Mégse

Nem az a rinyálós típus – interjú Kiss Ádám edzőjével

Maraton világbajnoki ezüstérmes kajakosból lett autókereskedő, majd utánpótlásedző. László Csaba második apja Kiss Ádámnak, aki ifjúsági olimpiát nyert Buenos Airesben. Pedig a 16 éves kajakos messze volt a csúcsformától Argentínában, egy szerelmi bánat is visszavetette, a kiesés szélén is állt az olimpián, de edzője, aki nyolc éves kora óta foglalkozik vele, tudta, hogy mikor mit kell mondani neki. Interjú László Csabával.

Hír

Hogyan mutatkozna be három bővített mondatban?
Ha jól számolom, 45 éve vagyok benne a sportágban. Versenyzőként a maraton világbajnoki ezüstérem volt a legkiemelkedőbb eredményem, majd a visszavonulásom után tíz évig autókereskedő voltam, igaz, akkor is szinte minden nap lementem evezni. Utánpótlásedzőként kilenc éve dolgozom, Vácon kezdtem, és azóta is itt vagyok. Tanítványaim számtalan magyar bajnoki címet nyertek, volt olyan év, hogy a 20 fős válogatottba kilenc gyereket adtam. Az első komoly nemzetközi eredményemet edzőként tavaly értem el, amikor az Olimpiai Reménységek Versenyén Kiss Ádám az 500 és az 1000 egyest is megnyerte, 200-on pedig bronzérmes lett. De a pályafutásom eddigi csúcsa természetesen Ádi idei ifi olimpiai bajnoki címe.

Kiss Ádám és László Csaba Buenos Airesben

Most hány versenyzővel dolgozik?
Jelenleg 20 gyerekem van 12-17 évesek. Közülük 15-en versenyeznek, a többiek az egészségükért járnak le kajakozni.

A felkészülés már elkezdődött a következő szezonra, Kiss Ádám azért kapott egy kis pihenőt?
Most még pihenget és élvezi az olimpiai bajnoki létet, de már szóltam neki, hogy a jövő héten el kellene kezdeni edzeni, mert az ellenfelek már két-három hete nyomják a felkészülést. Ha jobban belegondolunk, három hétig volt kint Buenos Airesben, ahol azért nem edzette halálra magát, egy kisebb kirándulásnak is felfogható az ott töltött idő nagy része, nem egy kőkemény háromhetes edzőtáborban vett részt.

A csapattársak már edzenek:

Magát az olimpiai versenyt nem kezdte jól, nem került egyből a főtáblára a selejtezőből. Ott azért megijedtek?
Kezdjük talán azzal, hogy rossz formában érkezett Argentínába. Betegséggel küzdött és szerelmi bánata is volt, ezek eléggé visszavetették a felkészülését. Csoda volt, hogy így össze tudta magát kapni. Ha végig egészségesen és maximálisan csak az edzésekre koncentrálva tudott volna készülni, akkor valószínűleg úgy nyeri meg az olimpiát, mint Rendessy Eszti, mindenkit hatalmas fölénnyel legyőzve. A csúcsforma azonban nagyon messze volt. Igen, az első kör után kicsit megijedtünk, de tudni kell, hogy egy gyenge tunéziai srác volt az ellenfele, akit nagyon megvert, és közben nem tudta, hogy hol tart a pályán, hogy mennyire kell húznia, akkora volt az előnye. Utána leültettem, és elbeszélgettünk, megmondtam neki, hogy a következő körtől kezdve

az életünk a tét minden egyes futamon.

Ádám azt nyilatkozta, hogy az okozta neki az egyik legnagyobb nehézséget, hogy ön nem lehetett ott vele az első perctől Buenos Airesben. Ekkora szimbiózisban élnek vagy egy 16 éves versenyzőnél ez még természetes, hogy ennyire hiányzik neki az edzője?
Nem természetes, de szerintem nyugodt szívvel mondhatom, hogy a második apja vagyok. Az első másfél hétben nem voltam tudtam ott lenni vele Buenos Airesben, pont abban az időben, amikor készülnie kellett volna. Tartottam is tőle, hogy eltűnnek majd az edzések ennyi idő alatt, de szerencsére nem így volt. Nyolc éve, nyolc éves kora óta ismerem, ránézek, és meg tudom mondani, hogy mire van szüksége. Azért is mentem ki az olimpiára, hogy ha csak a kerítésen keresztül is be tudok kiabálni egy mondatot, amivel segíteni tudom, akkor már megérte.

Kiss Ádám az ifjúsági olimpia dobogójának tetején

Hogy emlékszik vissza Ádámra, milyen volt, amikor először találkoztak?
Egy pufi kisgyerek volt, úgy vette a levegőt, mint egy nyuszi, szipogott. Az tudni kell róla, hogy ő kétéves korától asztmás. Szerintem azért is hozták le a szülei kajakozni. Egy haverjával jöttek le, így kezdődött a pályafutása.

Egy tizenéves srácnál akarva akaratlanul is benne van, hogy elszáll magától. Most ennek az elkerülése az egyik legfontosabb feladat?
Ha rajtam múlik, nem fog elszállni, azt biztosan állíthatom. Tudom, hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen sikernek egy gyerek életében,

minden nap tenni fogok azért, hogy a földön maradjon,

hogy ugyanolyan keményen eddzen, ahogy eddig is tette. Ha én nem tudnék rá hatni, akkor szólnék a szülőknek, de az apja például azt mondta, hogy rám talán jobban hallgat, mint rájuk, szóval ezzel biztosan nem lesz gond.

Miben jobb Ádám a korosztály többi versenyzőjénél?
Jóval érettebb, mint a vele egyidős srácok. Méretben ugyan ez nem látszik, de erőben, gyorsaságban és főleg fejben előrébb jár a korosztályánál. Nagyon jó versenyző típus, sokkal többet kihoz magából a versenyeken, mint az edzéseken, ezért, ha jól megy edzésen, akkor tudom, hogy a versenyen is minden rendben lesz.

Nem az a rinyálós típus, nem ijed meg senkitől.

Az olimpián például az elődöntőben egy hazai versenyzővel került össze, akinek háromezer fanatikus argentin szurkolt, de Ádi csak annyit mondott a futam előtt, hogy milyen rossz lesz az ellenfelének a saját közönsége előtt kikapnia. A döntőben pedig egy olyan belga fiú volt az ellenfele, akiről fogalmunk sincs, hogy hogyan jutott ki az olimpiára, a kvalifikációs versenyek szerint egyszerűen nem szabadott volna ott lennie. Ádi a döntő előtt erre utalva ennyit mondott: „Nehogy már olyannak adják oda az aranyérmet, akinek itt sem szabadna lennie!”

Lépésről lépésre haladva a legfőbb cél, hogy egyszer a felnőttek között is olimpiai bajnok legyen Kiss Ádám?
Erről még nagyon korai beszélni. Tény, hogy minden versenyző erről álmodozik, főleg, aki már nyert ifi olimpiát, de ettél még iszonyatosan messze vagyunk. Jövőre már ifi korú lesz, az a célunk, hogy kijusson egy ifi világeseményre, és ott helytálljon. Főleg 1000 egyesben szeretnénk ezt megcélozni, de az 500 négyesbe is jó lenne bekerülni és az 500 egyestől sem zárkózunk el. Szóval nem áll meg az élet ezzel az olimpiai bajnoki címmel, komoly feladatok várnak ránk a következő szezonban is.

Kiváló körülmények között készülnek Tótkáék

Lassan túl van az első komoly héten a Hüvös Viktor vezette férfi kajakos csoport, amely Dél-Afrikában edzőtáborozik.

Hír

Hat versenyző (Tótka Sándor, Birkás Balázs, Kuli István, Dudás Miklós, Nádas Bence, Molnár Péter) utazott ki november 10-én, szombaton az afrikai országba, hogy december 3-ig melegvízi edzőtáborban végezze el a téli alapozás egy részét.

Napi három edzés (két vízi és egy kiegészítő edzés, általában kondi) szerepel a programban. “Tökéletes körülmények között edzhetünk – kezdte az Újpest világbajnok kajakosa, Tótka Sándor. – A szállást már ismerjük, hiszen legutóbb tavasszal is itt voltunk edzőtáborozni, a szállás mellett a kaja és a pálya is nagyon szuper. Mindig nagyon jó érzés a hidegből a melegbe elutazni,

itt most 30-35 fok van, szóval tényleg minden adott a munkához.

Ha valami negatívumot kellene mégis említeni, akkor azt mondanám, hogy hétvégén nagyon sok a motorcsónak, nehéz előlük elbújni, hogy ne zavarjanak.”

A rengeteg edzés mellett nem igazán jut idejük és erejük más programot csinálni. “Az utolsó hétvégén átmegyünk Fokvárosba, az lesz a három hét kemény munka jutalma” – zárta Tótka Sándor.

„Maximalisták voltunk”

Kenus nótákat nem énekelt – mivel már az általános iskolában arra kérték, hogy az ünnepélyeken inkább csak tátogjon –, de ettől függetlenül mindig lelkes tagja volt a sportbéli közösségeknek. Árva Gáborral, az MTK egykori világbajnok kenusával hetvenedik születésnapja alkalmával beszélgettünk.

Születésnap
Hír

– Mi motiválta arra, hogy kenus legyen?

– A serdülőkori hiúság. A fiúk abban a korban általában a tükör előtt nézegetik az izmaikat, szeretnének daliásak lenni, imponálni a hölgyeknek. Akkoriban nem voltak fitnesztermek, így olyan sportot kellett keresni, ahol adott volt a lehetőség a kondíció látványos javítására. De számomra a kajak-kenu azért is volt előnyös, mert kinn laktam a Váci úton és onnan körülbelül ötszáz méterre volt az MTK csónakház. Az egyik osztálytársam, akivel egy ipari iskolába jártunk együtt, már kenuzott, de nem ment jól neki az egyes és az edzője arra biztatta, vigyen magával valakit párnak…

– Kezdetnek általában elég ennyi, de aztán sokakban alábbhagyott a lelkesedés…

– Az első napokban nekem sem akart összeállni a mozgás; beszálltam a hajóba az egyik oldalon, a másikon meg már kinn is voltam. Így ment egy hétig, mire az edző megunta és azt mondta nekem: elhiszem, öcsi, hogy tudsz úszni, de ez nem úszószakosztály… most már jó lenne, ha haladni is tudnál azzal a kenuval… Eléggé makacs típus voltam már akkor is, hogy ne adjam fel. A másiknak megy, nekem meg nem? Nem akartam elfogadni ezt a helyzetet. Aztán előbb-utóbb ráéreztem, hogyan kell egyensúlyozni, kormányozni és egyre jobb lettem. Öt évvel később már a válogatottba is bekerültem.

– A párban való evezés viszont egész pályafutását végigkísérte…

– Igen, meg is határozta. Ha végigszámolnám, hogy a 12 év alatt hány partnerrel eveztem együtt, akkor eléggé szép névsor kerekedne ki. Persze, voltak meghatározó társak. Szántó Csabával ’71-72-ben versenyeztem egy hajóban, később Povázsai Péterrel pedig hat évet. Nagyon szép időszak volt.  Az országos bajnokságokon ugyan nem tudtunk együtt indulni, mert nem ugyanahhoz az egyesülethez tartoztunk, viszont az MTK-ban sporttársam volt a Benedek Iván, akivel két országos bajnoki címet is nyertünk. Szóval mindig voltak társak.

– Tény, hogy nagyon erős hazai mezőnyben kellett akkoriban helytállni…

– Péterrel a legnagyobb gondunk az volt, hogy nagyon későn találtunk egymásra és eleve későn kezdtem kenuzni is: már elmúltam 16 éves. A gyerekek nagy része ennyi idősen már rég versenyzett. Wichmann Tomi például, aki fél évvel idősebb nálam, 67-ben már ifi Eb-t nyert.  Ezzel együtt Péterrel 1974-ben Mexikóban szereztünk egy ötödik helyezést, 1975-ben pedig a világbajnokságon megnyertük az 1000 méteres számot. Másnap, 500-on pedig még összehoztunk egy bronzot, ami akár fényesebb is lehetett volna, ha az ezres döntőt követő díjátadási ceremónia alatt nem lopják el a térdeplőmet… Helyette már csak egy kölcsönzsákon tudtam versenyezni, ami közel sem adta azt a komfortérzetet, amit megszoktam.

– Az mennyire volt fontos tényező, hogy a két meghatározó kenus társsal nem csupán technikailag, hanem emberileg is nagyon összepasszoltak?

– Annyira, hogy Szántó Csabával a mai napig is aktívan tart a barátságunk. Többször is együtt ünnepelünk egy évben vagy csak úgy spontán összejövünk és nosztalgiázunk. Versenyzőként is csak azért váltak szét az útjaink, mert mindketten maximalisták voltunk. Úgy éreztük, van még bennünk több is, ami egy váltással talán még kihozható. Válogatókat, nemzetközi versenyeket is nyertük együtt, de tényleg nem volt egyszerű a helyzetünk, tekintve, hogy a Wichmann-Petrikovich páros épp abban az időben volt csúcsformájában.  Csabával egyébként állandóan versenyeztünk mindenben, de ez nem egy vérre menő küzdelem volt, hanem játékos vetélkedés. Emlékszem, akkor volt újdonság idehaza a kóla – három forint harminc fillérért – és az ebédnél mindig a vesztes fizette. Egyszer Dunavarsányban, amikor nagyon jó formában voltam, harminc kóla fórom volt, amikor véget ért az edzőtábor. Ami Povázsai Pétert illeti: ő a többiekhez képest egy nagyon szerény, visszafogott természetű versenyző volt, ugyanakkor rendkívül szorgalmas és céltudatos. Állandóan állítgatta, szerelgette, csiszolgatta a felszerelést; a térdelőket, a lapátokat. Csabával jobb erőállapotban eveztünk együtt, mégis Péterrel csúszott úgy a hajó, ahogy senki mással nem. Tökéletesen le tudta másolni az ember ritmusát és viszonylag kis energiával is könnyen, gyorsan haladtunk. Rá is írtuk a hajónk oldalára, hogy „ séta-ha jó”. Vagyis ha nincs kínlódás, ha jó a páros, akkor tényleg sétahajókázás az egész…

– Kik voltak a mesterei?

– Farkas Imre, „ Faresz” volt az első edzőm, ő adta a kezembe a lapátot. Amikor elment, majdnem abba is hagytam, mert egyszerre üres lett a csónakház, úgy éreztem, mint akinek meghalt apja-anyja. Kollégiumban laktam, a nagyszülők neveltek, vagyis az átlagnál sokkal érzékenyebb voltam az ilyesmire. Ha valaki egy jó szót szólt hozzám, azzal már elmentem a világ végére, mint a kiskutya. Aztán szerencsére túltettem magam ezen a helyzeten, amiben sokat segített, hogy az MTK-ban egy nagyon jó kis közösség tagja lehettem. Aztán jött hozzánk a Nánási András, később pedig a Péhl Jóka volt az edzőnk sokáig. Amikor hozzá kerültünk, már a válogatottat irányította és nála edzett Pfeffer Anna meg kenus létére Darvas Miki is, akivel elég jó haverságban voltunk. Látva az ő példáját, mondtam a páromnak: – nézd, igaz, hogy a Jóka nem kenus edző, de a Darvas Csucsu azért mégis világbajnok lett. Menjünk oda hozzá, hátha elvállal minket is. Így is történt és olyan edzéseket csavart ki belőlünk, amit álmomban se hittem, hogy végig tudok csinálni, de meg is lett az eredménye.Amikor pedig lecsengett a válogatottságunk, egyesületi szinten még az Ürögi Lacinál volt egy-két levezető évünk.

– Ezt követően Ön is megpróbálkozott az edzői hivatással, de már csak rövid ideig maradt a sportágban. Miért?

– Elvégeztem a szakedzőit és egy vendéglátó iskolát is; a TF-en épp a harmadik évfolyamra jártam, amikor felajánlottak számomra egy vendéglátó-ipari egységet Kiskőrösön. Anyagi szinten annyira nagy volt a különbség a két lehetőség között, hogy otthagytam az edzőséget. Azóta is ebben a szakmában vagyok, csak időközben átjöttem Káposztásmegyerre. Éppen harminc éve nyitottuk meg itt az éttermet, ahol vezetőként nagyon könnyű dolgom van, hiszen jó zenekar élén karmesternek lenni mindig hálás feladat.

– Mi az, amit a sportmúltból hozva a vendéglátásban is kamatoztatni tudott?

– A sport nem csak külsőleg, belsőleg is formálja az embert. Annak idején nagyon sokszor kellett ázva-fázva, hatalmas hullámok közt küzdeni a saját fájdalmainkkal, meg az ellenfeleinkkel és arra összpontosítani, hogy „én se vagyok rosszabb, nem hagyom magam”. Az a munkabírás, küzdeni tudás és ambíció, amit versenyzőként hosszú időn át felszedtem magamra, ebben a munkában is nagyon hasznosnak bizonyult.

– Mi az, amiért leginkább hálás?

– Hogy most születtem és hogy ide. Ha szétnézek a világban, mennyi tragédia van, hány országban ölik egymást most is, illetve ha arra gondolok, hogy én még egy petróleumlámpás kis falusi házikóban születtem és azóta micsoda fejlődés ment végbe, aminek most haszonélvezői lehetünk, akkor csakis mélységes hálát érezhetek.  Arról nem is beszélve, hogy sokan már fiatalon elmentek, én még mindig itt lehetek…

– Hobbiszinten szokott még vízre szállni?

– Ennek elsősorban fizikai okai vannak, mindenféle apróbb nyavalya, amivel azért együtt lehet élni.  Sokszor eszembe jut, hogy amikor az én nagyapám hetvenöt évesen panaszkodott az állapotától az orvosnak, az azt válaszolta neki: – tudja mit, András bácsi? Jajgasson még egy húsz évet.  Hát én is ezt kívánom most magamnak, hogy jajgathassak még egy darabig…