– Volt már olyan szülinapod, ami épp egy fontos versenyre esett?
– Igen, persze, előfordult már.
– De a mostani azért mégiscsak egy kerek évforduló. Ebben a tekintetben mennyire volt számodra jelentősége?
– Nem igazán. Szomorkodhatnék is akár az idő múlása miatt, de attól még ugyanúgy harminc lennék..
– Legutóbb, amikor a kislányod születése utáni visszatérésed idején beszélgettünk, még az volt az egyik fő kihívás számodra, hogy egyszerre kell fogynod és erősödnöd, közben pedig minden görcsöléstől mentesen jó anyukának lenni. A vb-n szerzett két arany és a kiegyensúlyozottságod azt igazolja, hogy maximálisan meg tudtál felelni a kihívásoknak. Mit gondolsz, mi segített neked leginkább ebben?
– Egyetlen konkrét dolgot sem tudnék mondani. Nincs recept. Talán ezért vannak jó, meg kevésbé jó sportolók. Nekem ennyit kellett fejlődöm ahhoz, hogy összhangba hozzam mindazt, amit a magánéletemben és a sportban szerettem volna. Az egyik most jelen van a másikban és ez fordítva is igaz. Ezt korábban nehéz volt összeegyeztetni; de mióta megvan a kislányom, azóta muszáj volt, mert egyik nem megy a másik nélkül. Szóval azt hiszem, nekem ez a kihívás kifejezetten az előnyömre vált.
– Szegeden hatalmas ováció fogadta az ezer méteres számban való győzelmedet, a beszámolók szerint „tombolt a közönség”. Mennyire fontosak számodra az ilyen gesztusok, visszajelzések?
– Fontosak nyilván, hiszen a versenyzés erről is szól és nem csak arról, hogy az ember a legjobb akar lenni. Nézők nélkül nem lenne igazi az élsport, és ha mi nem küzdenénk úgy az eredményért, ahogy, akkor a nézőkből sem tudnánk ilyen nagy örömöt vagy eufóriát kiváltani. Ez egy láthatatlan kapocs és egy olyan érzéssel jár, amit máshonnan nem lehet megkapni. Nem az az ember vagyok, akinek különösebben számít az idegenek véleménye, de itt nem erről van szó. Itt nem egyének kommentelnek vagy szólogatnak be; a közönség egységet alkot. A hangulat pedig magával ragadja a nézőket és a sportolókat egyaránt.
– Talán ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy elindulsz a hétvégi városligeti sprintversenyen?
– Mivel ez egy meghívásos verseny, nagyon örülök, hogy egyáltalán gondoltak rám. Megtisztelő volt számomra a felkérés, még soha nem hívtak meg ilyenre, tehát alapvetően egy kisebbfajta elismerés, hogy ott lehetek. Másrészt pedig, most, a hazai rendezésű világbajnokság után fontos, hogy ű
ezzel a programmal is ápolni tudjuk a közönség és a versenyzők kapcsolatát.
– A folytatásban viszont nem élsz az előolimpián való részvétel lehetőségével, és az azt megelőző akklimatizációs tábort is kihagyod. Milyen indokok állnak a döntésed mögött?
– Többféle. Egyrészt, itt van a kislányom, nem akartam ilyen hosszú időre itthagyni, bár felajánlották azt is, hogy csak egy hétre kell kimennem. Elsősorban a pálya érdekelt volna és leginkább akkor, ha rögtön a vébé után indulunk. Most azonban úgy érzem, nekem fontosabb, hogy ne úgy kezdjem el a jövő évi felkészülést, hogy kevesebbet pihentem, mint amire szükségem lett volna. Másrészt, nem éreztem, hogy ez a lehetőség nekem annyi pluszt adna, mint amennyi áldozattal járna, hogy kimegyek egy vagy két hétre. Voltam már olyan előolimpián, ami után nem jutottam ki az olimpiára és voltam olyan olimpián, ahol előzőleg nem voltam a „próbaversenyen”; szóval, nem hiszem, hogy olyan nagyon dolgot jelentene ez az életemben.
– „Apának mindig igaza van” – mondtad nemrég egy interjúban. Egy ilyen kijelentésnek nyilván még nagyobb a súlya, ha az illető egyben az edződ is…
– Remélem, érezte mindenki, hogy ez azért egy ironikus megállapítás volt. A pontos szövegkörnyezetre már nem emlékszem, de a négyesbe való beülés sorrendje volt a téma, amit sokat próbálgattunk, mire a végleges változatot megtaláltuk. Igazából félig volt igaza, mert a középső két embert végül megcseréltük.
– Szakmai kérdésekben azért egyértelműen az ő véleményét fogadod el – legalábbis a magadé mellett…
– Abszolút. Különben nem lenne az edzőm.
– A közelmúltban a ti együttműködésetekben is új fejezet indult. Mi az, ami megváltozott a korábbiakhoz képest?
– Az én hozzáállásom változott meg – a sporthoz és a közös munkához is.
Nyilván változtak a körülmények, én is sok mindent helyreraktam magamban, ezért jobban együtt tudok működni másokkal, sokkal érettebb döntéseket hozok, mint korábban. Bár ez nyilván az életkorral is jár.
– Ezek a pozitívumok egy csapathajóban is előnyösek…
– Mindig jó csapatembernek gondoltam magam, függetlenül attól, hogy én a saját dolgaimat hogy csináltam. Ha arról volt szó, egy négyesben vagy párosban ülve sosem volt kérdés, hogy a maximumot fogom nyújtani. Szerintem ennyivel tartozom annak, aki velem egy hajóban ül; nem hagyom cserben se a versenyen, se az edzésen. Ezért is vagyunk „csapat”. Nem gondolnám, hogy korábban nem szívesen ültek volna össze velem, de most talán még szívesebben teszik.
– A nyárnak ugyan vége, de pihenésképp sort kerítesz még afféle „pótnyaralásra”?
Nem hiszem, hogy különösebb utazást tennénk, legfeljebb Balatonra megyünk le még szeptember elején. Októbertől pedig folytatódik a munka.
