így veszélybe került a kiutazás is. Attól megint vállalható állapotba került a szemem, és amint véget ért, vettük is a repülőjegyet. Február 11-én érkeztünk meg, és másnap már a kórházban kezdtünk.”

Minden megspórolt pénzüknek búcsút intve kifizettek első körben 26 800 dollárt (kb. 7,6 millió forint) a kezelésre. Elvégezték az elővizsgálatokat, újra vettek Robi májából biopsziát, és bár az értékek a vérvétel alapján olyan kritikus állapotot mutattak, hogy ez veszélyeztethette a programban való részvételét, de az orvos mégis biztosította, nem lesz baj, el kell kezdeni a kezelést. Így február 22-én el is kezdték volna, amikor egy nappal előtte jött egy e-mail, hogy 150 ezer dollárt (mintegy 43 millió forintot) ki kell fizetni, addig nem vágnak bele.

„Majdnem elkezdtem csomagolni,

elmondani nem tudom, menyire kétségbeestünk Diával,

hogy itt vagyunk, kijutottunk, megint egy hajszálon függ az életem, és akkor egy olyan akadályt gördítenek elénk, amit nem lehet csak úgy arrébb tolni. A Fidelio ekkor állt mellénk, mert Dia testvére ismerte a főszerkesztőt, tudtak az ügyünkről, kérdezték, hogyan tudnak segíteni, de ebben kérték a Kolonics Alapítvány segítségét is. Nekik sem tudom elégszer meghálálni az elmúlt heteket, hogy Csabai Edvin ment mindenhova, képviselve az ügyemet, nyilatkozott, tárgyalt, időt és energiát nem spórolva, és még Diában is tartotta a lelket, mert voltak nagyon kemény és kilátástalan napok. Az MKKSZ részéről Kárai Péterről ugyanez elmondható, 0-24-ben a rendelkezésünkre állt ő is, amikor szükség volt segítségre. Dia eközben napi szinten próbált eljutni a pénzügyi osztályhoz, az alapítvány gyűjtése mellett elindította a GoFundMe oldalunkat is.”

Végül az alapítvány március elején elutalta azt a pénzt, ami addig összejött, ez majdnem 20 ezer dollár (5,7 millió forint) volt, hogy ez elég legyen a kezdéshez. Március 7. óta heti egyszer, minden kedden kezelik Robit. Jelenleg azért folyik a gyűjtés, mert végül abban állapodtak meg, hogy fél évet kell kifizetni, amely 94 ezer dollár (26,8 millió forint).

Heti egyszer kezelik Houstonban Robit

Már az első houstoni kezelés után sokkal jobbak lettek Robi májértékei, lejjebb és lejjebb mennek a korábban kritikus értékek, emellett megszűnt a fejfájása és a csontjai sem fájnak, sokkal jobban érzi magát.

„A kezelés után mondjuk rettentő rosszul vagyok, hányingerem van és gyakran hányással is jár, de ezen a héten jobb volt. Persze nem kiabálok el semmit, kellenek a képalkotók május elején, hogy lássuk, hogyan hat a gyógyszer. Sokat fogytam, 85 kg volt a versenysúlyom, most 73 kg vagyok. Egy applikáció, a dietetikus és Dia segítségével próbálom felhízlalni magam, és minden nap edzeni, de

legalábbis a heti négyet próbálom tartani akkor is, ha rosszul vagyok.

És ami a legjobb, kajakozni is járok, mert Ivan Lipovac, egy volt horvát kajakos, akivel 10 évvel ezelőtt együtt edzőtáboroztunk, most itt dolgozik a klinikán, az MD Andersonban, ahol kezelnek. Ő visz a helyi miniközösségbe, mert itt elég kevesen kajakoznak. Nem hiszem, hogy vannak véletlenek. A ház, ahol élünk, egy álom. Egy külön kis lakásunk van Diával, van egy konditerem is a kert végében, így nem kell messzire mennem, ha edzeni akarok.”

Feleségével, Reményi Diánával

Eddig az adományokból a GoFundMe oldalon 23 ezer dollár (6,5 millió forint) gyűjt össze, épp a héten kaptak egy névtelen 1000 dolláros adományt, az alapítvány pedig eddig 10 millió forintot gyűjtött.

„Én senkit nem szeretnék kiemelni, de azt nem hagyhatom szó nélkül, hogy Szellák Szabina eladta három hajóját, azért, hogy nekem segítsen, pedig nem is ismerjük egymást, és az így gyűjtött 800 ezer forintjával lépte át az alapítvány a tízmillió forintos álomhatárt. Amikor ezt megtudtam, percekig meg sem tudtunk szólalni” – mesélte Robi.

„Egyébként is el akartam adni a hajóimat, és amikor láttam, hogy lehet Robit támogatni, akkor egyből jött az ötlet, hogy erre szánom a pénzt – reagált a mindössze 16 éves Szellák Szabina, aki nem mellékesen ifjúsági világbajnok kajakos. – Persze vehettem volna belőle másik hajót, vagy bármi mást magamnak,

de szerintem neki sokkal nagyobb szüksége van erre a pénzre, mint nekem.

Azt azonban szeretném leszögezni, hogy nem azért csináltam, hogy ebből hír legyen, az volt a célom, hogy segítsek Robinak. A szüleim is rendszeresen jótékonykodnak, ezt tanítják nekem is, és pedig mindig próbálok segíteni, ahol és akinek csak tudok. Ez volt azonban az első ilyen volumenű jótékonykodásom, amikor eladtam valamimet ilyen sok pénzért. Hat éve vagyok a sportban, sajnos nem ismerek még mindenkit, így Robit sem, de ha lehetőség nyílik rá, mindenképp szeretnék vele találkozni.”

Ez volt az egyik hajó, amit eladott Szellák Szabina

Hogy mekkora erőt ad mindez Tóth Róbertnek, azt ő maga sem tudja szavakba önteni.

„Hatalmas kincs a kajak-kenu társadalom tagjának lenni,

sehol máshol nincs ekkora összetartás, ebben biztos vagyok. De minden üzenet és segítség annyira jólesik, olyan sokat számít. Ezt nem igazán lehet szavakkal elmondani, hogy itt a világ végén sem vagyunk egyedül.”

Ha Ön is szeretne segíteni Tóth Róbertnek, akkor megteheti az erre a célra létrehozott internetes oldalon ide kattintva, vagy a Kolonics Alapítványon keresztül is utalhat pénzt:

KOLONICS GYÖRGY ALAPÍTVÁNY
Adószám: 18135396-2-41
Nyilvántartási szám: 01-01-0010844
Bankszámlaszám: 12100011-10241521 (Gránit Bank)
Közlemény: Tóth Róbert amerikai gyógykezelés

Magyar győzelmek a vérfagyasztó hidegben

Két magyar győzelemmel ért véget az Amsterdam Waterland kajak-kenu maraton verseny, a nőknél Czéllai-Vörös Zsófia, a junior fiúknál pedig Őry Zsombor nyert.

Hír

Czéllai-Vörös Zsófia nagyon magabiztosan versenyezve, majdnem négy percet adott a második helyezett brit Lizzie Broughtonnak, míg a harmadik helye az ugyancsak magyar Katona Lili ért célba.

A 24 kilométeres távon ezúttal a masters és ifi fiúkkal rajtolt a női mezőny. „Ez jobb volt, mint az elmúlt években, amikor a felnőtt férfiakkal rajtolunk, de így jobban tudtunk érvényesülni – kezdte az értékelést honlapunknak a győztes magyar kajakos. – Az időjárás nem volt túl kegyes velünk, mert négy-öt fokban kellett versenyezni, ebből az első 10 kilométeren végig szembeszelünk volt, rendesen át is fagytunk, vérfagyasztó hideg volt,

konkrétan ráfagyott a kezem a lapátra.

Az elején együtt mentünk a fiúkkal hárman, a második futószakasz után el tudtam lépni az egyik masters férfi vízén. Lili tartotta a brit lány előtt a második helyet de sajnos az egyik csatornán rossz helyre fordult, így a harmadik helyen ért célba.”

A férfiak mezőnyében Boros Adrián a kilencedik, Mészáros Sándor a 18, Máthé Krisztián a 26., Szekeres Zsolt pedig 39. lett. A junior férfiaknál Őry Zsombor nyakába akasztották az aranyérmet, ő szűk két perccel előzte meg a mezőnyt.

A verseny összefoglalója:

47th edition of Amsterdam Waterland Marathon 2019 from Kanovereniging Viking on Vimeo.